Cziffra György

Még egy zongorabillentyű látása is feldúl és megzavar
100 éve született Cziffra György
Még sötét volt hajnalban az angyalföldi nyomortanyán, amikor a kisfiút felébresztette édesanyja. Feladta rá a család utolsó pénzéből vett matrózruhát és lakkcipőt, és éhesen, reggeli nélkül elindultak. Két órát gyalogoltak és villamosoztak, amire átértek a budai villanegyedbe, ahová meghallgatásra voltak hivatalosak Dohnányi Ernőnél, a Zeneakadémia igazgatójánál. A találkozót egy házaló kereskedő szervezte 1929-ben, aki meghallotta a nyolcéves cigány kisfiú, Cziffra György zongorajátékát. A fiúcska beteges volt, kisebbnek látszott a koránál. Az ágyból is csak ritkán kelt fel, ez volt élete legnagyobb utazása. A megadott címen portás állta útjukat. Azonnal kiderült, hogy nincsen semmiféle meghallgatás, senki sem várja őket. „Az igazgató úrnak undora van a csodagyerekektől”, – mondta.
Ekkor kanyarodott ki az utcára az igazgató automobilja, majd hangos durranással meg is állt: defektet kapott. Dohnányi kiszállt az autóból és szóba elegyedett a jövevényekkel. Az édesanya elmondta, hogy valaki a bolondját járatta velük, és fia kezét fogva elindult hazafelé. A kerékcsere idejére a zeneszerző mégis beinvitálta őket egy gyors meghallgatásra. A kisfiú leült a zongorához, és játszani kezdett, abban a stílusban, amit saját maga fejlesztett ki betegsége alatt. Fél óra múlva Dohnányi már telefonon hívott valakit, és ennyit mondott a kagylóba: „ez nem gyöngyszem, ez maga a Kohinoor gyémánt.”
Cziffra György ennek a defektnek köszönhette, hogy nyolc évesen felvették a Zeneakadémiára. Ezután még háromszor kellett újrakezdenie mindent. Előbb az éhhalál torkában volt az orosz fronton, aztán követ törettek vele egy kényszermunkatáborban, hogy soha többé ne tudjon zongorázni, majd füstös lokálokba száműzték bárzongoristának, ahol az alkohol rabja lett. Mind a háromszor képes volt felállni. Kora egyik legjelentősebb, világszerte elismert zongoraművésze lett, aki soha nem felejtette el, honnan indult.
Sikeres cigányzenész családból származott. Apja tehetséges cimbalmos volt, aki budapesti kávéházak után egészen Párizsig jutott zenekarával. Feleségével és két kislányával kényelmesen éltek egy kis lakásban a francia fővárosban, amíg ki nem tört az első világháború. Az apát, mint ellenséges ország katonakorú állampolgárát hadifogolytáborba vitték, az anyát és a gyerekeket kiutasították az országból. Összesen 15 kilónyi poggyászt vihettek magukkal a menekültekkel teli vonaton. A hozzájuk hasonló háborús kiutasítottak számára az Angyalföld Tripolisz nevű nyomornegyedében jelöltek ki szükséglakást. Lábakon álló faházakban húzhatták meg magukat: minden családnak egy-egy főzési lehetőség nélküli szoba jutott, földre dobott szalmazsákokkal.
Hosszú idő elteltével az apa is megérkezett a fogságból. Megpróbálta eltartani a családját, de még rakodói munkát is csak nagy ritkán kapott. A feleség takarítónői bére volt az egyetlen bevételük, emiatt a férj egyre inkább depresszióba süllyedt. Hamarosan megszületett a család harmadik kislánya, aki az alultápláltság miatt csecsemőként meghalt.
Fiuk nem sokkal ezután, 1921-ben született. A kis Gyuri egész gyerekkorában ugyanúgy élet és halál között lebegett, mint a nővére. Többet feküdt lázasan a szalmazsákon, mint amennyit a szabad levegőn tölthetett. Senki sem tudta, mi a betegsége, mert orvosra nem volt pénzük. Volt, hogy egész nap nem került az asztalra ennivaló. „Ilyenkor napnyugtakor le is feküdtünk, mondván, hogy aki alszik, az vacsorázik is” – emlékezett később.
Egyik nővérét egy jótékonysági alapítvány Hollandiába küldte, hogy erőre kapjon. Soha nem tért vissza: vendéglátói kezdeményezték, hogy örökbe fogadhassák, a szülei pedig beleegyeztek, hogy legalább egyik gyermeküket megmentsék a nyomortól. A másik nővér, Jolán egy idő után el tudott helyezkedni egy üzemi konyhán mosogatóként, végre jutott a családnak is a hazahozott maradékokból. Hamar kiderült, hogy a lány tud franciául is, ezért irodai munkát kapott magasabb fizetéssel. Egy nap különös ajándékkal tért haza: keresetéből kibérelt egy pianínót, hogy felidézze zongoratudását, és felvidítsa apját.
A betegen fekvő kisfiút annyira lenyűgözte a hangszer, hogy ujjaival a takarón utánozta nővére skálázásait. Végül erőt vett magán, és amíg testvére nem volt odahaza, leült a zongorához. Néhány nap múlva már dallamokat játszott, ezután édesapja is tanítgatni kezdte. Kottát olvasni nem tudott, de ötéves korában tudása már olyan színvonalú volt, mint egy jó felnőtt amatőré. Bármilyen eldúdolt dallamot képes volt eljátszani, és újabb variációkat improvizálni rá. Játékát nemcsak a szomszédok, hanem a szegénysorra érkező cirkuszosok is meghallották, és azonnal megkeresték az édesanyját: „Bűnt követne el asszonyom, ha megfosztaná a porond közönségét, hogy ennek a kisfiúnak a kivételes zenei tehetségében gyönyörködhessen.” Cziffra György a bolhacirkuszos és az erőművész között lépett fel esténként, és néhány nap alatt megkereste egy munkás havi fizetését. Két hét múlva azonban belebetegedett a megerőltetésbe, és amíg lázasan az ágyat nyomta, a cirkusz továbbállt. Ezután viszont a környékbeliek csodagyerekként tartották számon, sokszor szórakoztatta játékával nyitott ajtó mellett a nyomornegyed lakóit. Így figyelt fel rá az a különös házaló ruhaárus, aki Dohnányi Ernőhöz küldte Cziffrát és édesanyját.
A nyolcéves kisfiú borzalmas robotnak érezte a napi hat-hét óra kemény gyakorlást a Zeneakadémián, de kitartó volt és szorgalmas. Tizenhárom évesen már sikeres koncerteket adott Magyarországon és külföldön is. Csodagyerek híre és származása miatt azonban a hangversenytermek „komoly” művészvilága nem fogadta be, mulandó szenzációnak tartották. Hogy családját eltartsa, kiskamasz korától kezdve vendéglátóhelyeken is fellépett, aminek eredménye az lett, hogy egyre kevesebb időt szánt a tanulásra. „Éjszakai zenészekkel ismerkedtem össze. Úgy látszik szimpatikusnak találtak, mert tanácsaikkal segítették belépésemet a tánczene birodalmába.”
Lassacskán kimaradt az akadémiáról, és elmerült az éjszakai lokálok világában. A lecsúszástól a szerelem mentette meg: 20 éves volt amikor az Arizona mulatóban megismerkedett egy vele egykorú táncos lánnyal, az egyiptomi származású Zulejkával. A kreol bőrű, egzotikus lány és a jóképű cigány zongorista pár napos ismeretség után – szülői hozzájárulás nélkül – összeházasodott. Az esküvői tanúkat az utcán kérték fel, a lakodalmi menüt, 20 deka parizert egy padon fogyasztották el. Megismerkedésük után egy évvel már meg is született fiuk, Gyurika. A kisfiút azonban három évig nem láthatta apja: amikor világra jött, Cziffra György már az orosz fronton küzdött az életéért.
Kiképzőtisztje nem különösebben respektálta, hogy újonca zongoraművész. „Utolsó napjaidról van szó, mert mindenképpen megdöglesz, te barom állat!” – ordította, és parancsba adta Cziffrának, hogy ha nem akarja szenvedéssel tölteni a kiképzést, jelentkezzen önkéntesnek a frontra. A fiatalember a lovassághoz került, és hamarosan lovával együtt indulhatott volna az orosz tankok ellen, ha egy német-magyar tábori ünnepségen nem lett volna szükség rá zongoristaként. Játéka annyira megbabonázta a Wehrmacht egyik tábornokát, hogy felajánlotta neki, magával viszi Berlinbe, ahol karriert csinálhat.
Cziffra nem akart a harctérre kerülni, de néhány perc alatt azt is végiggondolta, hogy cigányként egy egyiptomi feleséggel milyen élet várna rá a náci Németországban, és eldöntötte, hogy amint lehet, megszökik a seregtől. Ellopott egy mozdonyt, amiről az ukrán partizánok által ellenőrzött területen ugrott le. Hamarosan már az ő foglyukként várt a sorsára. Hetekig tartották teljes sötétségben egy bányában, ahol csak kétnaponta kapott enni egy tányér híg levest. Már haldoklott az éhségtől, amikor orosz katonák rátaláltak. Újra besorozták, és rövid kiképzés után egy szovjet hadsereget kísérő önkéntes magyar csapattesthez került. Már három éve nem muzsikált, amikor ezúttal egy orosz-magyar tábori ünnepségen kellett volna fellépnie. A fagytól kisebesedett kezére nézett és így válaszolt: „Nemcsak hogy képtelen lennék parancsszóra átváltozni zongoraművésszé, mert épp ilyen kedvetek van, de még egy zongorabillentyű látása is feldúl és megzavar.”
Amikor 1946-ban leszerelt, nem is gondolhatott rá, hogy valahol is koncertzongoristaként alkalmazzák. „Meggörbítvén gerincemet, ismét visszasüllyedtem az éjszaka világába” – írta önéletrajzi könyvében. Volt, hogy titkos bordélyházban kellett teljesen sötétben zongoráznia, később pedig végigmuzsikálta Budapest szinte összes neves szórakozóhelyét. Egy Magyarországon vendégszereplő amerikai jazz-zenekar menedzsere tengeren túli szerződést ajánlott neki, de nemet mondott. Addigra már saját közönsége volt, a pesti művész- és sportolóvilág egy része mulatóról mulatóra követte. „Megtanultam az ezzel a mesterséggel járó fogásokat, azaz tudtam, hogyan kell elszórakoztatni az éjszakai mulatók vendégeit. Zongorával, konyakkal, humorral.”
Cziffra György ebben az időben az alkohol rabja volt, aki ha kellett, Chopint, ha kellett, tánczenét játszott egy konyakért, hazafelé pedig, a hajnali HÉV-megállókban hangversenyek színlapjait nézegette búskomoran. Sokan próbálták megmenteni, Mezey Mária színésznő például állandó zongorakísérőjének kérte fel, de egy idő után már újra bárokban zenélt. Virtuóz rögtönzéseiről legendák keringtek, híres előadóművészek is meghallgatták, hogy ellessék a titkát. Amikor egy orosz zongoraművész megkérdezte tőle, hogy ezzel a tehetséggel miért nem a külföldi koncerttermekben játszik, eldöntötte, hogy megszabadul a biztos lecsúszásba vezető életformájától, és elhagyja az országot.
1950 elején feleségével és hétéves fiával együtt a zöldhatáron keresztül akart disszidálni. Lebuktak, azonnal letartóztatták, és agyba-főbe verték őket. A házaspárt nem egyszerűen tiltott határátlépéssel, hanem kémkedéssel is megvádolták. Vallatásuk közben az egyik tiszt közölte Cziffrával, hogy ő volt az a házaló, aki annak idején elküldte Dohnányihoz. Most viszont „szégyent hozott az országra”, ezért szenvedni fog. Igaza lett: Cziffra három évet kapott, felesége kettőt, kisfiuk pedig alig élte túl a megrázkódtatásokat.
A hatalom alaposan meg akarta leckéztetni a muzsikust. Másfél évig egy büntető munkatáborban kellett követ törnie, hogy a keze örökre alkalmatlanná váljon a zongorázásra. Alig mozgó ujjakkal, dagadt csuklóval, 50 kilósan szabadult 1953-ban, 32 éves korában. Más soha nem próbált volna meg zongorához ülni, de ő eldöntötte, hogy nem adja fel. Kézízületei annyira tönkrementek, hogy bőr csuklószorítóban gyakorolt hónapokig. Amikor újra zongorázni kezdett a pesti lokálokban, zenészkörökben elterjedt, hogy virtuóz technikájának titka nem más, mint a csuklóvédő. Több zongorista is beszerzett hasonlót, de nekik nem hozott szerencsét.
Egy alkalommal Ferenczi György, a Zeneakadémia zongoratanára is betért a bárba, és azonnal felismerte az elvesztegetett tehetséget, és ajánlatot tett Cziffrának. Három havi felkészülést engedélyezett neki, s utána egy koncert szervezését ígérte meg. A muzsikus elfogadta az ajánlatot: „elhatároztam, hogy elhagyom a »szélhámos zongorázás« gyakorlatát”. Másfél évtized után tért vissza a tiszta komolyzenéhez. Koncertjei előtt tömegek álltak sorba a jegyekért, a műsor végi rögtönzéseket szabályos ováció fogadta. Amikor egy koncerten tízszer játszotta el Liszt Rákóczi-indulóját különböző variációkban, a termet végül a rendőrségnek kellett kiürítenie. 1956. október 22-én Bartók eljátszhatatlannak tartott II. zongoraversenyét adta elő. Sokak szerint a gyújtó hangulatú előadás fontos előzménye volt a másnapi forradalmi eseményeknek.
Amikor rövid időre újra megnyíltak a határok, Cziffra nem akart többet kockáztatni. Egy oldalkocsis motorkerékpáron utazva családjával együtt elhagyta Magyarországot. Tíz nap múlva már Bécsben adott óriási sikerű hangversenyt. Kiderült számára, hogy nyugaton pontosan tudják, hogy kicsoda, hiszen még lemezei is megjelentek a tudomása nélkül. A világ legnagyobb koncerttermeibe kapott meghívásokat, és a legjelentősebb zongoraművészek között emlegették.
Párizsban telepedett le, maga Charles de Gaulle intézte el neki a francia állampolgárságot. „Összehasonlítva azzal, ami megelőzte, új életem második hazámban, Franciaországban jóformán tiszta szenteltvíz volt” – írta, de soha nem felejtette el, mennyit kellett küzdenie mindezért. Saját erejéből felújított és Liszt Ferenc tiszteletére koncertteremmé alakított egy romos kápolnát. Ez lett a központja az általa létrehozott Cziffra-alapítványnak, amely fiatal zenészek és képzőművészek százait támogatta. Többségükben szegény sorból származó magyarokat.
Cziffra György 1973-ban látogatott először haza, koncertjein tombolva ünnepelte a közönség. A sok külföldi elismerés után megkapta a legnagyobb magyar kitüntetéseket is, de a legbüszkébb arra volt, hogy a 100 Tagú Cigányzenekar tiszteletbeli elnökévé választotta. A cigány cimbalmos fia, aki mindig képes volt újra kezdeni, 72 éves korában Párizsban halt meg.
Nyáry Krisztián