Esti Hírlap

Történetek a szocialista bulvárlapról
(Invokáció)
Ilyenkor, karácsonytájt, a sok emlék között felsóhajt az Esti Hírlapé is. Pontosan 65 évvel ezelőtt: 1956. december 24-én jelent meg, mindössze 8 oldalon, 60 fillérért. Mondhatnánk, ügyes időzítés volt az akkori indulás, hiszen öt szám után, egy bejáratott lap látszatát keltve, máris a második évfolyamot írták… De persze ennél jóval bonyolultabb volt a lappremier.
Jómagam akkoriban még nem tartoztam a lap olvasói közé, mindössze hatéves múltam, hogy aztán húszévesen, 1970-től, jó 15 éven át, nemhogy olvastam, de írhattam is az Esti Hírlapot. Ha nem tűnik tolakodásnak, a következő hat napon szeretnék emlékezni és emlékeztetni az egykorvolt Esti Hírlapra, s leginkább az esti hírlaposokra, abban a reményben, hogy vagyunk még jó néhányan, akik szerettük, olvastuk, vagy éppen szerkesztettük kedves lapomat.
Írtam már az Estiről, többször is, most azonban szeretném bemutatni azokat a legendás újságírókat, akiknek a figurája már nemcsak ismeretlen a mai, többnyire sótlan „hivatalnokokkal” feltöltött redakciókban, hanem személyiségük mára elfogadhatatlan is lenne. Az esti hírlapos figurák korával mintha eltűnt volna a szerkesztőségi élet, a nevetés, az egymás ugratása, zrikálása, a közös bulik, a piálások, az ulticsaták, a szerelmek és a kupaszerdák kora. Ismernek manapság, mondjuk, lóversenyre járó újságírót? Mert én nem. Pedig régebben ismertem, nem is egyet…
Az Esti Hírlap sarokszobájában heten ültünk, négy telefon és három istentelenül kopogó írógép mellett. Ma, a néma számítógépek korában, ha megcsörren egy mobiltelefon, a hívott fél udvariasan kimegy a szobából, hogy ne zavarja a többieket. Mi ugyan hova vittük volna a vonalas telefonokat? Sehová, viszont így pontosan értesültünk arról, hogy a Pistike megint egyest hozott matematikából, vagy, hogy kolléganőnk válófélben levő férje legjobb barátnőjével csalja őt… Ma semmi ilyesmiről nincs szó, beszélni sem kell a másikkal, hiszen ott a Facebook, a Messenger, a Viber, a Whatsapp, a Skype és társaik, nem beszélve a home office-ról… A mélypont talán az volt, amikor az egyik nagyra nőtt kiadó bevezette a blokkolóórát. Ha kimész az épületből, blokkolsz, ha visszajössz, megint. És, hogy hol voltál közben, ettől kezdve meg lehet kérdezni. Megjegyzem, ilyenről még a legelvakultabb Kádár-kori személyzetis sem álmodott…
Az Esti Hírlap beköszöntője 1956 decemberében így kezdődött: „Üdvözlünk Olvasó! E napon, a békés ünnepek előtt, az Esti Hírlap kibontja fekete betűivel, fehér papiroson zászlaját. Új és szívünk szerint friss újsággal szeretnénk jelentkezni, hogy a súlyos aléltság után éledező élet hűséges tükre legyünk.” És az is maradt a következő negyven éven át.
Tehát holnaptól következzenek a „Történetek a szocialista bulvárlapról”, hat részben.
Történetek a szocialista bulvárlapról I.
Tíz nap alatt született
Ha szerencsés vagy, akkor az életed során voltak olyan munkahelyeid, amelyek meghatározónak bizonyultak számodra. És ha nagyon szerencsés vagy, akkor akadt köztük legalább egy, amit soha el nem felejtesz. Ahol felnőttél, ahol megtanultál valamit, ahol befogadtak – ahol a családod várt, reggelente.
Én egy nagyon szerencsés ember vagyok, mert nekem volt egy ilyen.
Az Esti Hírlap.
A most következő sorozat olvasóitól előre elnézést kell kérjek, legalább két okból. Az egyik, hogy a föntebbi mondatoknak megfelelően egy erősen szubjektív, mondhatni szerelmi vallomás következik, a másik pedig, hogy mindez elsősorban a már nem egészen fiatal korosztálynak szól. Hiszen az 1956. december 24-én indult Esti Hírlap önazonos, utolsó, periodikájának megfelelő nyomtatott száma 1996. november 12-én jelent meg – élt, szinte napra pontosan, 40 esztendőt –, s ez is már vagy 25 éve történt. Egy egész generációnyi idő…
Ha fáj valami – és persze minden fáj –, leginkább az, hogy ha már nem kellett, az Estit nem hagyták békében meghalni. Különféle, hozzá méltatlan emberek, a rendszerváltó pártok új igazodói mentek rajta még egy-egy kört; kapcarongyként, utcalányként végezte a magyar sajtótörténet legendája…
Hát akkor kezdődjék a mese, amely reményeim szerint hol anekdotázóan vidám, hol tán érdekesen izgalmas, hol meg búval bélelt lesz, de hát ilyen a mese az Esti Hírlapról.
Elsőként ismerjék meg a fából készült vaskarika, vagyis a szocialista bulvárlap megszületésének történetét. Vélhetően egyre kevesebben vannak közöttünk, akik 1956-ban már újságolvasó korúak voltak – ez most minimum a 80 fölötti korosztályt jelenti –, a többieknek tehát megpróbálom legalább fölvázolni az akkori sajtóviszonyokat.
A forradalom kitörésekor az addig fegyelmezetten teljesítő sajtó maga is forradalomba kezdett: a pálfordulást végrehajtó nagy lapok mellett rengeteg különféle újság, nyomtatvány, röplap árasztotta el az országot. Kicsit vicces, de az új hangon megszólaló nagy lapokat, de akár az MTI-t is, nagyjából ugyanazok írták, akik addig egészen mást gondoltak a helyes irányvonalról. Egyedül az Esti Hírlapot szervezték alapvetően nem csak a néhány héttel korábban megszűnt elődje, az Esti Budapest munkatársaiból. (Az Esti Budapest 1952 áprilisától 1956. október 23-ig jelent meg.)
„Új és szívünk szerint friss újsággal szeretnénk jelentkezni, hogy a súlyos aléltság után éledező élet hűséges tükre legyünk” – Bodó Béla írta ezeket a sorokat az Esti Hírlap első, karácsony napján megjelenő számának beköszöntőjében. Ennek a mondhatni kivételes helyzetnek, kivételes előzménye volt.
Mindössze 10(!) nappal korábban, az Újságíró Szövetségben találkozott Szirmai István, a Kádár-korszak első éveinek fő ideológusa Baló Lászlóval. Szirmai, mielőtt politikusnak állt, szakmabeli volt – egy ideig éppen az Esti Budapestet főszerkesztette –, nem véletlen tehát, hogy tőle jött az ötlet: sürgősen – napokon belül! – indítsanak egy új délutáni lapot, amelyik más lenne, mint az Esti Budapest. Példának okáért a fejléc alá odakerülhetne az az ígérvény is, hogy „Független politikai napilap”. (Csak hogy tisztán lássunk: ekkoriban Marosán György államminiszter – a mozgalom Buci Gyurija – az újságírókról és a sajtóról imigyen nyilatkozott: „Nem bánom, ha 300 rádiósból 20 marad, de az szívvel-lélekkel szolgáljon bennünket! A többi, ha kell, dögöljön meg!”)
A stáb kiválasztásában teljesen szabad kezet kapott Baló. Egyetlen kérése volt Szirmainak: vegye oda a laphoz Lendvai Pált, akinek vélhetően ugyancsak ő adott lehetőséget, hogy Varsóba utazhasson egy nemzetközi értekezletre. Ám onnan visszafelé Lendvai nem a pesti, hanem a bécsi gyorsra szállt fel… (De erről majd később.) Végül is Szirmai legkomolyabb kívánsága az volt, hogy a lap segítse konszolidálni a főváros zaklatott politikai hangulatát.
Mindenesetre Baló és szűkebb stábja alkalmas volt erre a feladatra. Baló – jóllehet, a maiak inkább már csak a fiát, az időközben szintén elhunyt Baló Györgyöt ismerhették, de a papája is nagyszerű újságíró volt – már a ’20-as években elhagyta az országot. A magyaron kívül négy nyelven beszélt és írt, bejárta és „beírta” fél Európát. Ahogy mondani szokták: a kalandot választotta, amikor a kinti magyar munkásmozgalom megbízásából hazaszökött, s 1945-ig bujkált. A felszabadulás után egy sor lap szerkesztője lett, ezután bízta meg Szirmai az Esti Hírlap főszerkesztésével. (Azért jó, ha tudjuk, a forradalom leverése után az újságírók nagy része sztrájkolt, sokan közülük az Esti indulását sztrájktörésnek tartották. További legendárium: a lap Kádár János karácsonyi ajándéka volt a „zaklatott” pestieknek.)
Baló a laphoz vette Bodó Bélát, „Brumi bácsit”, aki nemcsak gyerekkönyvek neves és ismert szerzője volt, hanem akit korábban lecsuktak, mert a Sztálin betegségére írt, s a Népszavában megjelent fájdalmas sorai szerint a magyar nép „mélységes megrendeléssel” fogadta az aggodalmas hírt, mélységes megrendüléssel helyett…
Ugyan nem tartozik szorosan az Esti Hírlaphoz, de Bodó révén azért egy kicsit mégis, ezért nem állom meg, hogy el ne fecsegjem a történetet, amely amúgy tökéletesen jellemzi a korabeli sajtóviszonyokat is. Szóval 1953. március 6-án a Népszava egész első oldala Sztálin betegségével foglalkozott. A szovjet orvoscsoport jelentése mellett a címlapra kerültek az aggódó táviratok. Rákosi például imigyen buzgólkodott: „Legyenek meggyőződve az elvtársak, hogy a Sztálin elvtárs megbetegedése okozta súlyos megpróbáltatás napjaiban mi még szorosabbra zárjuk pártunk és dolgozó népünk sorait.” Fájdalmában tollat ragadott a béketábor összes országa, s még a Magyar Pamutipar aggódó sorainak is jutott hely az első oldalon. A Népszava saját cikke is ugyanitt kezdődött „Féltő szeretettel fordul hazánk népe Sztálin elvtárs felé” címmel. (Mindehhez csak annyit: miközben a Népszava 6-án még féltő szeretettel fordult a kommunizmus lánglelkű építője felé, ő már március 5-én meghalt. Vagy nem. Vagy ki tudja, mikor…)
A kéziratok kiszedése után az első négy oldal Gerő Ákos betűszedőhöz került javításra. A „mélységes megrendüléssel értesült a magyar nép” szövegrész megrendüléssel szavának középen levő betűit az ellenőrzés bekarikázta, mert az n és a d betűk csak halványan látszottak. Gerő Ákos ezért ezt a szót újból leszedte, ám, sajnálatos módon, megrendülés helyett a megrendeléssel szöveget szedte ki. Az így elkészült levonat ezután újabb ellenőrzés végett Bodó Béla szerkesztőhöz került. Az ügyészi „tényállás” szerint: Bodó az ellenőrzést felületesen végezte el, a kérdéses cikket felületesen olvasta át, így hozzájárult ahhoz, hogy a Népszava e száma, 45 000 példányban, azzal a súlyos politikai hibát képező szövegrésszel jelent meg, hogy „mélységes megrendeléssel értesült a magyar nép Sztálin elvtárs súlyos megbetegedéséről”.
Óriási botrány tört ki, persze, szokás szerint, rejtve, titokban. Pontosan nem tudni, hogy mi zajlott 1953. március 6-án hajnaltól késő estig a Népszava, a pártközpont és az ÁVH között, mindenestre délután ÁVH-sok jelentek meg a szerkesztőségben és elvitték Bodót és Gerőt. A vádlottak bíróság elé kerültek, s egészen augusztus 1-jéig előzetes letartóztatásban maradtak. A vád nem volt semmi: a népi demokratikus államrend elleni izgatás bűntette, amiért akkoriban akár kötél is járt. (Lásd még A tanú cím film híres mondatát Pelikán lányától: „A statuálás a lényeg…”) Végül is, egy szokatlanul normális ítéletnek köszönhetően, a vádlottak 5-5 hónappal megúszták a megrendelést…
Bodó karrierjét nem törte meg az eset, sőt, azt hiszem, a szakmában ekkor vált igazán népszerűvé. Így hát már 1953 végén állást kapott a Nők Lapjánál, majd 1956 végén az induló Esti Hírlapnál, ahol egészen haláláig – így emlékeznek a régi estisek – a két zseni: Kellér Andor és Bodó Béla szerkesztette a lapot.
Íróként pedig megteremtette Brumit, a kedves medvebocsot, aki olyan hallatlan kedvence lett a magyar gyerekeknek, mint amilyen Milne Micimackója az angol srácoknak. Nem véletlen, hogy 1970. október 13-án a Magyar Nemzet így búcsúzott tőle: „A gyermekolvasók szeretett Brumi bácsija nincs többé. Meghalt Budapesten, hosszú betegség után, 67 éves korában.”
Bodó jeles munkatársa volt 1945 előtt az Est lapoknak, ezért aztán néhány „polgári újságírót”, vagyis az 1949 után a sajtóból eltávolított, de a szakmában vérprofinak számító kollégáját visszahozta. Nem lehetett kísérletezni, néhány nappal később az Esti Hírlapnak teljes fegyverzetében meg kellett jelennie. Így került az induló csapatba Hajdú Endre bírósági tudósító, az ugyancsak az Est lapoknál nevet szerzett kiváló író-újságíró Kellér Andor, Kellér Dezső bátyja, oda került a nagyszerű Polgár Dénes, és ugyancsak régi kolléga volt az Esti Hírlapnak nemcsak külalakot, hanem vidám, heccelődő, mégis meleg, baráti hangulatot teremtő tördelőszerkesztő: Ritter Aladár is. (Ő rajzolta meg, kézzel[!] az Esti hamar ismertté vált, emblematikus logóját, fejlécét.)
A kisiklott lelkek „sínre tételéhez” ezek az emberek jól értettek. Tudták, mit érez, mit gondol a pesti átlagpolgár, hiszen maguk is ízig-vérig pesti polgárok voltak. Ami vissza is köszönt a lapban egészen 1958-ig, amikor Szirmai pozíciója, s vele az Estié is megingott. A lap fejlécéről a február 5-i számmal nagy hirtelen lekerült a „független” jelző, Balót pedig a szeptember 3-i számmal menesztik, egyetlen szó, magyarázat, búcsú nélkül. A másnapi Esti Hírlapot már új főszerkesztő: Révész (estis becenevén Gonosz) Jenő készíti. Az addigi népszerűségből felsőbb utasításra vissza kellett venni, amit Révész nagyszerűen hajtott végre. A lapnál egyöntetű vélemény volt, hogy a világon nincs még egy ember, aki olyan unalmas újságot tudna csinálni, mint ami a keze alatt lett az Estiből.
Azért ne tévedjünk, minden függetlenség mellett, mint minden főszerkesztőt, Balót is hetente behívatták a pártközpontba, hogy fejére olvassák lapjának hibáit. Baló mellett rendszerint a legendás Tabi László, a Ludas Matyi akkori főnöke ült a „kínpadon”, együtt próbálták elviccelni a dorgálást: rovót kaptunk, intőt kaptunk, mondták, de sejtették, lesz ez még rosszabb is.
Igazuk lett.
Hogy mennyire, holnap megismerhetik a BM II/5-ös (belsőreakció-elhárító) osztályának 1957-es értékelő jelentését az 1956-os lapindulásokról. Már a címe sem ígér túl sok jót: „Ellenséges és a párt politikáját akadályozó megnyilvánulások a sajtó területén”.
Történetek a szocialista bulvárlapról II.
Hyppolit kinek a lakája?
Folytassuk tehát a BM II/5-ös (belsőreakció-elhárító) osztálya 1957-es jelentésének néhány részletével, amelyben az 1956-os lapindulásokat értékelték. Már a címe sem ígér túl sok jót: „Ellenséges és a párt politikáját akadályozó megnyilvánulások a sajtó területén”. (Kéretik a szövegben többször előforduló „ellenforradalmat” inkább forradalomnak olvasni…)
„Ismeretes, hogy az ellenforradalom mélyen behatolt a sajtó területére. A Nagy Imre–Losonczy csoport különösen nagy gondot fordított a sajtó munkatársainak megnyerésére, kihasználva a párt politikájában és a sajtómunkában az elmúlt években elkövetett hibákat, és a sajtó nagymértékben kispolgári-intellektuális összetételéből adódó, számukra kedvező lehetőségeket. A sajtó munkásainak igen jelentős része megingott, átállt, s tevékenyen részt vett az ellenforradalom szellemi előkészítésében. Ez tetőzött az ellenforradalom napjaiban, amikor színre léptek a legkülönbözőbb burzsoá újságok régről ismert, hírhedten reakciós munkatársai.
Igen nehezen haladt előre a kibontakozás a sajtó területén november 4-e után is, éppen az említett körülmények miatt. Az ellenforradalommal paktáló újságírók akkor az ellenzéki sajtó megteremtésével próbálkoztak, majd amikor ez nem ment, akkor az »egy sort se Kádárnak« mozgalmat, az újságírósztrájkot szervezték. A párt és a kormány sajtószervei több mint ezer kompromittált, elsősorban régi, reakciós gyökerű újságírót (az újságírók csaknem egyharmadát!) szorították ki a sajtó területéről.
Sajnos a legális sajtóból hiányzik az éles politikai állásfoglalás. A pártonkívüli lapoknál gondosan kikerülik az ellenforradalom, a revizionizmus elleni ideológiai harcot, az ebben való állásfoglalást. Azok, akik az ellenforradalom szellemi előkészítésében és az ellenforradalmi sajtóban igen fontos helyet foglaltak el, ma hétköznapi dolgokról csevegnek, politikamentes tárcákat írnak, közben busás jövedelmeket vágnak zsebre. Ugyanakkor egy sort le nem írnak, amivel szembefordulnának saját, közelmúltbeli ártó nézeteikkel, s letennék a garast a szocialista kibontakozás követelményei mellett.
Az elmúlt hónapokban több olyan sajtóorgánum is létrejött, amelynek a »pártonkívüliség«, a »semlegesség« lett a lap programja. Így alakult meg az Esti Hírlap is, azonban e polgári vonalnak a fenntartása ma már az ideológiai munka kibontakoztatásának egyre inkább akadályává válik.
Néhány jellemző torzítás az elmúlt hónapokból. Miközben az imperialista sajtó a legszélesebb kampányt vitte a Nagy Imre-kérdéssel kapcsolatban, a mi sajtónk csak elvétve vagy egyáltalán nem foglalkozik ezzel. Nem foglalkozik a munkás-paraszt kormány egy éve alatt elért sikerekkel, hanem egyes fogyasztási cikkek (mosógép stb.) hiányának felhánytorgatásával viszi a fővonalat. Ez a szemlélet elsősorban az Esti Hírlaptól indult el. De a hibáktól a párt központi napilapja, a Népszabadság sem mentes. A Hétfői Hírlap sportrovatában igen sok, a sportvezetést demagóg módon bíráló írás jelenik meg. Létesítettek egy »pletykarovatot«, amelyben a Nyugatra ment sportolók iránt ébresztenek hamis híreikkel rokonszenvet.
A pártonkívüli lapoknál dolgozó kommunistáknak igen nehéz a helyzete. Elszigetelik, lejáratják őket, lehetetlenné teszik munkájukat. Ilyen jelenségekkel találkozhatunk az Esti Hírlap szerkesztőségében, ahol az ott dolgozó kommunisták nem kapnak elegendő védelmet a főszerkesztőtől, Baló elvtárstól, sőt háttérbe szorításnak vannak kitéve az olvasószerkesztők: Bodó Béla, Kellér Andor részéről. Az emigrációs és a külföldi sajtót figyelve megállapítható, hogy tudomásuk van a hazai ellenzéki újságírók egyes lépéseiről, módszereiről; a Nyugatra ment újságírók levelezési kapcsolatokat is igyekeznek felvenni hazai újságírókkal, s politikai témákról folytatnak eszmecserét.”
*
Hát így. Némi büszkeséggel tapasztalom, hogy az Esti többször is igen előkelő helyen szerepel a BM II/5 listáján… De, hogy mégis, valójában mennyit is ért az a lapfejre került „Független” jelző, legjobb, ha megismerjük azt a világ sajtótörténetében is, bizton állíthatom, egyedülálló helyzetet, amely során egy saját filmkritikáját kellett az Estinek helyreigazítani! A kritika a 4. számban, 1956. december 30-án jelent meg. Címe: Hyppolitok nélkül, a szerző pedig az ugyancsak a „polgári világból” érkezett László Miklós. A téma látszólag az akkoriban ismét felújított örökbecsű, a Kabos–Csortos-féle Hyppolit, a lakáj, de valójában egyáltalán nem…
„Mulat a nép. Kacag a közönség. Önfeledten, boldogan, szívből nevet. A zsúfolt mozi fehér vásznán pereg a régi-régi, negyedszázados film. A bajbajutott kisember – bizonyos Schneider Mátyás – históriája, akinek hiába munkája, gazdagsága, semmi öröme, mert neje a házába szabadította a zsarnok Hyppolitot. Hyppolit: lakáj. Sok évig előkelő helyen szolgált, felsőbbrendű emberek világából jött, s e másik életforma bilincseit kényszeríti az ingujjban asztalhoz ülő, s legszívesebben a hagymához is hagymát kedvelő Schneiderre. Hyppolit nem jobban, hanem mindent másként akar. Bajuszt stuccol és tornáztat, diétát ír elő és uniformisba bújtat, metreszt kerít és cimborákat dob ki. Beleszól ételbe és italba, szerelembe és ágyba, környezetbe és gondolatba. Mindenütt ott van, mindent lát és semmiből sem enged.
Pereg a film, és egyszerre rádöbbenünk – hiszen ez a Schneider mi vagyunk. Te meg én. Hogy mi vergődtünk tíz esztendőn keresztül az új Hyppolitok karmaiban. Nekünk szedték ki a kezünkből kedves könyveinket, a mi torkunkra fagyasztották a régi-régi dalokat. Mindenüvé jutott egy Hyppolit. Ő választotta, hogy mit játszhatnak a moziban, Hyppolit ült a redakciókban, ő válogatta a tárlat képeit, osztotta a művészek Kossuth-díját. Hyppolit csinált a Mikulásból Télapót, a karácsonyból fenyőfaünnepet, a Fradiból Kinizsit és az Eszterházy-szeletből Puskin-szeletet. Leparancsolta a rúzst a feleségek szájáról, harcolt a körömlakk ellen, haragudott a nyakkendőre, a jazzra és a táncra, a hűs sörre a nyári kerthelyiség asztalán. És Hyppolit lett a sorompó az ország határán.
Hyppolitok vontak felelősségre el nem követett bűnökért, számon kérték a házastársak vétkét, hetedíziglen. Tövist döftek az ártatlanokba, benyálaztak tisztességes embereket. Minket káderré silányítottak, ítélkeztek a tiszta erkölcs nevében. Bénákra bízták a menetelést, némákra a dalt, hazugokra az igazságot.
S mi tűrtünk. Lehajtottuk gyáván a fejünket.
Tapsol a közönség: Schneider Mátyás kiadja a lakáj útját. Hyppolit többé nem tér vissza. Nem, mert olyan életet akarunk, ahol a szerelmes örülhet a csóknak, gyerek a játéknak, és aki imádkozni akar, dicsérhesse istenét. És ultizni is fogunk, kétfilléres alapon, és kuglizunk minden vasárnap. És akinek ilyen vágya van, az nyugodtan fogja el az ügetőn a hármas befutót, oda-vissza. És ingujjban fogunk ebédelni, és ha kedvünk tartja, a hagymához is hagymát eszünk. És igen: élni fogunk. Élni! Úgy élni, mint emberek. Hyppolit nélkül!”
*
Mit mondjak, utólag sem irigylem Kóródi kollégát, akinek a másnapi számban kellett helyreigazítani ezt a szovjet birodalmat minden szavában tökéletesen leíró publicisztikát, miközben a szovjet birodalom éppen berendezkedett az „ideiglenes” itt-tartózkodásra… Azért néhány bekezdés ebből is következzen. A cím: Még egyszer Hyppolit.
„Én is láttam Hyppolitot. Amennyire jó ez a filmben, annyira keserű az igazság: jaj, hányszor megáldott bennünket, magyarokat a sors Hyppolitokkal!
De nem csak azokra a Hyppolitokra haragszom, akikre mérgezett nyilat küldött a tegnapi Esti Hírlap. A mindenütt jelen levő, az agyra, szívre ráterpeszkedő zsarnoki lakáj nemcsak a múlt nyolc esztendejéből néz rám alamuszi és mohó mosolygással, hanem bizony a korábbi évtizedekből is. A nyolc esztendő Hyppolitja más libériát viselt, mint a korábbiak, akik más-más uraságot szolgáltak, abban azonban egyek, hogy ellenünkre voltak, hogy tépázták és nyirbálták az életünket.
S ha most végigpergetem magam előtt a lakájról szóló negyedszázados filmet – mosolyogni már aligha tudok, csak sajnálom a kicsit esendő Schneider urat, magunkat, akiket a tegnapi Hyppolit éppen olyan erőszakkal kényszerített a saját formáinak jármába, mint a tegnapelőtti. Azok a Hyppolitok is kiszedték kezünkből a könyvet, helyette izgató, butító, feledtető narkotikumot adtak. Nemcsak parancsszóval, hanem a mindenható pénzzel mondták ki, hogy mi a dráma, mi a jó festmény és ki az igaz művész. Adtak és ma is adnának karácsonyt, de benne sok-sok szomorú éjféli misét is. Meghagynák az Eszterházy-rostélyost – de az Eszterházy-birtokot is óhajtanák. Nem tiltanák le a rúzst az asszonyi ajkakról, de rájuk parancsolnák a képmutatás mázát, a nyakkendődet pedig csak akkor nem szólnák meg, ha nem díszítené az újabb divat szerint pálmafán ugrándozó csimpánz. Nem aknazárral és útlevél-bürokráciával sorompóznák el a határokat, hanem a nincstelenséggel és az abból táplálkozó igénytelenséggel és műveletlenséggel. Náluk nincs káder, csak emberanyag.
Nem vitatkozni akartam tegnapi cikkünkkel. Hiszem, hogy a cikkíró is osztozik abban a nézetemben: más kor, más világ Hyppolitjai sem köthetik soha gúzsba hagyományainkból, majd alakuló és saját ízlésünkből bontakozó új életünket.”
Vagyis hát, üzeni Kóródi szaktárs: Horthy urasági Hyppolitjai is roppant csúnyán viselkedtek, és akkor egy szót se a Habsburgok lakájairól…
Történetek a szocialista bulvárlapról III.
Kedves csibészek
Igazából el akartam orozni John Steinbeck regénycímét, a Kedves csirkefogókat, de aztán feltűnt, hogy az esti hírlapos kedves csibészek még csak egy kicsit sem hasonlítottak a Steinbeck által megénekelt, Tortilla Flat-i paisanókra. Mert hát az én kedves pernahajdereim ereiben a legkevésbé sem keveredett a spanyol és a mexikói hódítók vére az őslakos indiánokéval, miközben a belbecs: az utánozhatatlan kópésággal párosult jóakarat, ami még az esetenkénti gonoszságaik mögött is fel-felvillant, az az Esti Hírlapnál is létezett. További lényeges különbség: az estis lókötők nem Torrelli kocsmájában múlatták az időt, hanem leginkább a Sajtóház földszintjén működő, Bálint-féle büfében. Ahol mindig lehetett piálni, kivéve azokat az időket, amikor egy jól sikerült lapzártát követő bulin, általában szerelmi ügyek miatt, nézeteltérés támadt az újságírók és a nyomdászok között, hogy aztán a balhét követően a Népszabadság aktuális főszerkesztője elrendelje a szesztilalmat. Ilyenkor Bálint úrtól egy szemhunyorítás kíséretében kértünk egy kávét, aminek hatására kávéscsészében – kockacukor, kiskanál mellékelve! – érkezett a deci Unicum…
Ha jól emlékszem, két napja, az első részben megígértem, hogy erősen szubjektív leszek. Vagyis, bár 1970-től 1985-ig, tehát jó 15 évig dolgoztam magam is e lap munkatársaként, s ez okból legalább száz estist ismerhettem meg, belátom, ennyi mindenkit nem mutathatok be, pedig legtöbbjük regénybe illő „figura” volt.
Ez egyébként egyik legnagyobb bánatom: hová tűntek a „figurák” a mai sajtóból? Egy mai szerkesztőségi teremben csend van, nem üvöltöznek, nem röhögnek, de még csak nem is beszélgetnek az egymás mellett ülők sem, hanem levelet küldenek a számítógéppel a szomszéd asztalhoz. Ha csöng a mobil, felállnak, kimennek a szobából, hogy ne zavarják a billentyűket nyomogató kollégákat. Ezzel szemben az Esti Hírlap belpolitikai rovatának 237-es számú sarokszobájában olykor heten, olykor tízen ügyködtünk, három írógép és négy telefon társaságában. A sarokgarnitúrán folyamatos ulticsaták zajlottak, próbáltuk túlharsogni az írógépek és a telefonálók hangját; szerelmek szövődtek, együtt készültünk a szerdai kupaszerdákra, s ha egyikünk költözködött – olykor a zongorájával együtt! –, hát a legnagyobb sértés volt, ha valakit nem hívtak cipekedni. És nagyjából így ment ez a többi rovatban is. Az elegáns külpolitikában ugyan nem ordítoztak, de például napokon át tartó heves vitában próbálták eldönteni, hogy Reagan elnök vajon maga, vagy a Fehér Ház borbélyának segítségével borotválkozik…
Szóval figurák, kedves csibészek következnek.
A főszerkesztőkről nem lesz szó, az egyetlen kivétel legyen Kelen Béla, aki 1962-től 21 éven át vezette a lapot: ez volt az Esti Hírlap aranykora. Ő aztán tényleg igazi figura volt. Hajdanán mozgalmár – innen maradt rá a Kletya becenév, illetve az ebből következő Kletyaság… Déry Tibor Felelet című regényének főhősét, Köpe Bálintot állítólag róla mintázta (K. B. = Kelen Béla). A fafejű, humortalan kommunisták közül mindig is kilógott: remek táncos, a legnagyobb ultista és bridzsező, sakkban legyőzhetetlen fenomén. Soha nem vallotta magát újságírónak, csak propagandistának, aki tud beszélni. És azt valóban nagyon tudott. Ugyanis az emberekhez értett igazán. Talán példa nélkül áll a kor történetében, hogy Lenin arcképét kivitette a szobájából, mert szerinte neki nem kell igazolni, hová tartozik. Igazi (védő)bástya volt: a felülről kirúgásra ítélt újságírók esetleg csak évek múlva tudták meg, hogy mitől mentette meg őket a főnök…
Gyakran érkeztek delegációk – többnyire a moszkvai testvérlapunk, a Вечерняя Москва, vagyis az Esti Moszkva küldöttei. Ezt onnan tudhattuk, hogy a korábbi orosztanár, Széky Péter kollégánk gondterhelten járkált folyosószerte, kezében egy hatalmas orosz szótárral. Arra a kérdésre, hogy mit keres a szótárban, elárulta, jönnek a moszkvaiak, s ilyenkor átismétli a bővített újratermelés, az extraprofitráta meg az árspirál-bérspirál szavakat, merthogy ezek ilyesmikről szoktak társalogni…
*
A főszerkesztő után következzen a hivatalsegéd: Légrádi Bandi bácsi. Akinek személye egyet jelentett a szerkesztőségi kávézással. A legendárium szerint még a háború idején szerzett egy negyed kiló kávét és abból főzött a következő harminc éven át, zaccos feltöltések segítségével forró, csaknem fekete színű folyadékot. Nem volt drága, egy forint húsz fillér, viszont ihatatlan. De úgy szervírozta, ahogyan pikolófiúként még a Monarchia végnapjaiban tanulta, megosztva velünk élete nagy élményét, hogy egyszer az agg Ferenc József különvonatán pincérkedett, amikor az uralkodó kávét kért. (Lehet, hogy onnan származott a zacc?)
Egy csütörtöki napon össz-szerkesztőségi értekezletet tartottunk, élőnek, holtnak jelen kellett lennie. Bandi bácsi volt az egyetlen kivétel, akire a telefonügyeletet bízták. Az értekezlet végén egykedvűen referált: valami miniszter hatszor telefonált és nagyon dühös volt. Mint kiderült, ezen a napon követtük el az akkoriban nem feltétlenül mulattató sajtóhibát, egy „u” s egy „o” betű felcserélését. Kossa István közlekedési miniszter az új záhonyi pályaudvar avató ünnepségén arról beszélt, hogy megoldották: a szovjet vasérccel teli vagonok a záhonyi aranykapun át fussanak be az országba. No, ide csúszott be az o betű, vagyis fussanak helyett fossanak jelent meg…
*
Ahogy kell, akkoriban tisztességes újságíró természetesen lóversenyzett. Ennek mikéntjét a már említett Kellér Andor magyarázta el az estiseknek imigyen: „Ügető: ló húzza a szekeret, de nem szabad fölvágnia. Galopp: alul a ló – fölül a zsoké. Értitek?”
Kellér („Krakellér”) Andorról, a nagyszerű íróról (Bal négyes páholy, Író a toronyban, Zöld gyep, zöld asztal) hosszan jelentett a már korábban említett BM II/5-ös, belsőreakció-elhárító osztály ügynöke, „Dávid Mátyás”, azaz Antal Gábor újságíró. (Vele és társaival két nap múlva ismerkedhetnek meg.) Ezekből nemcsak az tudható, hogy naponta telefonon a széklete állapotát is megtárgyalta híres konferanszié testvérével, hanem, hogy mit is mondott a rothadó kapitalizmusról, Párizsból frissen megérkezve. Hát ezt: „Sok olyasmit tapasztaltam Párizsban, amit elutazásom előtt egyszerűen propagandának véltem volna, de tény, hogy a kapitalizmus recseg-ropog. Magamfajta öreg polgár is észre kellett, hogy vegye ezt a jelenséget, ami a Café La Marina tündéri teraszáról is látható volt…”
*
Gauser Károly, a kiváló fizikus, matematikus, csillagász és űrszakértő hosszú évtizedek munkájával itta be – vagy inkább: le – magát az újságíró-társadalomba. Az egész ember, sevrócipőstől, aktatáskástól nem lehetett negyven kilónál több. Így már talán érthető a következő történet.
Karcsi valahol Sashalom külterületéről tartott hazafelé egy telt házas fórum után a kietlen vidéken. Szerencséjére arra jött egy rendőrkocsi, a bent ülők felismerték, és nagy tisztelettel felajánlották, hogy elviszik a szerkesztő urat a megállóig. Karcsi beszállt – és milyen az úr –, meghívta a járőröket egy kávéra. A rendőrök szabadkoztak, szolgálatban a kocsmába nem szabad bemenniük. Semmi baj, mondta Gauser, majd kihozom a kávét.
Úgy is lett. A szirénás kocsi megállt künn, Karcsi meg bement a söntésbe. Ahol éppen a környék legerősebb embere: a hírhedt Fekete Jocó, a félelmes kültelki vagány csépelte a közönséget.
– De uraim! – próbált megszólalni Gauser, de ez csak olaj volt a tűzre: Jocó máris ütött, hogy a mi Karcsink beesett az asztalok alá. De ez nem volt elég, az erőcsávó felkapta a cérnavékony fizikust, s egy „ne félj, nem itt verlek agyon, hanem odakünn!” kiáltással kipenderítette az ivó elé. Csend lett a kocsmában – itt most emberhalál lesz.
Odakint azonban a rendőrök, ahogy meglátták a sok ganésága miatt már amúgy is keresett Jocót, egy pillanat alatt megbilincselték, bevágták a kocsiba és elszáguldottak az éjszakába. Karcsi egyedül visszaballagott a kocsmába, és csendesen kért egy kávét.
Talán még a mai napig is emlegetik ködös téli estéken ezt a történetet a Fapadosban, hogy egy este egy cingár kis ember lépett be, szó nélkül kirángatta szegény Fekete Jocót az éjszakába, agyonverte, majd visszatért a kocsmába, és véres kezével unottan kavargatva a kanalat, megivott egy feketét…
*
Gárdonyi (Apuci) Jenő állandóan koffer méretű irattáskával járta a sajtótájékoztatókat. (Olykor kettővel…) Ezekbe, a kikészített sajtóanyagok mellé, rendre bekerültek az újságíróknak szánt tollak, naptárak, mappák, miegymások. Apuci imádta ezeket a szóróajándékokat. Így esett, hogy a városligeti vásárvárost járva beugrott a szovjet pavilonba, ahol két gyönyörű, piros bőrbe kötött mappát talált, amelyek egy pillanat alatt eltűntek a hatalmas táskában, s loholt is tovább. Kis problémát csak az okozott, hogy a percekkel később megérkezett magyar és szovjet külkereskedelmi minisztereknek nem maradt mit aláírniuk…
*
Időnként korszakos zsenik is érkeztek hozzánk. Ilyen volt Szász Péter filmrendező, akit már nem tudni, milyen kultúrpolitikai döntés (büntetés?) sodort az Esti Hírlap kulturrovatába… Hogy ki is volt Szász? Hát, egy sor más mellett ő írta a Gázolást, a Hannibál tanár urat, az És akkor a pasast, és sok más mellett ő rendezte a világ talán egyik legmegragadóbb filmjét, a Szépek és bolondokat. Ja, és ő az, akiről Bacsó Péter ezzel a címmel írt cikket a Filmvilágban csupa nagybetűvel: SZÁSZ PÉTER.
Péter tehát feltűnt az Esti folyosóján. Jó, egy kicsit kilógott a sorból (nemcsak tehetsége révén…), elsősorban azért, mert képtelen volt a hajnali munkakezdéshez igazodni. Általában tíz óra után, vagyis lapzártatájt érkezett – ifjabbak kedvéért az Esti délben jelent meg, vagyis reggel 6-tól mondjuk fél 12-ig tartott az aznapi újság elkészítése –, Szász akkor kezdett éledezni.
Egyik reggel éppen igyekszik be a székházba, amikor is a Blaha Lujza téren lefékez mellette egy fekete autó, s a hátsó ülésről kiszól egy férfihang: „Szász, holnap reggel 7-re jöjjön be hozzám!” Péter kétcentis szódásüveg-szemüveggel járt, így hát fogalma sem volt, ki szólhatott neki. Ezért aztán a szeriben elmesélte a történetet, hátha valaki megfejti a rejtélyt. A tudós kollektíva összeült: hm, Mercedes, hátsó ülés, felszólító mondat – egyöntetű a vélemény: csakis Aczél György kultúrpápa lehetett a szíves invitáló. Így hát másnap „hajnalban” irány az Országház.
Szász, erről a másnap reggelről:
– Ahány óránk csak volt otthon, mindegyiken beállítottam a csörgőt, nehogy elkéssek. Rettegtem: ilyen korán talán még a villamosok sem járnak, mi lesz, ha gyalog kell mennem? De tévedtem. Képzeljétek, reggel 6-kor már síró színésznők jönnek ki a Parlamentből…
Történetek a szocialista bulvárlapról IV.
További kedves csibészek
Ugyan írtam már, hogy az általam ismert közel száz estis figura(!) közül tulajdonképpen mindenkit jó volna megemlíteni, de akkor egy vaskos könyvnek kellene nekirugaszkodnom. De azért Békés (Bumbi) Attiláról mégis csak szólnék: ő ma, közel a 85. évéhez, a legöregebb estis: igaz, mostanában nem újságot ír, hanem mandolinjával bódítja el a baráti társaságokat vagy akár egy egész nézőtér lelkes tapsolóit. (Egy ízben bekerült a Guinness Bookba is, amikor egyhuzamban 36 órán át játszott. Mostanában a mandolin hallgat: a Covid őt is elnémította…) Aztán a három Horváth, akik később nagyra nőttek: Pista, az induló Mai Nap főszerkesztője lett, Laci, aki Geoholding néven működtetett egy valóságos sajtóbirodalmat, és Gábor, aki a közelmúltig a Népszava főszerkesztője volt. Ugyancsak az Estiből növesztett szárnyat a tévés Juszt László, Pallagi Ferenc (egykori Blikk-főszerkesztő), és Riskó Géza (napilapok és különféle tévék főszerkesztője).
És a régiek! Réti Ervin, a külpol. rovat vezetője, aki 1956-os ügyei miatt első(!) újságíróként esett szovjet(!) fogságba. Keresztényi Nándor, a mezőgazdasági szakíró, akinek egy ízben Kelen Béla főszerkesztőnk be akarta bizonyítani, hogy lehet kulturáltan is piálni. Ehhez képest másnap reggel Kelen elvtársat hívták a rendőrségtől, hogy az egyik körúti fán egy totál részeg alak dalol, aki szerint ő Keresztényi Nándor, egy híres esti hírlapos újságíró… Ott dolgozott Kristóf Karcsi sláger- és operettszerző, nem mellesleg a magyar keresztrejtvény megalkotója és feltalálója (1925. január 22.). Milkó Laci bácsi, az egykorvolt bonyhádi szabósegédből lett képszerkesztő, a sarokszobai csapat állandó ultipartnere és házibankára, aki Brezsnyev et. sajnálatos halála délelőttjén, amikor az MTI sem volt képes aktuális, minden rendjellel felszerelt búcsúképet produkálni Brezsnyevről, az őrjöngés közepette csendesen előhúzta fiókjából a tökéletes képet. Korábban megrendelte; profi volt… És a fotós Bozsán Bandi, aki megkésve érkezett valamelyik vívó-világbajnokság döntőjére, ahol is szemrebbenés nélkül megkérte az első és a második helyezettet, hogy a kedvéért, ugyan, ismételjék már meg az utolsó tust…
Folytathatnám a sort napestig, de próbáljunk haladni. A következő névsor elején álljon itt az estis figurák figurája: Kőbányai György, vagyis „A Köbcsi”. Nagy dolog az, ha valakinek a beceneve még életében áruvédjeggyé válik, s ha elhangzik valahol, tudod, kiről van szó. Nem kell az egész nevét kimondanod, bőven elég az, hogy „A Köbcsi”. Olyan ez, mintha már életében szobrot kapott volna. Egyetlen könyv maradt utána, no meg ezerszám cikk, tudósítás, tárca, riport és interjú – és ez valahogy így van rendjén. A napilapos hírlapírónak nincs ideje regényre, hiszen mindennap meg kell írja a maga fóliánsait.
„Huszonnégyben születtem, már Pesten. Pancsovaiak, délvidékiek vagyunk, a két testvérem még ott látta meg a napvilágot. A nagyapám – Klauber volt a nevünk – parancsára jöttünk át Magyarországra, Trianon után. Az nem lehet, hogy az ő unokái szerb iskolába járjanak, szerbül tanuljanak! Átköltöztünk. Nyitottak Kőbányán egy csemegekereskedést, így lettem Kőbányai. A Szent Lászlóba jártam, s a szocdempárt székházában lógtam. Nem a szocdem eszmék miatt, persze. Hülyülni, szórakozni meg a lányok miatt. Ha nem tudnád, rendes ember már tízévesen csajozik.”
Otthagyta az iskolát, apja meghalt, a mamája meg azt mondta, menjen, keressen kenyeret. Azt pedig legjobban ugyebár a pékeknél lehet, így hát Köbcsi beállt péksegédnek. Belépett a pékek szakszervezetébe, ott vette kézbe Marosán, s indította el a pályán. De hamarosan másfelé indult vele a vonat: Bergen-Belsenbe. 1945-ben jött haza, állítólag egy női hálóingben…
Igazi újságíró először 1947-ben lett, amikor megjelent a Fényszóró, Balázs Béla lapja. Innen a Szabadsághoz szegődött, ami egy év múlva, 1948-ban megszűnt. Az történt ugyanis, hogy megjelent a lapban egy fotó egy felvonulásról, ahol is az egyik vonuló egy táblát tartott magasra ezzel a szöveggel: „Vesszen a nép árulója”. Ám sajnálatos módon a fénykép akkor készült, amikor a táblás ember már a tribün elé ért, s így a fotón, a fenyegető felirat fölött Rákosi Mátyás arca mosolygott a lap olvasóira… A Szabadságot felszámolták, s ő is, mint minden szabadságos újságíró, szorult az ominózus képért. Kőbányai elvtárs, te elszakadtál a párttól, kispolgári csökevény lettél, ezért meg kell ismerd a munkásosztályt – közölték vele, hogy ezután következzék a ládagyár, majd némi vagonrakodás. Ismerve Köbcsinek a fizikai munkához való hozzáértését, csoda, hogy nem vitte el az ÁVH szabotálásért…
Innentől egy csomó munkahelyét, lapját kellene felsorolni: a Világosságot, a Magyar Napot, a Friss Újságot, talán az Esti Budapestet, de igazi otthonra az induló Esti Hírlapnál lelt. Az Estinél töltött 35 éve ezernyi remek történet színhelye: a Blaha Lujza téri sajtóház, a New York kávéház, aztán persze a Nagymező utcai lakóház, mellette a Rátkay-klub, vele szemben az Operett presszó, vagyis az Operettli, kicsit odébb a Fészek Klub, még odébb a MÚOSZ-sajtóház. Meg persze az MTK-pálya és a Római, ahol egy kis kabinja is volt, és legfőként egy kétpárevezős kielboatja. Evezőstudományára módfelett büszke volt. (Köbcsire tapadtak a nők – soha nem értettük, miért –, egy részüket az a megtiszteltetés érte, hogy mehettek vele evezni. Jó, hát akkor hozniuk kellett némi elemózsiát is… Irigykedve hallottam tőle: akkoriban az evezős lányok gyakorta monokiniben eveztek…)
Köbcsinek férfiakból is kiterjedt baráti köre volt, akik egy részét, életem szerencséjeként, én is megismerhettem. Nagyjából egy 15 fős csapatról van szó – Bárdi János, Zircz László, Erdős Péter, Lendvai Pál, Vajda István, Kellér Andor, Bodó Béla, Lázár Ervin és Bella Pista, Kézdy György és Kardos G. György, Pomogáts Béla és „A Csaszi” vagyis Császár István, meg még sokan mások. (Nem mindegyik érkezett a szakmából; ide tartozott például Tolnay Klári „házvezetőnője”, aki történetesen férfi volt: Samu. Egy újabb isteni figura.)
Viszont nem ismerhettem például Lestyán Sándort, az 1956-ban elhunyt nagyszerű író-újságírót (vagy negyven könyv szerzője). Köbcsivel több lapnál is kollégák voltak, és természetesen ő is egy legendás figurának számított. „Isteni fej volt. A világ legtehetségesebb szélhámosa. Mindent el tudott hitetni magáról. Minden szerepet el tudott játszani. Nagyvonalú csibészségével még a károsultjai megbecsülését is kivívta. Ritka kombináció” – írta róla Köbcsi. Mint a világ legtehetségesebb szélhámosa, például nem Berlinből tudósította lapját, a Friss Újságot, az 1936-os berlini olimpiáról – ahová kiküldték –, e helyett karon fogta aktuális barátnőjét – megjegyzendő: a kor ünnepelt dívái voltak a szeretői –, és elvitte a Dunakanyarban lévő nyaralójába, ahonnan, az angol rádió tudósításait hallgatva szállította naponta a friss olimpiai híreket…
Köbcsi haverjai leginkább a különféle lapoktól érkeztek. Például a Belkereskedelem című világlaptól, aztán a Világosságtól, az Igazságtól, a Szabadságtól, az Esti Budapesttől. A már említett László Miklós, miután kirúgták a Népszabadságtól, a Belker. lapjához, a Belkereskedelemhez került, ahol ez a társaság gyülekezett. Például Bárdi (Rákosi elvtárs kigúnyolásáért ült, ugyanis bőrhajúnak nevezte népünk bölcs vezérét), aztán Zircz (disszidálási kísérletért pihentették); velük csinálta a lapot. A szerkesztőségben, kisebb méretekben, egy fiók „Petőfi-kör” tevékenykedett.
Zircz Laci és Bárdi Janika egyébként, amikor az említett okok következményeként éppen ki voltak rúgva, akkor versenyzászlókban utaztak. A fiatalabb olvasók kedvéért: akkoriban az egész ország tele volt sztahanovistákkal, legjobb dolgozóval, élüzemmel, kiváló vállalattal, a Minisztertanács vándorzászlaját kiérdemlő kollektívákkal. Traktorosok hívták versenyre egymást, volt kiváló és még kiválóbb juhász és vasöntő; no, nekik gyártották a zászlókat Zirczék, és éltek ebből – az irigy Köbcsi szerint – igen jól.
Zircz disszidálása is csakis rá jellemzően történhetett. Amikor megelégelte mind a béketábort, mind Rákosi országát – ez ’56 elejére következett el –, egyszerűen felugrott a GYSEV Bécsbe tartó vonatára. Méghozzá Szentgotthárdon – ahol addig egy barátnőjénél, bizonyos Buksinál dekkolt –, ámde észrevették, a vonat megállt, Lacit letartóztatták, s börtönbe került. Ennyi volt saját forradalma, de végül az igazi forradalomnak köszönhetően szabadult.
Amikor is természetesen a régi tettestárssal: Bárdi Janikával immár sikerrel disszidált. Bárdi, aki kifogástalanul beszélt németül, már a csőszkunyhóban fel-alá járkálva memorizálta azt a cikket, amit kiérkezésük napján át is adott a Die Pressének, Laci viszont nem beszélt, csak magyarul, így hát sürgősen elment Düsseldorfba, egy zsidó kávéházba. Ahol is várta a Bodnár (lánykori nevén: Büchler) Ottó, akivel megalapították a Komet (Üstökös) című havilapot. Büchler akkoriban valami oknál fogva mindenkinek doktor Bodnárként mutatkozott be, ettől Laci vérszemet kapott, és ettől kezdve von Zircznek, saját, kissé raccsoló kiejtése szerint: fon Csircsnek hívatta magát…
A disszidálások után László Miki, fon Csircs, Bárdi és Köbcsi, a négy muskétás bősz levelezésbe kezdett, ami igencsak érdekelte az elhárítást. Tőlük tudjuk, hogy Köbcsi például vadul németül tanul. 1960. november 26-án jelenti „Dávid” ügynök: „Kőbányai egy Kelet-Berlinben lévő, 40 év körüli, Margaret keresztnevű nővel levelezik, akitől csomagokat is kap. Most ismét hozzá készül, de persze az útlevélkérelmébe azt írta, hogy az erfurti virágkiállításra szeretne kiutazni, holott Margaret mellett Zirczet és Bárdit is meg akarja látogatni.”
Azt szokták mondani: az én nemzedékem volt a Nagy Generáció. A pontos meghatározás szerint azok tartoznak a Nagy Generációhoz, akik ott voltak vagy ott lehettek volna az amerikai Woodstockban, azon a bizonyos, immár kultikussá vált fesztiválon, 1969 augusztusában. Életkorom szerint én is ott lehettem volna, ha lett volna pénzem, ja, és útlevelem… Tehát, mi vagyunk az a generáció, amelytől féltettek bennünket a szüleink – s ebben van is valami. A hatvanas években, abban a hihetetlenül zsúfolt, rendkívül zűrzavaros tíz esztendőben függetlenségi mozgalmak, puccsok, háborúk, diktatúrák és diktátorok követték egymást. Átrajzolódtak az addig ismert térképek: országok váltak függetlenné, újak alakultak, véget ért a faji megkülönböztetés, az ember felszállt az űrbe, majd kikötött a Holdon, bevezették a fogamzásgátló tablettát, elterjedtek a kábítószerek, s minden, ami addig volt, múlt időbe tétetett. Elhittem, elhittük, hogy mi vagyunk a Nagy Generáció.
Ma már tudom: tévedtünk. Az igazi Nagy Generáció ők voltak. A Köbcsiék…
Történetek a szocialista bulvárlapról V.
Kísért a múlt
Elsőként is következzék némi állambiztonsági ki kicsoda – a történések megértéséhez nem lesz fölösleges. Nos, talán még a jól értesültek is, ha ügynökökről esik szó, leginkább a III/III-asokat emlegetik. Ami annyiban mindenképpen helytálló, hogy ezek a III/III-asok okozták a civil világban a legtöbb bajt, ők jelentették, hogy ki kivel lép félre, vagy hogy ki mert röhögni a mondókán: Egy forint a forró lángos, le van sz@rva Kádár János… A III/III-asokról rántotta le a leplet 1989 végén Végvári József a III/III. Belső Biztonsági Csoportfőnökségének őrnagya; róluk folyik a vita vagy 30 éve, hogy a névsoruk nyilvánosságra hozható-e, avagy maradjon inkább örök titok. Azonban rajtuk kívül bőséggel akadtak olyan ügynökök is, akikről a széles nyilvánosság soha nem fog semmit megtudni. Ők azok a hivatásos szolgálati jogviszonnyal rendelkező, szigorúan titkos állományú tisztek, akik fedőmunkahelyükön szolgálták az állampárt érdekeit, és hajtották végre az állambiztonság által számukra meghatározott feladatokat. A pártállam BM-ének fénykorában ugyanis nemcsak III/III-as csoportfőnöksége volt, hanem akadt III/I-es (hírszerzés), III/II-es (kémelhárítás), ugyebár a III/III-as (belsőreakció-elhárítás), a III/IV-es (katonai elhárítás) és a III/V-ös (operatív technika) csoportfőnöksége is. És ezeknek további osztályai, szép számú alosztályai, titkárságai, ahogy kell…
Hogy milyen részletesen vizslatták a társadalom esetleg veszélyt jelentő csoportjait, álljon itt egy lista például a III/III-as csoportfőnökség tagozódásáról.
III/III-1. osztály: Elhárítás az egyházakban, szektákban, volt szerzetesek között, emigráns szervezetekben.
III/III-1.a: Elhárítás a római katolikus egyházzal szemben.
III/III-1.b: Elhárítás a római katolikus egyház vezetésével és intézményeivel szemben.
III/III-1.c: Elhárítás a protestáns és egyéb vallási mozgalmakkal szemben.
III/III-2. osztály: Elhárítás az ifjúság körében (egyetemek, főiskolák, ifjúsági klubok, galerik).
III/III-2.a: Elhárítás felsőfokú intézményekben.
III/III-2.b: Ifjúságellenes reakciós erők elhárítása.
III/III-3. osztály: A társadalomra veszélyes személyek tevékenységének ellenőrzése.
III/III-3.a: „F” (figyelő) dossziés személyek, volt politikai foglyok ellenőrzése.
III/III-3.b: Írásos elkövetők, röpcédulázók, falfirkálók stb. ellenőrzése.
III/III-4. osztály: Az ellenzék elhárítása.
III/III-4.a: Radikális ellenzékiekkel szembeni eljárások.
III/III-4.b: Szektás párttagok, trockisták és álbaloldaliak megfigyelése, ellenőrzése.
III/III-4.c: Elhárítás a „nemzeti” ellenzékkel szemben.
III/III-5. osztály: A kulturális terület védelme.
III/III-5.a: Elhárítás a rádió, a televízió, az MTI, a MÚOSZ és az Írószövetség területén.
III/III-5.b: Elhárítás a képzőművészet, a zene, a múzeumok, a színházak, a cirkuszok, a Magyar Tudományos Akadémia, a film, az egyetemek, a főiskolák, a homoszexuálisok, a bős–nagymarosi vízlépcső ellen tüntetők ellen.
III/III-6. osztály: Ellenséges propagandaanyagok készítésének és terjesztésének elhárítása.
III/III-7. osztály: Jelentőszolgálat, belső elhárítás, adattár, nyilvántartás vezetése.
III/III-A önálló alosztály: A párt és a kormány vezetőinek operatív védelme.
III/III-B önálló alosztály: Elemzés, értékelés, tájékoztatás.
Meglehetősen körültekintő lajstrom, nem? Ami az Esti Hírlapot illeti, természetesen a III/III-asok ott is sürgölődtek. Szerencsére nem annyira a „mieink”, hanem azok, akik az estisek besúgásával foglalkoztak. Ezzel persze nem akarom azt állítani, hogy egyetlen III/III-as ügynök sem volt közöttük/közöttünk, sőt, egyet éppenséggel névvel is meg tudok nevezni: ő Antal Gábor újságíró, fedőneve szerint „Dávid Mátyás”, aki egy időben az Estinél is dolgozott, így hát még az utcára sem kellett kimennie, hogy egy jót jelentsen rólunk…
A dolog természetéből adódóan ezek az ügynökök nem tudhattak egymásról sem. Így fordulhatott elő, hogy a mi „Dávidunkról” egy másik lapnál dolgozó ügynök: Fahidy József, fedőneve „Meszlényi Károly”, többször is jelentett. („Meszlényi” az állambiztonsági szolgálat legaktívabb, legtermékenyebb újságírója volt: jelentéseit nyolc kötetben, mintegy 2500(!) oldalon őrzi az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára.)
Mit mondjak, sok jót nem írt „Dávidról”: „Magatartásának állandó jellemzője az elégedetlenség. Jóval többre tartja magát, mint amennyi a valós értéke. Féltékeny mindenkire, s ugyanakkor mindenkit irigyel, aki keres. Irigyli Czibor Jánost (író, kritikus, a Színművészeti Főiskola tanára – Sz. G.), aki szerinte tehetségtelen, de mégis: »miért van annak több nője, több munkája, mint nekem«? Kétfajta emberrel barátkozik: 1. akitől vár valamit, 2. akit lenézhet, és cipőtörlőnek használhat. Jelenleg nősülési tervei vannak, de azt sem tudja, kit kellene elvennie feleségül. Anyagi helyzete jó, bár akármennyi pénzzel is rendelkezik, minden elúszik nála, mert hihetetlenül sokat eszik. Van róla olyan pletyka is, hogy ha előtte beszélsz, azt hallja a Cég…”
És tényleg…
„Meszlényi” volt a profibb. Nyüzsgő nagyvilági életet élt, keveset aludt, rohanva habzsolta az eseményeket, mindenütt ott volt, mindenkit ismert, mindenről jelentett. Politikusok, művészek, színészek, tudósok, sportolók, bárzongoristák, artisták, sztepptáncosok, ripacsok, stricik, főpincérek, kávéházak és kiskocsmák oszlopos figurái, az éjszakai élet hírességei és pillangói egyaránt baráti, ismeretségi körébe tartoztak. Könnyen és gyorsan írt, hol komolyan, hol lezseren. Doktorálhatott volna Tamási Áronból, Sarkadi Imréből, Pártay Tivadarból, Ungvári Tamásból, Boldizsár Ivánból és sokan másokból. Ismerte a rivaldafényben szereplők emberi gyengeségeit, gyarlóságait, adomázott és pletykált is pásztorórákról, ivászatokról, legendás nőügyekről, szerencsejátékosokról, hamiskártyásokról, pénzhajhász karrieristákról, sikkasztókról, csalókról. (Fájdalom, ezeket az utóbbi, úgynevezett szenzitív adatokat a levéltár cenzorai kötelességszerűen eltakarják, ám szerencsére nem mindenhonnan sikerült a törlés, így véletlenül megmaradt egy-két csemege az utókornak is…)
Az estisekről tehát leginkább „Dávid” és „Meszlényi” áldozatos munkálkodásának köszönhetően tudhatunk titkokat. Rajtuk kívül olyan házmesterféle besúgó nem volt több a lapnál – én legalábbis nem találtam ilyen adatot az Állambiztonsági Levéltárban –, azt viszont nyugodtan állíthatom, hogy a III/I. (hírszerzés) és a III/II. (kémelhárítás) meglehetős mennyiségben foglalkoztatott estis újságírókat. A dolog természeténél fogva ők leginkább a külpolitikai, illetve a sportrovatból kerültek ki, ennek oka, hogy e két rovat tagjai már az ötvenes években is feltűnés nélkül utazhattak Nyugatra. (A belpolosok és a kultúrosok alig kaptak lehetőséget estis kiküldöttként megtekinteni az „imprilistákat”.)
Akkoriban az üzeneteket még futárok hozták-vitték, hol voltunk még a digitális, kódolt küldeményektől! Ezért aztán állítólag az is előfordult, hogy az olasz televízió, a RAI élő adásban kapcsolta „Pufit”, aki újságíró kollégából nemesedett a római magyar követség sajtóattaséjának megbecsült posztjára, s aki éppen egy fa odújába helyezte el a titkos küldeményt… Ezt ugyan soha nem ismerték be, de tudjuk jól: nem zörög a faodú, ugyebár… (Megjegyzendő, mára már a digitális világ is feltörhetővé vált, hírek szerint a szolgálatok visszatértek a futárokhoz. De talán most már elkerülik a tévéközvetítéseket…)
Ami a sportos történeteket illeti – leginkább a vicces jelző jut eszembe, a külpolos akciókról már nem annyira. Akkor előbb mulassunk: következik néhány sporttárgyú akció.
*
Jelentés és intézkedés az 1958. január 9-én hazánkban megrendezendő, tőrvívó nemzetek közötti bajnokságra érkező öttagú olasz csapatról. „Az Astoria szállóban lévő hálózatunkon keresztül ellenőrizzük, hogy milyen magyar személyek keresik fel őket a szállóban. Ezeknek a magyar személyeknek operatív ellenőrzését megkezdjük. A csapat vezetőjét, Battaglio Robertót operatív technikával ellátott szobában szállásoljuk el.”
*
Jelentés és intézkedés az 1958. április 12-én a Real Madrid–Vasas labdarúgó-mérkőzésre érkezett 21 spanyol labdarúgó, kísérő, valamint 25 újságíró megfigyeléséről. „Az újságírók mellé az OTSH ad tolmácsot, a „Szekeres” fedőnevű informátort. A szállodák hálózati személyeit az objektumokat tartó operatív tiszt elvtárs igazítja el.”
*
Jelentés és intézkedés az 1958. július 17-én, Budapesten megrendezendő birkózó-világbajnokságról. „A versenyre kb. 250-300 versenyző, kísérő és újságíró érkezik. Hálózattal rendelkezünk a birkózóknál, a kísérőknél, valamint az újságíróknál is. A tolmácsok között folyamatban van a beszervezés.”
*
Jelentés és intézkedés az Express Ifjúsági Utazási Iroda által szervezett olasz útról. „A csoport 84 fős volt, 2 vezetővel, 4 helyettessel és 4 tolmáccsal. A biztosítást 2 operatív tiszt, 3 hálózati személy, 7 alkalmi informátor, valamint a csoport 2 vezetője végezte.” A jelentés 14 oldalon sorolja a szörnyűségeket: volt, akinél 800 forint volt engedély nélkül, sokan találkoztak korábbi disszidensekkel, akiknek levelet, csomagot adtak vagy vettek át tőlük, egyesek pedig szexuális kalandokba keveredtek…
*
Ami a Magyar Galambsport Szövetség 1958. július 25–27-én rendezett nemzetközi postagalambversenyét illeti, no, itt aztán jelentős gondban volt az elhárítás. Ugyanis 39 nyugatnémet és 4 osztrák röptetővel 70-80 ezer(!) galamb érkezett. Ki számolja meg ezeket? A postagalamboknak ugyebár nem kell sem útlevél, sem vízum, hogy külhonba repüljenek, épp ezért kiválóan felhasználhatók üzenetváltásra. A lábukra erősített fémtokban cigarettapapír vékonyságú speciális papíron jelentős mennyiségű szöveg küldhető. Ezért aztán külön csapat figyelte a magyar galambászokat is, hiszen ők dobozokban átvehetnek akár több galambot is, amiket aztán egy-két nap után visszaengedhetnek.
*
Mit csempésszünk? „Petur” ügynök jelenti 1958. augusztus 1-jén: az érkező olasz úszóknak több magyar barátja van, akik megírták, mit hozzanak nekik az olaszok. „Olaszországból nem kifizetődő dollárt hozni, mert ott 600 líra egy dollár, amiért itt nem kaphatnak 45 forintnál többet. Viszont egy golyóstoll csak 80 líra, de itthon ezért is adnak 45 forintot, vagyis nem 600, hanem 80 líráért lesz 45 forintjuk. Az aranyóra is jó, meg a nejlonáru.”
*
Egy estis kollegina, a kevés női sportújságíró egyike, Réti Anci története. Valami világversenyre indult a sportújságírók összeszokott csapata, évek óta ismerték egymást, általában együtt utaztak. Ám ezúttal a kiküldöttek között akadt egy ismeretlen arc is. Anci odament az idegenhez, s barátságosan megkérdezte: ki ő és melyik laptól utazik? Mire a pasi a legtermészetesebb hangon: az Esti Hírlaptól…
Hát, valahogy így.
De tudok mutatni komolyabb ügyeket is…
Történetek a szocialista bulvárlapról VI.
Máig kísért a múlt
Gálszécsy András tárca nélküli miniszter 1991-ben elárulta – akkoriban ő felügyelte a polgári titkosszolgálatokat –: „Ez az ország mindig szegény volt ahhoz, hogy külföldön nagyobb hírszerző hálózatot tartson fenn. A szocialista országok felé tilos volt hírszerzést folytatni, amit mi, sajnos, komolyan is vettünk, Nyugat felé pedig igazából nem volt pénz az ügynökökre. Maradtak a személyes ismeretségek, a kocsmai beszélgetések.”
Amire, ugyebár, kiválóan alkalmasak az újságírók.
Sorozatunk záró részében három estis újságíróról lesz szó – részben Ilkei Csaba (ugyancsak volt estis kolléga) kutatásait is felhasználva. Mindhárman külpolitikosok voltak, egyikük még ma is él és dolgozik: a szakma doyenje, a 92 éves Paul Lendvai.
*
Polgár Dénes
Rá talán nemcsak az újságolvasók, de a ’70-es évek tévénézői is emlékezhetnek: valóságos forradalmat okozott az 1971-ben általa kitalált és főszerkesztett A Hét című műsorával, amely vasárnap este 7 órakor képernyő elé ültette az egész országot, s ami először nyitott ablakot a nyugati világra az elzártság évtizedei után.
Polgár a lap indulásakor került az Esti Hírlaphoz, ahol 1958-ig dolgozott főszerkesztő-helyettesként, majd az MTI-hez igazolt, ahonnan 25 éven át először Kairóból, majd Washingtonból, később Bonnból, végül Brüsszelből tudósított. Franciául, angolul, németül és olaszul hibátlan eleganciával beszélt és írt, Európában szinte nem volt olyan elnök, miniszterelnök, akivel ne készített volna interjút. Tudását, tájékozottságát mindenütt elismerték. Willy Brandt kancellár olykor, egy-egy fogadás után karon fogta, hogy sétáljon vele a kancellária kertjében, amikor is átbeszélték a világ dolgait. Úgy tudom, hogy az ilyesfajta séták washingtoni tartózkodása alatt Kennedyvel is megismétlődtek.
Első kiküldetése előtt saját kezűleg írta meg beszervezési nyilatkozatát: „Segítségemet önként felajánlom a Belügyminisztériumnak, s tudomásul veszem, hogy a munkával kapcsolatos kérdések és a tudomásomra jutott adatok államtitkot képeznek, s ezekről soha senkinek, semmiféle körülmények között nem beszélek. Jelentéseimet »Virág« fedőnéven írom alá.” Állambiztonsági hálózati személyként „titkos munkatárs” (tm.) minősítést kapott. Huszonöt év alatt példátlan termékenységgel teljesítette vállalt feladatait: jelentései hét kötetet ölelnek fel a levéltárban.
Nem lehetett könnyű dolga… Hogy a jelentéseit olvasó felettesei micsoda hülyék lehettek, álljon erre itt egy példa. 1961. október végén Kennedy sajtótitkára váratlanul és teljesen szokatlanul felajánlotta Polgárnak egy elnöki interjú lehetőségét. Az MTI-nél az volt a belső szabály, hogy államfővel csak előzetes engedély alapján lehet interjút készíteni. Polgár tehát eljuttatta a kérést Budapestre. A válasz még aznap megjött az egyik külügyminiszter-helyettes aláírásával. Nem fogják elhinni, így hangzott: „Kennedy adhat interjút, de csak akkor, ha kijelenti, hogy szakít imperialista politikájával…”
Az Esti indulásának egyetlen incidense is részben Polgár Déneshez kötődik: a külpolitikai rovatvezető, Lendvai Pál az ő engedélyével utazott Varsóba, de alighogy megérkezett a lengyel fővárosba, az osztrák követségre menekült, és a kapott engedély birtokában Bécsbe utazott. Következzék tehát:
*
Lendvai Pál – Paul Lendvai
Rögtön elnézést is kérek Lendvai úrtól, hogy ebbe a társaságba keveredett, ugyanis őt soha nem tudták beszervezni. Hiába őriz róla az Állambiztonsági Levéltár jó 400 oldalnyi dokumentumot, és hiába adtak neki fedőnevet – „Cole Michael”-ként írtak róla –, de kezdetben is csak beszervezési jelöltként kezelték, és a végén is csak társadalmi kapcsolatnak nyilvánították. Ez a státusz azonban nem számít hálózati személynek (ügynök, titkos megbízott, titkos munkatárs), hanem csak operatív kapcsolatnak. Ezt pedig így fogalmazza meg a 2003. évi III. törvény 1. § (2) 6. bekezdése: „Operatív kapcsolat az a személy, akit az e törvény hatálya alá tartozó iratokat keletkeztető szervezetek »társadalmi kapcsolatként« vagy »alkalmi kapcsolatként« tartanak nyilván.” Nesze, semmi, fogd meg jól…
Azért természetesen a társadalmi kapcsolataikat is folyamatosan ellenőrizték. Ezt igazolva írt Lendvai 2006. január 13-án az Élet és Irodalomba, majd a Népszabadságba hosszú cikket, amelyben jelentős közéleti vihart aratva megnevezte azon kollégáit, akik állambiztonsági hálózati személyként jelentettek róla. A legnagyobb döbbenetet akkor Szepesi György leleplezése okozta, aki „Galambos” néven jelentett. Az már csak hab a tortán, hogy egykori esti hírlapos kollégáját, Lóránt László Endrét, és korábbi barátját, a népszabadságos Vajda Pétert is „feldobta”, aki a „jó barát álarcát magára öltve rádiós újságíróként szegődött mellém azért, mert megbízást kapott állandó megfigyelésemre és arra, hogy mindenről beszámoljon az elhárításnak”.
Meg sem próbálom a 400 oldalnyi titkos anyag összes történését felidézni, talán nem tévedek, ha azt mondom, éveken, évtizeden át ment a húzd meg, ereszd meg. Az állambiztonság profi ügynököt akart faragni Lendvaiból, ő pedig folyamatosan kitáncolt a hol erősebb, hol lazább invitálás elől. A tét az volt, hogy sikerül-e neki elfogadtatnia magát nyugati nagy lapok kelet-európai szakértőjeként vagy sem. Ehhez viszont magyar útlevél kellett, originális hazai információk, amelyek megszerzéséhez az út az elhárításon keresztül vezetett.
A fiatal, szélsőséges sztálinistából, Péter Gábor politikai munkatársából idős korára nemzetközileg elismert újságíró, szakértő lett; világlapok, tévék, rádiók érezhetik megtisztelve magukat, ha nyilatkozik nekik. Igaz, azt a 400 oldal majd’ minden szereplője megállapította róla, hogy „féktelen karrierista: karrierje érdekében senkire sincs tekintettel”.
A Saulus-Paulus történetből ismert „Pálfordulás” esetében tökéletesen igazolódott: Pálból Paul lett…
*
Lóránt László Endre
A két említett úrral ellentétben, őt személyesen is ismertem. A lapnál, harmadik legfontosabb emberként, a kéziratokra rendkívül igényes volt: mint ifjú újdondász, rettegve álltam előtte, ha hivatott. Lóránt nagy gonddal, ceruzával javítgatott a sorok közt, de kifejezetten szerette a szerkesztést, amit ollóval gyakorolt. Vagyis egy-egy bekezdést kivágott, majd máshová ragasztott be. Dolgozott az Estinél néhány ifjú titán: a „Szöszi” Lantos, Wesselényi Miklós, nem emlékszem, melyikük, de egyikük megunva kéziratának állandó vagdosását, a következő cikkét ő maga soronként szétvágta, majd a hüvelyk- és a mutatóujja közé fogva a „kéziratot”, boka csattintva beállított Lóránthoz: Bandi bátyám, parancsolj, itt az új riportom. Úgy állítod össze, ahogy akarod…
Azért, ahogy az lenni szokott, a kedélyes felszín komoly mélységet takart. Lórántot akkor szervezték be, amikor az MTI először küldte ki Bécsbe, fedőneve „Urbán”. Titkos munkatárs lett, amit hazafias, elvi alapon vállalt. „Feladata a polgári és gazdasági hírszerzés vonalán a) sötéten való információszerzés, b) kutató és tanulmányozó munka. A kapcsolat felvételét alkalmas helyen és időben, megbeszélt jelszó és jeltárgy alapján fogjuk kezdeményezni. Jelszó: Emlékszik Urbán elvtársra? Üdvözletét küldi a Bakonyból. Válasz: Emlékszem rá, de üdvözletet másoktól is várok. Jeltárgy: a kézírásával szignált névjegye. A kapcsolatfelvétel után a kapcsolattartó rendszeres találkozókat fog szervezni, általában a külképviselet épületében. Ha a találkozókra nyilvános helyen kerülne sor, akkor legalább kétórás önellenőrzéssel meg kell győződni arról, hogy van-e figyelés. Fontos, hogy írásos anyagot vagy feljegyzéseket sem lakáson, sem magánál nem lehet tárolni. A jelentésírás befejezésekor az esetleges alátétpapírt meg kell semmisíteni.”
Bécsben jó munkát végzett, dossziészám írta a jelentéseket ismerőseiről, kapcsolatairól, a nemzetközi helyzetről. Gyakran napokon át követte őt az osztrák elhárítás. Olykor feltűnően…
Bécsi tartózkodásának lejárta után az MTI nem akarta másodszor is kiküldeni, de az Állambiztonság beavatkozott, így 1969-ben ismét Bécsben van. Itt azonban semmivel sincs megelégedve, ráadásul 39 ezer schillinget jogtalanul elkölt. A fáma szerint valami osztrák hegyen, síelés közben szívinfarktust kapott, megmentésére azonnal osztrák katonai(?) helikopter érkezett, a magyar elhárítás meg tűnődhetett: ugyan, ki küldte…? Gyógykezelését Ausztriában kívánta folytatni, amiről „szó sem lehet, térjen haza, ahogy szállítható állapotba kerül” – üzenték Pestről. A követségen is támadó stílusban, követelően lépett fel a vámmentes áruk – cigaretta, ital, tévé, rádió – hazahozatala ügyében. Itthon a 39 ezer schillinget nem akarta visszafizetni, sőt félreérthetetlenül azzal fenyegetőzött, hogy: „én a túloldalon 75 ezer dollárt érek…”
Ekkor következett egy rövid esti hírlapos kitérő, majd azzal az ürüggyel, hogy a bécsi útikönyvét Ausztriában is ki akarják adni, Bécsbe utazott, de csak azért, hogy Schwechaton átszálljon egy Ausztráliába induló repülőgépre. Az elhárítás meglehetősen idegesen reagált, hiszen Lóránt 12 hírszerzőtisztet ismert, akik közül 4 akkor is külföldön dolgozott. Ugyanakkor az ausztrál kémelhárítás is meglehetős bizalmatlansággal fogadta, ott élő sógorának így panaszkodott: „Ezek az őrültek azt hiszik, hogy engem küldtek.”
Következett a bosszú. (Bár, hogy meg is valósult, nem derült ki.) Mindenesetre helyzetének lehetetlenné tételére egy magyar nyelvű, osztrák papíron, kézzel írott és Bécsben postázott névtelen levelet akartak eljuttatni a bécsi ausztrál nagykövetnek. Ebben közlik, hogy „Lóránt László Endre nevű kommunista ügynök igazi gazdája, a magyar kémszolgálat utasítására kíván letelepedni az ön távoli, szép hazájában”. Második lépésként pedig valamelyik európai országból egy preparált levelet postáznának Lóránt ausztráliai címére. A levél látható szövege teljesen közömbös lenne, ám a sorok közé az ausztráliai levélellenőrzés hálóján feltétlenül fennakadó vegyszerrel a következő szöveget írnák: „Az eddigiek kitűnően sikerültek. Kezdje meg feladata végrehajtását!”
A PKKB 1972. március 2-án megtartott tárgyalásán a Btk. 205. §-ba ütköző hazatérés megtagadása bűntette miatt Lóránt László Endrét háromévi börtönre, valamint teljes vagyonelkobzásra ítélte.
*
És ezzel véget ért a mese, az esti hírlapos dossziét most bezárom. Biztosan kimaradt sok tucat szereplő, sok tucat figura, s történetek százai, nem beszélve a betűmesterekről, akik nélkül nem lett volna Esti Hírlap. Ők azok, akik egy mára kihalt szakmának voltak utolsó mesterei: az elmúló Gutenberg-galaxis katonái, akik még tudták, mi a klisé és mi a klocni, és nem néztek ijedten szótár után, ha azt hallották: egy kvirt beütéssel szedjed. Boldog és büszke vagyok, hogy egy pillanatra még megadatott látni mindezt, még érezhettem „az édenkert egy késői sugárát”. Most új idők járnak, sehol nem olvad az ólom, sehol nem olvasnak kefelevonatot, s ki a fene tudja már, mi az a 24 pontos bodoni félkövér kurzív…
Az estis fiatal újságírók közül – mára úgy hatvan, hetven évesek lettünk… – többen élünk még az egykorvolt százfős derékhadból, és hiszem, a sok százezer egykori olvasónk közül is akad, aki még emlékszik ránk. Megköszönve egész heti türelmüket, most búcsúzom. Jó volt egy kicsit megint esti hírlapos újságírónak lenni…