Gyömrői Edit

Gyömrői Editet, József Attila analitikusát a hideg, érzéketlen múzsák között őrizte meg az irodalmi emlékezet. „Te rongy, aki szeretni gyáva vagy” – visszhangzik ma is a skizofréniával kezelt költő vádja, és az elemi fájdalomból születő átok is örökké Gyömrői Editre ég: „Bogár lépjen nyitott szemedre. Zöldes / bársony-penész pihézze melledet”. Ma sem tudjuk biztosan, hogy a segítségnyújtás szándékán kívül érzett-e valamit leghíresebb páciense iránt.
A költőnél kilenc évvel idősebb asszony 1935-ben kezdte kezelni betegét. Nem sokkal korábban érkezett haza Berlinből, ahol – bár orvosi végzettséggel nem rendelkezett – pszichoanalitikussá képezte magát. A középosztálybeli zsidó családból származó Gyömrői élt Budapesten, Bécsben, Kolozsváron, Pozsonyban és Prágában, dolgozott ruhatervezőként, tolmácsként, fotósként, filmforgatókönyv-íróként, lapszerkesztőként, végül a német fővárosba került, ahol 1933-ban tartotta meg székfoglalóját a Német Pszichoanalitikus Egyesületben. Amikor tehát a következő évben hazatelepült Magyarországra, tulajdonképpen kezdő analitikusnak számított. Mégis ő vette át Rapaport Sámueltől az egyre súlyosabb lelki betegségektől gyötört József Attila kezelését.
Úgy tűnik, maga a terápia is kezdettől reménytelen volt: „Nagyon nagy bajban voltam, mert két hét múlva tudtam, hogy Attila gyógyíthatatlan – mesélte később egy interjúban Gyömrői. – Viszont azt is tudtam, hogy ha én azt mondom neki, hogy inkább nem folytatjuk, akkor tudja, hogy miről van szó. Ezért azt gondoltam, hogy nem kezelem úgy, mintha egy kezelhető beteg lenne, de nem hagyom el, fogom a kezét.” Mások az analitikusnő kiválasztását is hibának tekintették. Kulcsár István, aki a költőnek Gyömrői Editet ajánlotta, utólag így látta a helyzetet: „Kitűnő analitikus volt, de hozzá József Attilát nem lett volna szabad küldenem. Azért (…) mert Edit nagyon szeduktív nő, szeduktív személyiség volt. (…) Mindenki, akire Edit ránézett – olyan bűvölő szemekkel –, az ilyen vagy olyan módon beleszeretett.” Más ismerősei is „teljesen elsodró, borzasztóan szexepiles nőként” jellemezték a pszichoanalitikust.
A költő szinte azonnal szerelmet érzett az őt kezelő asszony iránt. Mindez a Gyömrői Edit számára készített feltárulkozó, önelemző írásából, a Szabad ötletek jegyzékéből is jól érzékelhető. „Szerelem: nem volt az szerelem – elemezte a helyzetet évtizedek múlva az analitikus. (…) Átvitel. Átruházás. (…) A versek, az nem én voltam. Rólam nem tudott semmit. Az érzelem az anyjához kötődő érzésnek az ismétlése volt.” A korábban verseket is író szakember azonban elismerte, hogy – szakmai és esztétikai szempontból is – nagy hatást gyakorolt rá betegének költői tehetsége és nyelvhasználata. József Attila először 1936-ban kezdte analitikusát nyíltan is a szerelmével ostromolni, a következetes elutasítások után pedig agresszíven fenyegetni.
Amikor megtudta, hogy Gyömrőit eljegyezte egy férfi, megüzente, hogy megöli mindkettőjüket. Bokszerrel a kezében leselkedett utánuk, majd nekitámadt Gyömrői vőlegényének. Következő alkalommal analitikusát támadta meg a nyílt utcán. „Attila kis késsel a kezében, két kezével átfogva úgy odaszögezett a kerítéshez. És beszélt, mint a vízesés. Mint egy refrént, úgy hajtogatta: kis kés, de jó kés. És én tudtam, hogy ha egy rossz mozdulatot csinálok, akkor ezt a kést megkapom.” A nő józan hangon lefegyverezte a költőt és egy többórás séta közben meghallgatta. József Attila másnap hosszú levelet írt, amelyben a késes támadásról ugyan nem ejtett szót, de képletesen mégis kettéhasította a nőt – Gyömrőire, a hideg analitikusra, és Editre, a meghódítandó szeretőre. „Maga olyan énnekem, mint anya és leánya – nagyon szeretem a leányt és az anya megtagadja tőlem” – írta. Zaklatott soraival világossá tette súlyos betegségét is: „Ha maga nem volna olyan jó, akkor borzasztó gyönyörűség lenne széttépni, fölnyársalni, megtaposni, szétverni az arcát, kiszúrni a szemét (…).” Gyömrői Edit talán ekkor döntötte el, hogy elengedi páciense egyre fojtogatóbban belé kapaszkodó kezét. Az itt következő levelet József Attila akkor írta, amikor már véget ért kezelése Gyömrőinél.
Budapest, 1936. november 9.
Edit, kedves,
kikönyörögtem egy találkozót, maga megadta, és én most azt nagyon szégyellem. Ne várjon, nem mehetek én el erre. Ne féljen tőlem – mindenkitől félhet eztán, csak tőlem nem. Nagyon fáj nekem, hogy máshoz tartozik és nem hozzám. Azt hiszem, hogy maga nem jó ember, én csak azért akartam gonoszkodni, hogy közelebb kerüljek magához. Hát lehetséges az, hogy valakit ennyire kívánjon az ember, és az ilyen értetlenül viszonzatlanul maradjon? Borzasztó. Nagyon fáj a szégyen is. Azt is szégyenlem, hogy bolonddá akart tartani, és úgy akart eltávolítani magától. Hogy annyi rokonszenv nem volt magában, hogy megmondja az igazat és segítsen, míg magamhoz nem térek. Azelőtt nagyon szerettem, úgy kiszíneztem, hogy milyen boldogan élnénk együtt, maga értené, amit én csinálok, és én érteném, amit maga csinál. Most ez sincs, most valami puszta, meztelen vágy kábít maga után, akit ott láttam akkor az ajtóban, s akit még olyan sokszor láttam. Az is fáj, hogy maga fölháborodik – az igazság az volna, hogy maga nem háborodhatik föl még akkor sem, ha megölöm, ezt, ha maga annyira vissza tud utasítani, természetesnek kellene vennie. Persze, akkor még jobban kívánnám és nagyon szeretném, úgyhogy úgyse tudnám megtenni. Maga a gonosz, nem én. Én nagyon szeretnék nagyon jó lenni magához. Ugye, én vegyem tudomásul, amit más szeretne, legyen parancs a számomra, amit nekem maga „selyempapirosba csomagolva” ad, az óhaj, de ugye maga fölháborodva nem vesz tudomást arról, hogy nekem minden mozdulat, minden gondolat mennyi szenvedésbe kerül. Igazán megöltem volna már magamat, ha nem volna bennem az a szörnyűséges gyanú, hogy magának ez esne a legjobban, akkor érezné magát biztonságban. Hogy van szíve ennyi brutalitáshoz? Hát szabad ezt? Hiszen maga anya, maga szült már! Én igazán nem akartam mást, mint csak egy kicsit éreztetni magával azt a kínt, amit maga kelt bennem azzal, hogy ennyire megtagad. Ugye, nekem nem szabad védekezni? Írtam egy hosszú verset arról, hogy ez mennyire fáj, a vers nagyon szép, és még ennek sem tudok örülni, mert tudom, hogy maga örülni fog neki, annak, hogy maga váltotta ki a fájdalmat, amelyből csináltam – és aztán miért ne lenne büszke erre, ha már semmi veszély sem fenyegeti? Ha tudná, hogy milyen gonoszságot mível, mindjárt jobb lenne hozzám.
Most azért írok, mert nekem nem kell a kikönyörgött találkozó. Hát akkor miért könyörögtem ki – kérdezi, persze, én „mindig mást” akarok. Nem igaz. Azért könyörögtem ki, hogy maga lássa, hogy nem kell félnie tőlem, hogy ne féljen, megnyugodjon, mert én mit is csinálnék ott, ha maga – mert maga ilyen – odaül az íróasztal elé, engem odaültet melléje, és aztán szokása szerint azt mondja: „Maga ezt mondta, búcsúzkodni szeretne. Na tessék.” De azért nagyon szívesen elmegyek, ha maga hív. De akkor hívjon.
Üdvözli
József Attila
Telefonom: 1-25-8-25
Címem: Teréz körút. 48. II. II. 3.”
József Attila 13 hónappal később már nem élt. Gyömrői Edit 1939-ben ismét elhagyta Magyarországot. Ceylonban, majd Nagy-Britanniában telepedett le, elismert pszichoanalitikus lett. Hosszú életében többször vádolták azzal, hogy az általa alkalmazott terápia súlyosbította a költő betegségét, és ez vezetett öngyilkosságához. Sosem írta meg a saját történetét. „Bármennyire meghalt is és bármennyire nagy költő is, nekem mégiscsak páciensem volt, és a diszkréció kötelezettsége nem szűnik meg a halállal. Másrészt (…) eszembe sincs azt a látszatot kelteni, hogy igazolni akarom magamat. Ez minden.” 91 éves korában halt meg. Arra a kérdésre, hogy miért hagyta ki önéletrajzi regényéből teljesen a költő alakját, talán csak egy pszichoanalitikus tudna válaszolni.