józsef attila 1937

Libapásztorból költő

Élete egyszerre unalomig ismételt közhelygyűjtemény a szegénységről, tehetségről és a megbecsültség hiányáról, valamint olyan dolgokról – mint a halhatatlanság –, amelyeket elmúlásának pillanatában kortársai még nem láthattak előre. Életébe – és halálának pillanatába – egyedülálló betekintést nyújtanak azok a sajtóorgánumok, amelyek még egy másik József Attiláról, a kortárs költőről emlékeztek meg.

1905. április 11-én született, a Pesti Napló 1937. december 7-i számára hivatkozva „ferencvárosi proletárcsaládban”. Édesanyja, Pőcze Borbála az urak ruháját mosta, édesapja, József Áron szappanfőző munkás már fiatalon elhagyta őket, és új családot alapított Romániában. Összesen hatan voltak testvérek, de csak hárman – Jolán, Etus és Attila – érték meg a felnőttkort. Gyermekkorát a szeretetlenség és otthontalanság érzése uralta. Attila Etussal Öcsödre került, ahol a nevelőszülők traumatizálták az ifjút: „Attila név nincs”, ezért Pistának nevezték.

Hétévesen került vissza Budapestre, elemi iskolába járt – amikor éppen nem kerülte –, és megszerette az olvasást. Édesanyja betegsége, majd 1919-es halála különösen megviselte, ezután gyámja nővérének férje, Makai Ödön lett. Otthonává Makó, tanulmányainak helyszínévé az ottani gimnázium vált. A Makói Újság 1937. december 5-én megjelent számában a város saját gyermekeként emlékezett meg az elhunyt költőről: „Azt mondják, őrült volt. Mi már akkor bolondosnak becéztük. […] Egyik poétikus bolondságot a másik után követte el.”

A Pesti Napló szerint libapásztor és kukoricacsősz volt, amikor arra adta fejét, hogy Szegedre gyalogoljon Juhász Gyulához, hogy végre ne csak megmutassa támogatójának, hanem segítségével ki is adják műveit. Munkáját elfogadták, honoráriumként cipőt kapott a Színházi Újságtól, amelyet nem volt szíve felvenni, ezért mezítláb ment haza. Az 1922-ben megjelent Szépség koldusával Juhász Gyula szavai szerint „Isten kegyelméből való költő” született.

A megpróbáltatások ezzel nem értek véget, és bár az 1925-ig tartó időszakot a költő legtermékenyebb éveiként tartja számon az irodalomtörténet, sőt a Nyugat és más neves lapok is örömmel fogadták sorait, a konfliktusokat nyughatatlan szelleme folytán nem kerülhette el. Lázadó Krisztus című verséért istengyalázásra hivatkozva perbe fogták, és bár végül felmentették, törékeny lelkivilágán nyomott hagyott az eset. 1924-től Szegeden magyar-francia szakra járt, de Tiszta szívvel című verséért Horger Antal professzor eltanácsolta. Bár tanulmányait Bécsben, Párizsban és a pesti bölcsészkaron is folytatta, diplomát nem szerzett soha.

Az útkeresés éveit a legtöbb cikk hasonlóképpen dolgozta fel. A Pesti Napló a mozikban cukrot, kávéházakban kenyeret áruló ifjúról emlékezett meg, Látó Anna Brassói Lapokban megjelent írásában a hajósinas és a világjáró elevenedett meg egy mondat erejéig, csakúgy, mint a rikkancsként Bécsben, míg éhesen csatangolóként (a Pesti Napló megfogalmazásában „éhezett a Széppel”) Párizsban töltött napjai.

A megemlékezés egyik kulcsmozzanata Ignotus Hugónak, a Szép Szó 1938-as 6. kötetében megjelent A József Attila verse című búcsúzója. Ignotus szerepe megkerülhetetlen, mert a költőt sokan – természetesen Juhász Gyula mellett – az ő felfedezettjének tartják: „József Attiláról, gondolom, egyik első voltam, aki írt – érdemem nincs benne, mert figyelmeztettek az akkor húsz egynéhány esztendős poétának egy versére (»Nincsen apám, se anyám«), min a vaknak is meg kellett látnia s a süketnek is ki kellett belőle hallania, hogy itt költő, versköltő, igazi költő jelentkezik.”

Az elmaradt gyermekkor és a csavargó toposzát itt váltja fel az első nagy kérdés: hogyan válhatott József Attila költővé? „[…] ugyan a világon minden érdekelte, és ő tudta, honnan, s mikor a ligetben perecet s forgót, Párizsban pedig újságot árult, mint jutott hozzá s mint ért rá, de mindenhez értett, mindenbe beletanult s filozófiától úgy izgatódott, mint szociológiától s gazdaságtantól” – írta Ignotus, aki a gyász perceiben még nem tudhatta, hogy tört elő a költőből a teljes magyar irodalom, Csokonai, Vörösmarty, Petőfi és Ady öröksége: „József Attila hozománya a gondolat, mely visszaösztönödött érzéssé”.

A Népszava 1937. december 5-én megjelent lapszáma – amely „a személyes barátság melegével és fájdalmával értékeli őt” – József Attilára az üldözött agitátor kényszerzubbonyát erőltette. „Mennyire vágyott valami biztos kenyérre!” – a szerkesztőség érvelése szerint ők maguk adták számára a táptalajt, segítettek filozófiai és szociológiai tudásának elmélyülésében, Marx és Hegel eszméinek közös nevezőre hozásában, és külön hivatkoznak a Döntsd a tőkét, ne siránkozz című kötetére.

Visszaemlékezésükben József Attila nem csak a szavak, hanem a tettek mezején is a magántulajdon elleni harc bajnoka: a Nincsen apám se anyám című kötet első kétszáz példányát köztulajdonnak nyilvánította, és kiadta, hogy az olvasás után mindenki adja tovább a következő várakozónak. A Népszava profiljáról sokat elárul, hogy a temetésére küldött koszorút is előre megosztották a közönséggel: „József Attila, a szegények költője.”

Persze igazság bújik meg a sorokban, a hangját és a befogadó közösséget kereső József Attila 1930-ban valóban belépett az illegalitásban működő kommunista pártba (ahol megismerte Szántó Juditot, akivel egy párt alkottak 1936-ig), ám kívülállóssága megmaradt – 1930-ban a Toll című lapban élesen kritizálta Babits Mihály Az istenek halnak, az ember él című munkáját, ezzel nem csak a Nyugat új nemzedékétől szakította el magát, hanem a Baumgarten-díj reményétől is.

[…] még felét sem vitte véghez annak, amire képes”

Kívülállóként bolyongott a magyar költészet ugarán, virágait gyakran eltaposta a kor szelleme, 1934-ben még a kommunisták is kivetették maguk közül. A Népszava pontosan így fogalmaz: „Belőle buzgott legbővebben és legeruptívabban ennek a nyugtalan kornak a szelleme.” A korabeli bulvárlapok ezzel szemben meglehetősen félreértelmezték életművét, Az Est rövid nekrológjában rögtön egy óriási hibával kezdte a visszaemlékezést: „egyik legbecsültebb értéke volt a háborúutáni magyar lírának”.

Valóban? Sokkal közelebb áll a tényekhez a Magyarország 1937. december 5-i száma: „Idegei nem tudtak hozzádurvulni századunk stílusához”. A cikkíró a klisék megállapítása mellett – szörnyű gyermekkor, szenvedés, az értelem és érzelem harca – kiemelte azt, amire a Népszava nem vállalkozott: József Attila ígéret volt. ígéret arra, hogy halhatatlan lesz. Olyan kivételes tehetség, „aki még felét sem vitte véghez annak, amire képes”.

A Budapesti Hírlap december 5-i száma nem rejtette véka alá, hogy József Attila a „másik oldalon” állt. Soraiból egy fix állás nélkül szűkölködő, eredménytelen, kényszerképzetekkel gyötört életút rajzolódott ki. „A költő József Attila világnézetileg a szélsőbaloldalon helyezkedett el, s különösen politikai, meg szociális tartalmú verseiben ennek a felfogásnak adott kifejezést. A legutóbbi években azonban megtisztult lírája.” Ez a „tisztulás”, bár változtatott a József Attila-képen, talán mégsem volt elég meggyőző: „Sikerei korántsem állottak arányban szertelen, de nagy tehetségével […].”

Mi választotta el az igazi áttöréstől a magánéletében poklot megjáró József Attilát? A „beteg ember” toposzát szinte kivétel nélkül felidézték a sajtóorgánumok, leegyszerűsített értelmezésükben ez vezette a költőt egyenesen az öngyilkossághoz. A szenzációhajhász címek is erre utalnak, a Magyarország napilap József Attila, a kiváló költő vonat elé vetette magát – A kerekek darabokra tépték kezdetű címmel riogatott, a zseniről mindössze néhány sorban megemlékező Kis Ujság a Borzalmas módon vetett véget életének egy kiváló fiatal költő címadással hívta fel az olvasók figyelmét – meg sem nevezve a címben József Attilát –; míg Az Est a József Attila költő borzalmas öngyilkossága – Vonat elé vetette magát, azonnal meghalt címmel borította gyászba olvasóit.

A lapok életútjának mérföldköveiről is számot adtak, amelyek látszólag elkerülhetetlenül a tragédiához vezettek. Az Est kiemelte, hogy József Attila „úgy érezte, nem találja kellőképpen a kapcsolatokat embertársaival”, a Pesti Napló cikkírója pedig így fogalmazott: „Néhány évvel ezelőtt sokan tudtuk: sorvad, keseredik, magára marad, önmarcangolóan befelé fordul a költő, mert nincs visszhangja, mert hiányzik az a csipetnyi erkölcsi és anyagi elismerés is, ami lelket önt belé.” A Pesti Napló szerint a jó humorú költő „kicsinyítési érzete” betegségéből adódott, gyakran ismételt „Ugy-e, nagy költő vagyok?” kérdése is erről a tőről fakadt. Rejtélyes betegségét több helyen depressziónak nevezték, míg szanatóriumi orvosai paranoid skizofrénnek minősítették, noha Gyömrői Edit már 1935-től pszichoanalízissel segített József Attilán (ennek „gyakorlata” volt a hírhedt Szabad ötletek jegyzéke).

1936-tól végre otthonra talált a Szép Szó szerkesztőségében, fellángolt Kozmutza Flóra iránt érzett szerelme – de ezek már „későn jött ajándékok” voltak. Említést érdemlő az a mozzanat, amelyre az utókor talán hibás döntésként emlékezett vissza: nővérei magukhoz vették a lelkileg megtört poétát – több helyütt kiemelik, hogy orvosi javallat ellenére –, és hiába Thomas Mann bíztató szavai, a végzet nem ismert könyörületet.

A beteg költő toposzát Cs. Szabó László Ultima verba (József Attila emléke) című, a Nyugatban megjelent írása árnyalta. A költő halála után önkéntes jelentkezők – egykori ismerősök, barátok – akadtak, akik kijelentették, hogy elkerülhetetlen volt a tragédia. Cs. Szabó László ezzel szemben eggyel hátrébb lépett: „Irtózom a gondolattól, hogy halála után lóhalálában én is jelentkezzem lim-lom emlékeimmel” – írta, majd a következőt tette hozzá: „A világ azt hiszi, gyógyíthatatlan beteg pusztult el a szárszói sínen. Az is, de nem csak az.” Számára inkább volt kedves, okos és remek beszélgetőtárs, mint egy élőhalott. Hozzá hasonlóan Ignotus is bűntudattól gyötörve vallotta meg, hogy József Attila „úgy epedt a simogatás után, s kinek ez úgy el is kelt”.

1937. december 3-án Balatonszárszón „elpusztult az emberi értelem” – állítólag ez állt azon a fehér papírlapon, amely József Attila íróasztalán maradt. Többször búcsúzott, Kész a leltár című versével számot vetett életével, és bár jobb hangulataiban visszatért az életkedve, kiadójának budapesti utazás ígéretét lengette be, a magyar irodalom egyik legnagyobb költője elhatározta, hogy véget vet életének: az elfogadott álláspont szerint tehervonat elé vetette magát.

Zelenka Sándor, egy nyolcadik osztályos gimnazista gyermeki hanggal búcsúzott a Szép Szó hasábjain József Attilától: „Nemzett József Áron / Megszült Pöcze Borcsa” / Éltél amíg voltál, / Tested is a porba’ / Szétmállik, mint másé / Péteré, Tamásé, / Hiszen ez a sorja.” A Makói Újságban búcsúzóként a következőkkel igézték meg a város hölgyeit: „Régi makói szép szerelmei, titokban vegyék elő akkori verseit József Attilának, azokat, amiket Magukhoz írt, olvassák el titokban, könnyezzék meg és értsék meg most [..]”

Azóta tudjuk, hogy a halhatatlanság jóslata bevált, noha ez – és a posztumusz Baumgarten- (1938) és Kossuth-díj (1948) – már nem vigasztalhatta József Attilát.