Nehéz volt megszokni a faluvéget,
szűk megállót, nyomasztó parkolót,
hogy színház után nincs, ahol bekapjunk
egy borjúlábat vagy egy habrolót,

és szokni kellett az akusztikát,
vagy mondjam inkább úgy: beletörődni,
hogy fürkésszük a többi néző arcát,
hogy tudjuk, mikor kell nevetni, bőgni.

Szóval semmi se stimmelt – csak a színház;
az pörgött, zakatolt és működött,
nem tolt nagy eszméket maga előtt,
se szentelt vizeket, se mű-ködöt,

fölment a függöny, bejött a színész,
és esténként megtörtént valami,
hol jó, hol nem jó, s mi drukkolni kezdtünk,
mint műjégen toporgó nagymami:

aggódva lestük: buknak? Nem nagyot?
Jöttünk ki, ide, a halál nyakára,
a jelenet művészi erejétől
megtisztulni, mint bűnbánó garázda,

hogy a két szót, mely ősi és dicső
– bár tartalom ma már alig fedi –,
örömmel ízlelgessük (persze halkan);
ez a két szó: „magyar”, és „nemzeti”.

Tán nem is baj, hogy csúnya ez a színház:
maga a nemzet se valami szép.
Így jó, köszönjük: retusálni bűn;
ha sértő is, legyen valós a kép.

De ilyen színház csak mesébe’ van,
ahol a kurtafarkú malac túr.
Tessék fölébredni! Álmodni tetszett,
hogy Kulka volt a Lear, s Blaskó az Úr,

hogy János vitéz színét és fonákját
előadták egyazon színpadon,
vízbe ugráltak Bánk címén a srácok,
s meleg angyal jött puha szárnyakon…

Aki marad, majd más szépet csinál,
kíváncsiság övezze s ne harag;
az elmenők szaga itt marad úgyis,
mint menzán szívós kelkáposzta-szag.

És bár kesergünk kárról, veszteségről,
  ha el is tűnik, ami itt honolt,
egy régi kollégám üzeni nektek:
ez jó mulatság, férfimunka volt!

————————————————————————

Nagyon régen volt ennyire sikerek  

  Elbúcsúzott    Nemzeti  Színháztól    Alföldi  Róbert

Mi nagyobbá tettük nemzetünket  –  nem olyan jó hősnek lenni

Elindult az évad   –  első   bemutató