Nem tudtam, hogy ez a Facebookon néhány héttel ezelőtt talált kis dokumentum ilyen hamar, és ennyire szomorúan aktuális lesz.
De ha már…
1994. január 20-án Csongrádi Kata megkérte férjét, S. Nagy Istvánt, legyen oly kedves, és vigye le a szemetet. S. Nagy nem tudta mire vélni a dolgot, talán még morgott is egy kicsit (magában), hogy miért épp a 60. születésnapján kell levinnie a szemetet.
Végül győzött a józan ész (feleséggel ne vitatkozz), s úgy, ahogyan volt, papucsban és melegítőben lesétált a szeméttel a földszintre.
Odalent a Teréz körúti ház kapuja előtt egy limuzin várta. S. Nagy előbb azt hitte félreértés, de az elegánsan öltözött gépkocsivezető közölte vele, hogy üljön be, mert nem másra, hanem rá vár az autó. S. Nagy beült, az autó elindult, majd nem sokkal később, ha jól emlékszem, a Nagymező
Odalent a Teréz körúti ház kapuja előtt egy limuzin várta. S. Nagy előbb azt hitte félreértés, de az elegánsan öltözött gépkocsivezető közölte vele, hogy üljön be, mert nem másra, hanem rá vár az autó. S. Nagy beült, az autó elindult, majd nem sokkal később, ha jól emlékszem, a Nagymező (de lehet, hogy az Aradi) utcánál fölvette Aradszky Lászlót.
Mentek tovább, mígnem az Állatkert főbejáratához nem értek. Ott, az Elefántos bejáratnál fölvettek engem. (Akkoriban az Elefánt című szatirikus melléklap szerkesztője voltam, S. Nagy pedig versekkel tisztelte meg szerény melléklapunkat.)
A későbbi történések nem minden részletére emlékszem, az autóban ugyanis nem csak egyre szaporodó számú utasok, de viszonylag nagy mennyiségű alkoholos ital is volt.
Mintegy két órán keresztül bolyonghattunk a városban, közben fölvettük Zalatnay Saroltát, aki a pasaréti templomban, apácaruhában várta az ünnepelt szövegírót. (Fiatalabbak és gazdasági bevándorlók kedvéért: S. Nagy István írta Zalatnay egyik legnagyobb slágerének, a Nem vagyok én apáca című dalnak a szövegét.)
Beszállt még a Záray-Vámosi házaspár, és Wolf Péter zeneszerző. (Akiket netán kifelejtettem, azoktól elnézést kérek, tudják be a fent említett italoknak.)
Így érkeztünk vissza oda, ahonnan a limuzin elindult. S. Nagy meg volt hatódva, pedig a java csak ezután jött.
A lakásukban vagy harminc ember – barátok, zenészek, énekesek – várta. Meg egy torta persze, és sok ajándék. Tőlem egy utcatáblát kapott ajándékba (akkor még nem volt annyira mindennapos az ilyen, mint manapság), ezzel a felirattal: S. Nagy utca 60-120-ig.
A 120-at ugyan nem élte meg, de a 81-et igen. A 81. születésnapján halt meg.
/ Földes Péter – 2015.január 20./
—————————————————————————————————————————————————————————————————————————————————————————————-
Igazából nem tudom megállni, hogy ne írjak két szót a halálára.
A kis ember a vállalhatatlan, suhogós dzsoggingban piásnak, aggresszívnek és szörnyen elrontottnak látszott minden szerdán, amikor a Tilos reggeli adása után lementünk kávézni a Körút és a Podmaniczky utca sarkán lévő óriáspresszóba.
Törzsvendég volt és fogalmam sem volt ki ő. Aztán amikor megtudtam, még mindig nem tudtam igazán.
A helyi legenda szerint, amit vigyorogva és önelégülten mesélgettünk egymásnak, a lila mackóban néha stukker is volt, de ezt igazából már akkor se tartottam elképzelhetőnek. Egyszerűen túl rozoga volt az az alak a lila melegítőben.
Ha azt, amit a dalai jelentenek a magyar tömegkultúrában, egyszercsak kivonnánk onnan, az olyan lenne, mintha egy csillag összeomlana önmagába. Nem maradna utána semmi se igazán fontos.
Egyedül a Máté Péternek írt dalaiért Kossuth- vagy valami igazi csúcs-díjat díjat kellene kapnia, meghúzni a Mátyás templom harangjait, megállítani a négyeshatost egy kicsit. A Blikk bronzrikkancsa helyett az ő cinga figurája kellene álljon a Belvárosban.
Most néztem meg a Sting hatvanadik születésnapját ünneplő estélyt, Spielberg és Tom Hanks mellett az amerikai elnök ott dudorászta a bugivugi feleségével a Sendin’out an SOS-t, mindenki igen jómódú volt és azt kapta, amit megérdemelt.
Szerintem az S. Nagy István meg pont nem azt kapta. Nem tűnt se gazdagnak, se boldognak, és nem is tudom, van-e magyar politikus, színészlegenda vagy filozófus, aki fejet hajtana ezelőtt a halálhír előtt. Mondjuk csak épp annyira, ahogy a Mágikus Magyarok (a.k.a Aranycsapat) elment futballistái előtt tesszük.
Nem nagyon fogjuk fel, hány millió házasság és szerelem, kistánc és kiscsók alá fújták ennek a kisembernek a dalait. Hogy az, hogy nekünk a Balaton a Riviéra, még azt is neki köszönhetjük, vagy ötszáz másik olyan sorral, amit ha ez egy rendes nekrológ lenne, mind össze kéne itt fűznöm.
De nem teszem, mert nincs rá idő, holnapra megint lefejez valakit az iszlám állam és andy vajna talál valahol egy billiót.
Aztán másvalaki megint posztol majd egy dermesztő Csongrádi Kata videót, vihogunk itt ostobán, múltnélküli vadak, és fogalmunk se lesz, hogy az a furcsa, megöregedett diva ennek a furcsa, megöregedett slágergyárosnak volt a felesége tejbevajba, jóbanrosszba, és épp most csúszik ki a kezeink közül a történelmünk szerethető részének egy nagy része.
„Ő meg én csak véletlen vagyunk. Ő meg én már összetartozunk.”
/Simó György/
http://www.blikk.hu/blikk_sztarvilag/csongradi-kata-megallas-nelkul-zokog-2323653
http://www.blikk.hu/blikk_sztarvilag/s-nagyra-emlekeznek-a-sztarok-2355779
