Jávor Pál története

Negyvenkettedik születésnapját a sopronkőhidai börtönben töltötte, ahová azért került mert becsületes és tisztességes ember volt, aki felemelte a szavát megalázott és üldözött embertársai mellett. 1944 tavaszán előbb a Nemzeti Színházból, majd a filmgyárból tiltották ki, végül a kamarai tagságát is felfüggesztették, hogy egyáltalán ne léphessen közönség elé. Egy jóakarójától megtudta, hogy érdemes eltűnnie Budapestről, mert szerepel a Gestapo letartóztatási listáján. A nyarat vidéken bujkálta végig, majd mégiscsak hazatért a fővárosba. A nyilas hatalomátvétel napján Kun András páter városmajori pribékjei fogták el. Előbb saját házában tartották fogva, majd a Gestapo által lefoglalt svábhegyi Lomnic szállóba vitték, ahol kihallgatták, később a sopronkőhidai fogházba került. Naplójában – amely egyben a feleségéhez írt el nem küldött levél is – lejegyezte fogságának történetét. Ebből idézek most pár részletet.
„Kis idő múlva újra bejön az őr és egy cédulát nyom a markomba. – Ami erre rá van írva, azt kétóránként, reggel hattól este tízig el kell mondania az őrség előtt. És lemutat a szemben levő ház kapujában levő nyilas díszőrségre. Ez van a cédulán: – Én, Jávor Pál, fajtámmal és nemzetemmel szemben gyalázatosan viselkedtem, amiért most áldozatot hozó testvéremnél tisztelettel jelentkezem. – Fegyveres őr kísér át a kapu felett lógó nyilas zászló alá. Többször megesik, hogy amikor megállok valamelyik őr előtt, az őr nem tudván, miről van szó, megrázza a kezem. De az is gyakran előfordul, hogy rám ordít a nyilas, hogy hangosabban, vagy ha nem tetszik neki a szövegmondásom, megismételteti. Persze híre megy a dolognak és rövidesen nagy publikum előtt kell ezeket a jelentkezéseket elvégeznem…
(…)
Közeledik a karácsony. Gondolataim dideregve szállnak haza egy kis nyugalomért szörnyű állapotomban. Egyik percben magasan repülnek érzéseim, a másik pillanatban kétségek közé zuhanok. Annyit szeretnék írni Neked, Angyalom, de nincs hová? Annyiszor szeretnék Veled beszélni és nem vagy mellettem. Nem tudom, merre vagy, de olyan jól esik Rád gondolnom, mert ebben a fagyos kietlenségben Te vagy a melegség, akihez a gondolataim dideregve elszállnak, hogy egy kis nyugalmat adjál áldatlan állapotomban. Hozzám csak rémhírek jutnak el. Olyan jól esne valami vigasztaló meleg emberi szó, amit annyiszor kaptam Tőled. Nem tudom miért, de bízom, s a Jóisten kezét látom ebben a megpróbáltatásban. Tudom, Te is szenvedsz miattam. Érzem. De talán ezek az érzelemhullámok találkoznak valahol és kétszeres erővel segítenek rajtunk. Ahogy most ború van, kell, hogy jöjjön majd a derű. Hinni és mindig csak hinni. Látod, most, hogy beszélgettem Veled, a szívem is megnyugodott.
(…)
Az egész hét a süket csend jegyében múlt el, de valahogy mindenkire ráült a karácsonyi hangulat, és várakozóan nézünk az újév felé, vajon mit hoz nekünk. Lesz-e kis megnyugvás még az életünkben, amikor odahaza, ha becsengetünk, és levetjük kabátunkat az előszobában, s utána megkérdezzük, van valami újság, Szívem? – Az adóhivatal nem foglalt? – Elhozták-e a virágot, amit küldtem Néked? – Vajon lesz-e, aki erre majd szeretettel felel?! – Hol vagytok? Nem tudom, mi van Veletek. Mit csináltok? Kis meleg otthonunk, amit annyi szeretettel becéztünk, vajon milyen állapotban van? Nincs-e feldúlva, elpusztulva – az a melegség él bennem, ha otthonunkra gondolok, amit csak ott talál az ember, ahol szeretet öleli át a családot. Tudom, hogy nagyon sok szenvedésben és megalázásban lenne szegénykének része, tudom, hogy most őrjítően fájna az elszakadás, és mégis kár, hogy nincs utódom, egy darabka folytatása az életemnek. Este hét óra. Felettünk a repülőgépek zúgnak, bennem elszorul a lélek, mikor jön már ez az idő, hogy az emberek és nemzetek megbékéljenek egymással?
Ma egy szerencsétlen embernek délután négy órakor leszaladt a csillaga. Én csak a papot láttam, tőlünk száz lépésre történt az aktus, de a künn járó dolgozó fegyencek, akik látták az illetőt utolsó útján, azt mondják, bátran viselkedett.
Ma kiszámítottam, hogy az ajtóm előtti folyosó hetven lépés, megjártam vagy harmincszor, és mindig Téged ismételgettelek. Milyen ruhában emlékszem Rád? Milyen a parfümöd illata? Legjobban a kékpettyes ruhádra emlékszem, az a ruhád eszembe jutott, amiben Tiszakertvárosban, a házunk lépcsőjén a fehér cipőmet tisztítottad. Milyen rég volt. Messze, nagyon messze vagyok Tőled, s még csak egy képem sincs Rólad. Aludjál jól, és gondolj rám erősen, a gondolataink a végtelenben találkozni fognak egymással, megölelik és megcsókolják egymást.
(…)
Ma reggel 8 óra körül kivégzik Bajcsy-Zsilinszky Endrét. Hősies magatartása bennünket is megkeményít. Erődi-Harrach Tihamér elmondja, hogy azután találkozott Bajcsy-Zsilinszkyvel, miután az ügyvédje már közölte vele, hogy feltétlenül kivégzik. Bajcsy-Zsilinszky egy rezdüléssel sem árulta el, hogy tudja: meg kell halnia.
„Isten mindent hall és mindent lát, éljen Magyarország!” Ezek az utolsó szavai. Nem volt kéznél hivatalos hóhér. Egy foglár, dilettáns artista, valami hasbeszélő és egy másik pribék végez vele, huszonöt-huszonöt pengőért. A hasbeszélő gyakran elégedetlenkedik, hogy rosszul megy az üzlet, kevés a kivégzés.
A karácsonyeste megrendítően szép volt. Kinek mije volt, mind a közös asztalra tette. Volt ott két cigaretta, egy darab kenyér, dohány, valami füstölt hús, kis száraz bejgli, szóval az, amit erre a pogány útra becsomagoltak, s elhoztuk hazulról. Mindenkinek boldog karácsonyt kívántunk, s elfogyasztottuk, amink volt, mikor váratlanul meglátogatott bennünket – s az ugyancsak Kőhidára internált veszprémi püspököt – a soproni apátplébános a fegyház lelkészével. Hozott egy csöppnyi karácsonyfát, két-három égő gyertyával, és almát, diót és karácsonyi tésztát. Ilyen hangulatban énekeltük el a Mennyből az angyalt, a Himnuszt, és csendesen lefeküdtünk.
(…)
Vízkereszt napja van. A kőhidai templomban misét hallgatunk, s énekeljük: – „Boldogasszony anyánk, régi nagy pátrónánk.” – A kemény férfiarcokról hullottak a könnyek.
(…)
Ma egy kissé felengedett rossz hangulatom. Az idő szomorú volt eddig, de most elkezdett pihézni a hó, és egy kis enyhülést hozott. Persze, délelőtt nagyriadó volt, de ezen hamar átestünk. A gondolataim követik ezeket a halálmadarakat.
Fehérlenek, mint a galambok, s mégis a halált hordják szerteszét. Ebéd után lementem sétálni, hogy egy kicsit havas legyek, utána aludtam. Álmomban ifjúságom napjaiban jártam. Nehéz szívvel ébredtem, igen fáradt voltam utána. Nem szabad álmodozni. Most fájnak az álmok is.
Csak ne volna a kis udvar, ahol jártunk, vasráccsal körülvéve, és ne volna azon túl az a magas kőfal, ami alatt vagy a fegyőr, vagy egy katona feltűzött szuronnyal jár. Olykor egy-egy rab, akinek szabad dolgozni a vaskerítésen kívül, rám köszönt. Talán irigykedünk is, hogy nekik több szabadságuk van a magas falon belül. Mégsem cserélnék velük. Tíz–tizenöt év! Iszonyú! Bár az, hogy ők számlálhatják a napokat, mennyi van még hátra a büntetésből, megnyugvást adhat nekik. Mi a kiszámíthatatlan idővel küzdünk.
Egy, ami feltűnik nekem, – bár állandóan együtt vagyunk – hogy köszönünk egymásnak egy nap többször is, ahányszor találkozunk, s udvariasan megkérdezzük: „Hogy vagy? Hallottál valami jót és újat?” – Vagy: „Elvisznek minket innen kifelé?” Az országféltés kegyetlenül gyötör.
Az akasztások mindig borzalmasan megráznak bennünket. Sokat hallunk a szerencsétlenek kínlódásairól a „dilettáns hóhérok” keze alatt. Ma végezték ki reggel a szerencsétlen és zaklatott életű, fiatal, könnyelmű és sem magával, sem másokkal nem törődő fiatal herceget: Odescalchi Miklóst. Utolsó pillanatban feltámadt életösztönével ki akarta szakítani magát hóhérjai karmaiból, de nem kerülhette el a sorsát.
A bitófa tőlünk harminc–negyven méterre áll. De nem láthatunk oda, mert egy kocsiszín van közöttünk, azt azonban látjuk, amikor az ablakunk alatt elvonulnak a hivatalos személyek, a hadbíró, az orvos és a pap. Az épület másik oldalán vezetik az áldozatot a keretlegények.
(…)
A mellettem fekvő Hohenlohe herceg nagyon beteg. Nem bírja a fogságot, kínlódik. A feleségét pár nappal előbb szabadon engedték. Aggódik három fiáért és leányáért, akiket Felsőgallán hagyott a birtokon. Ahogy halljuk, ott folynak most a harcok. Hol erre, hol arra dől a csata sorsa. Minden hír, amit hallunk, a húsát perzseli az embernek. Vigyáz rátok eléggé a Jóisten? Anyám, imádkozik értem? Mennyi gondolatom ölel át naponta benneteket!
(…)
Ma van a születésem napja. Amikor születtem, biztos nagyobb szeretet vett körül, mint a mai napon, nagyobb melegségben, és nem gondolt senki arra, hogy kőhidai rab leszek. De ezt a rabságot nem kell szégyellni.
Emlékszem, tavaly nagy vacsora volt nálunk, akkor játszottuk a Nemzeti Színházban a Kaméliás hölgyet, az egész társulatot meghívtuk vacsorára. Ki gondolt volna arra, hogy egy év múlva így lesz, és én itt ülök? Hol vannak most a barátaim? De itt is mindenki sietett gratulálni, nem is tudom, kitől tudták meg, milyen nap van ma. Valahonnan szereztek egy fél liter bornak csúfolt, piros lőrét, s az üveg nyakára Csanak Vilmos tisztisapkájának lefejtett aranyzsinórját kötötték rá máslinak.
A szakállam, amit növesztek, nem nagy még, és szúr, de már szakáll. Rabságom eredménye. A szobákban sakkbajnokságot játszanak, mindenki drukkol, hogy az ő szobája nyerje meg. Végül a mi szobánknak jut a bajnokság. A hideg kétségbeejtő. Mint halljuk, a fegyházban öt év óta egyáltalában nem fűtenek, a legtöbb fegyenc nyomorékként, fagyással, ínzsugorodással kerül ki innen.
Esténként körülüljük az asztalt, Beökönyi Laci a térképet bújja, amit ő maga rajzolt, és a hallott híreket térképe segítségével próbálja magyarázni. Csanak Vilmos a kályhánál áll: Kacién Ervinnek olyan a haja, mint egy rosszul nyírt kakastollazat, folyton simogatja, de az makacsul kunkorodik az ég felé. Rém szégyelli. Inkey Pista, Vattay az ágyukat csinálják, Sebess Jenő alszik, Jacobi Roland meditál, Hohenlohe beteg, szenved. De sok könny hull itt el, mikor nem látjuk egymást! Tudjuk, de nem beszélünk róla. Nem is nézünk egymásra, de érezzük, Angyalom! Azt hiszem, ti már csendben vagytok, és rám gondoltok, ezzel az érzéssel alszom el. Álmomban hozzátok bújok reggelig, míg vissza nem kell jönnöm. Mit állhattok ki Ti, pest-budai asszonyok és gyermekek!”
(Jávor Pál: Egy színész elmondja. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989)