a mi kis ügyeink

 

LESZ-E, AKI A HELYÉRE ÁLL? - KOLTAI TAMÁSRA EMLÉKEZIK RADNÓTI ZSUZSA

2015. július 20. hétfő, 14:21

Radnóti Zsuzsa Jászai Mari-díjas dramaturg, érdemes művész írását tesszük közzé, melyben a szombaton elhunyt Koltai Tamásra, a neves színikritikusra emlékezik.

tamaskoltai

Koltai Tamás - Fotó: Népszava 

Ismét egy megrendítő hír, Koltai Tamás nincs többé közöttünk.

Értelmetlen és pusztító a sors. Az a hatalmas tudás, tapasztalat, mint egy mega-számítógépben, ami az ő fejében, emlékezetében volt, nincs többé. Vagyis, amit megírt évtizedekre visszamenőleg és a mai napig is, az van, az mementónak megmarad. Hogyan kell egy színházkultúrát maradandóan krónikába foglalni, akár egy egyszeri előadásról van szó, akár egy művész pályafutásáról  írva, akár egy színházi korszakról beszélve.  

A nem létező modern magyar színháztörténet volt a fejében, és írta meg egy-egy előadás kapcsán, úgy, ahogy- egy méltatója fogalmazta -, mindegyik írásának  többletjelentése volt: ha ő írt egy fontos színházi eseményről , többlete volt a szövegnek, az előadásnak, a színészek jelenlétének és  a nézők közérzetének is.

De a legfontosabb, hogy megírt szövegei mindig rólunk, az örök pillanatnyi jelenünkről szóltak, arról, mi lenne és mi a dolga a színháznak, itt és most, a közép-európai  válságrégiókban. Írásai olyan érzékletesek voltak, mint a jó   előadások; tükröt tartottak elénk, megmutatva, hol tart ma a magyar színház, miben élünk és mennyiben  tud  erről hírt adni egy-egy produkció.  

Értékítélete, elemzőkészsége tűpontos  és tévedhetetlen volt. Szövegeiben benne rejlett a múltunk, a jelenünk és a sötétlő jövőnk. Nagyon kevesen tudták és tudják, amit ő tudott: a színház  illékony  és múlékony műfaját úgy rögzíteni, hogy az maradandóvá váljon.

Sokszor már nem volt neki elég egy-egy előadásról írandó  szakmai  kritika kerete. A 168 órában közölt  „publicisztikai  tanulmányaiban”  a  korszak kultúra romboló, szakmát és közösségeket szétverő jelenségeiről  beszélt, és sötét társadalmi anomáliáink  látleletét nyújtotta. Ezeknek műfaja speciális volt. Igazából soha nem szakadt el a színházról való beszédtől, de mégis messze túlmutatott rajta. A művészet felől közelített a politikához, és  a politikából következtetett vissza a kultúra veszélyeztetett, jelenlegi állapotához. És mintha mindegyik mélyén egy szívszorítóan idealista remény húzódott volna meg: hátha sikerül felrázni, változtatásra bíztatni egy egész szakmát, netán még többet, egy egész értelmiségi társadalmat. Bátorsága, irigylésre méltó éleslátása, elemző készsége újra-és újra szembesített bennünket azzal a világgal, amelyet mintha egyre jobban tudomásul is vennénk, és amelybe mintha egyre jobban beletörődünk.

És megint  eggyel kevesebben lettek, akik ezt a vészjósló folyamatot minden erejükkel próbálják feltartóztatni. Lesz-e, aki a helyére áll?

Radnóti Zsuzsa