Archívum
Van itt néhány sajtó megjelenés, lehet csemegézni!
A Mama, vagyis Pőcze Borbála otthon szülte meg túlhordott, 5-5 kilós magzatát.
A szülés következményeivel az irodalomtörténészek nem nagyon foglalkoztak. Én, amikor írtam a Fogadj szívedbe című regényemet, több nőgyógyász szaktekintéllyel értekeztem, hogy milyen következményekkel járhatott a magzatra és a szülő nőre ez a 24 órás iszonyatos vajúdás. Mert „a csecsemő is szenvedi, ha szül a nő”. Hát még a nő, akit egy ilyen szülés után, ha kórházban hozza világra gyermekét, már akkor is elláttak, vagyis összevarrták a megrepedezett hüvelyt, és a több helyen is szakadt gátat. Mivel anyagi okok miatt a mama otthon szült (s később nem volt pénz egy helyreállító műtétre), alkalmatlanná volt a szexuális életre. Márpedig a szapora szülésekből és Jolán óvatos visszaemlékezéséből tudjuk, hogy a papa nagy étvágyú „félig magyar, félig román vagy tán egészen az” férfi volt.
Jolán az öccse megszületése utáni időt igyekszik kicsit hamvasra festeni, pedig bizonyára komoly veszekedések, viták lehettek a házastársak között, s Áronnak megvolt az oka rá, hogy máshol keresse a testi kielégülést, miközben a szappanfőző segédi keresményből eltartotta ötöd magát. De úgy látszik, számot vetett azzal, hogy a feleségénél nem lelhet többé ágybéli örömökre, s bizonyára készült arra, hogy lelépjen. Társat is talált ehhez, így aztán némi tájékozódás után 1908 június 30-án este nem ment haza, és aztán soha többé. „Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz”. Már a híres első sor is kétséges, hiszen tudjuk, hogy a mindig ideges és agyonhajszolt mama gyakran gyepálta ivadékait, különösen az eleven, sok gonddal járó Attilát. A papa szájából csak a költő legenda-költése érthette ki szépként az igazat. A papa valójában egy igen link alak lehetett. És lássuk be, ebből valamennyit örökölt, Etuson kívül, a leszármazottak maradéka. Hogy csak egy-két apróságot említsek: Jolán igen gyorsan úrinővé vedlett, osztrák fürdőhelyekre járt, pasizott és komoly tételekben kártyázott és veszített, közben pedig, hogy el ne veszítse a pénzes bukszát, dr. Makai Ödönt, biztonságképpen befektette mellé húgát, Etust.
Ez már akkoriban történhetett, amikor Attila a párizsi híres egyetemen tanult. Az említett helyzetet abból is gondolhatni, hogy a tanév végén Makai kiküldte Attilához Etust, ami nem volt olcsó mulatság, és a testvérek Dél-Franciaországban nyaraltak egy hónapot. A hazaindulás előtt Makai pénzt küldött nekik vonatjegyre. Attila pedig mindkettejük útiköltségét eljátszotta egy kaszinóban. Nagy balhé lett ebből otthon. Makai dühében először csak Etusnak, a kedvesének küldött pénzt, és néhány nap múlva, Jolán ösztökélésére, Attilának is. Mint említettem, Jolán kártyafüggő volt, s tegyük hozzá, hogy Attila is jó néhány alkalommal elkártyázta azt a kis pénzt, ami éppen a zsebében volt.
De térjünk vissza a papa eltűnésére. A mama elég gyorsan rájöhetett, hogy hova lett szeretett ura. Vagyis hogy nem Amerikába ment, hanem kisebb kitérők után a romániai Craiovába. A mama tudta, hogy hiába írna ő bármilyen megindító levelet hites ura után, az nem mozdulna. Így aztán 1909 nyarán nagy manővert eszelt ki. Fényképet csináltatott magáról és a három gyerekről, és a szülőfalujában nyaraló Jolánt bízta meg a célirányos szöveg megírásával és a fénykép postázásával. A papa szabadszállási sógora címén válaszolt is egy képmutató levélben Jolánnak (megadva pontos címét), amelyben egy szóval sem említette a mamát, illetve nem adott semmilyen magyarázatot mocskos kis lelépésére.
Tudjuk, hogy Jolán dr. Makai ügyvéd felesége lett, és a Lovag utcába oda könyörögte a testvéreit is. Attila, hogy ne legyen útban, Makóra került az internátusba, Makai pedig kerestette a papát, aki ekkor már Temesváron élt. A hivatalos keresés során rá is akadtak József Áronra, aki így nyomot kapott, és szintén hivatalos eljárásban válni akart a mamától, s ennek során kiderült számára, hogy ő már özvegy, és meg is házasodott. A keresés eredménye ismert volt a családban, hiszen egy nyomozó is járt a Lovag utcában, hogy tisztázza a dolgokat. Kizárt dolog, hogy a tényeket (miért tették volna?) elhallgatták Attila előtt. És dokumentum is van, hogy Attila tudta, hol lehet az apja, de azt egészen biztosan, hogy: él. A Szabad-ötletek jegyzékének első részét 1936. május 22-én írta (mint megjegyezte: Gyömrői és egy, a Japán Kávéházban eltöltött komplett reggeli után. Akkoriban egy komplett reggeli a Japánban annyiba került, hogy a pénzből két hétig vehetett volna a hentesnél friss tepertőt lágy kenyérrel. De ő ragaszkodott ahhoz, hogy ne szegény ember módjára étkezzék). Tehát nem igaz az az állítás, hogy Jolán csak néhány nappal apja 1937. november 20-án bekövetkezett halála előtt mondta meg Attilának, hogy a papa nem Amerikában van, hanem nem is olyan messze, Temesváron. József Attila azt írta: az igazat mondd, ne csak a valódit. Híres versét, amelyben arról szól, hogy apja kitántorgott Amerikába, 1937 júniusában írta, miközben pontosan tudta, hogy ez nem így van. De a legendához Amerika sokkal jobban passzolt, mint a nyomorúságos temesvári viskó, ahol apja paralízises fiú-gyermekével, és kifejezetten ronda második feleségével élt.
És volt Attilának más csúnya húzása ia, amit szintén nem nagyon szokott értelmezgetni az irodalomtörténet. Közismert, hogy dr. Makai Ödön sokat megtett Attiláért és az egész családjáért. 1937 elején Attila bent volt a Siestában. Komoly ápolást nem kaphatott, hiszen naponta kijárt a szanatóriumból, sőt, szerepelt Németh Andorral együtt a Cobden szövetségben is, akkor írta az Ars poetikát. Már 1936 végén agyvérzést kapott Makai, s 1937. február 16-án meghalt. Etus a három kisgyerek és a családi anyagi körülmények gondját, a temetés szervezésével együtt Jolánnal intézte. Jolán, mielőtt leutazott Hódmezővásárhelyre, megkereste Attilát a Siestában, és könyörgött neki, hogy legyen Etus segítségére, és feltétlen menjen le sógora temetésére. Attila nem ment le. Lehet, hogy ezt indokolta Jolánnak, de Jolán az öccséről írott könyvben, a sok-sok egyéb szerecsenmosdatás mellett, ezt nem írja meg. (Nagy sikerű, alap-dokumentumként kezelt könyvében egyébként igen sokat lódít, s legalább annyit elhallgat). Attila mély felelősség-tudattal megáldott ember volt. Érthetetlen és magyarázhatatlan tehát, hogy miért nem adta meg a végtisztességet annak, aki ezt, a saját karrierjét feláldozva, nagyon megérdemelte volna mindazért, amit a József-családért tett.
Sok mindent lehetne még említeni és felsorolni, de a korszakos zseniket ne húzzuk le magunk mellé. Attila az életművével együtt nagyon gondosan építette a saját legendáját, ezernyi más ügyben és apróságban is. Ő is ember volt, és ő is hibázott olykor, de mindez azért nem nagyon érdekel bennünket, az utókort, mert ezek a kis hibák az emberi gyarlóságok világába tartoznak, és József Attila költészete és emberi nagysága, valamint önkéntes tragikus halála felülír minden egyebet.
Asperján György
A New York-i Plaza Hotel hetedik emeletén élő 67 éves Molnár Ferenc minden éjjel 2 óra körül kopogásra ébredt. Tudta, hogy titkárnője, a 39 éves Bartha Vanda érkezett meg az apartmanjába. Felkelt az ágyból, és belépett a bejárat melletti gardróbszekrény ajtaján. Itt tartotta Vanda a Pestről hozott kávéfőzőt, amellyel korábban minden nap méregerős feketét főzött az írónak. Molnár Ferenc magára csukta az ajtót, és ettől automatikusan kialudt a szekrény belső világítása. Általában egy órát töltött a sötétben a titkárnőjével beszélgetve. Bartha Vanda, aki a gépírónője, menedzsere, szerkesztője, ápolónője és szeretője volt egy személyben, akkor már hetek óta halott volt.
1933-ban ismerkedtek össze Budapesten. Bartha Vanda jómódú jászberényi orvoscsaládban született, de korán árvaságra jutott, rokonok nevelték fel. Nevelőapja gazdag bankár volt, aki a legjobb nevelést biztosította számára, három nyelven beszélt tökéletesen, kiválóan teniszezett és síelt. Amikor nevelőapja is meghalt, elég pénzt hagyott rá ahhoz, hogy gondtalan polgári életet élhessen, csakhogy a fiatal lányt kisemmizték örökségéből a hatóságok. A rászakadó szegénységben 19 évesen hozzáment az első férfihez, aki megkérte a kezét. Házassága rosszul sikerült, 25 éves korában már válófélben voltak a férjével. Ekkor mutatták be egy étteremben a nála harminc évvel idősebb Molnár Ferencnek.
Molnár ekkor a gyönyörű és népszerű színésznő, Darvas Lili férje volt. Házasságuk különös szabályok szerint zajlott: évente csak néhány hetet töltöttek együtt, ilyenkor valamilyen európai luxusnyaralóhelyre vonultak el kettesben. Az év többi részében még akkor sem éltek egy fedél alatt, ha a munkájuk éppen nem szólította őket a világ más-más pontjára. Ha Pesten voltak, kettesben megvacsoráztak kedvenc éttermükben, majd külön-külön hazatértek saját lakásukba. Darvas Lili éppen külföldön játszott, amikor Molnár megismerkedett a fiatal Bartha Vandával, aki munkát keresett, hogy válása után eltarthassa magát. Azonnal szimpatikus lett neki a fanyar humorú, temperamentumos, fiatal nő, és gépírónőnek alkalmazta. Hamar kiderült, hogy Vanda ennél sokkal több mindenhez ért. Előbb személyi titkára, majd egyfajta menedzsere és szerkesztője lett az írónak.
Molnár Ferenc addigra már túl volt itthoni népszerűsége csúcsán, darabjait többet játszották külföldön, mint Budapesten. Rossz hangulatban, csalódottan készült egy hosszabb nyugat-európai körútra. Vanda felajánlotta neki, hogy elkíséri. Molnár később így emlékezett: „Elhatározta, hogy elkísér a cél nélküli, kénytelen és állandó külföldi hontalanságba. Úgy éreztem, minden erejét megfeszíti, hogy elszakadjon a budapesti társaságtól, és hozzálásson új életéhez. Jól tudta, kivel vág neki a nagyvilágnak. Tudta, hogy olyan embernek lesz útitársa, akit a közép-európai gyűlöletáradat halálra sebzett, és aki ezért retteg az emberi kapcsolatoktól.” Nem tudjuk, hogyan és mikor lett kapcsolatukból jóval bensőségesebb viszony. Annyi biztos, hogy amikor Molnár Ferenc 1939-ben eldöntötte, hogy emigrálni fog a zsidótörvények elől, titkárnője még nem tartott vele. Fél évvel később azonban, amikor az író rövid svájci tartózkodás után Amerikában telepedett le, Vanda utána utazott.
Innentől kezdve egy fedél alatt éltek a New York-i Plaza Hotelben. Molnár Ferenc egy hetedik emeleti apartmanban, Bartha Vanda pedig egy szerényebb szobában a tizenötödiken. Tőlük néhány utcányira lakott Darvas Lili, aki ekkoriban szép sikereket ért el a Broadway-n. Az amerikai magyar emigránsok pletykái egy idő után a különös hármasról szóltak: férj, feleség és titkárnő együtt jártak ebédelni és szórakozni. Bár Vanda fizetést kapott a munkájáért – kiadókkal levelezett, kéziratokat gondozott, vagy éppen az író gyógykezelését szervezte – ebben az időben már Molnár szeretőjeként tartották számon. Emellett Darvas Lili legjobb barátnője is volt, viszonyukat Molnár egyenesen testvérinek jellemezte. „Lilivel, a feleségemmel sokat beszélgettünk arról, hogy halálom után miképpen mentesítsük Vandát (...) a gondoktól, mivel ő maga egyáltalán nem gondolt a jövőjére. Először örökbe akartuk fogadni, de erről az ötletről lemondtunk.” Végül végrendeletet készítettek, amelyben a titkárnőt is megnevezték egyik örökösüknek. Amikor Bartha Vanda erről értesült, mosolyogva ennyit mondott Molnárnak: „Mi szükség van erre? Hiszen maga fog eltemetni engem.”
Hét évig éltek így. Vanda csak jóval a háború után tudta meg, hogy otthon maradt családtagjai Auschwitzban végezték. Ez nagyon megviselte, de úgy tűnt, hamar összeszedte magát. Molnár Ferencet 1947. augusztus 28-án reggel arról értesítette a szállodai detektív, hogy Bartha Vandát a szobájában holtan találták. Később a vizsgálat megállapította, hogy jelentős mennyiségű gyógyszert vett be, és whiskyt ivott rá.
„Vanda meghalt – életem fénye kialudt.” Így kezdődik az a különös emlékirat, amelyet az író Bartha Vanda halála után kezdett írni, és amely csak angol fordításban maradt ránk, mivel eredetije elveszett. Molnár Ferenc legfontosabb időskori műveként tartotta számon Útitárs a száműzetésben című könyvét. Egyfajta önterápia ez: Molnár néha felmenti önmagát, amiért nem bánt jól Vandával, néha kegyetlenül őszintén szembenéz önzőségével. Az író a temetés után teljesen összeomlott, a legváratlanabb helyzetekben sírva fakadt. A nagy mennyiségben szedett nyugtatók mellé újra sok alkoholt ivott, akárcsak fiatal korában. Talán ennek köszönhetőek azok a víziók, amelyeket részletesen leír az emlékiratban: hosszú hónapokon át minden éjjel felkelt, és a halott Vandával beszélgetett a gardróbszekrény sötétjében. Nappal az asszony naplójegyzeteit olvasgatta, és megírta élete utolsó, töredékben maradt színdarabját. Az Éjféli ápolónő egy haldokló férfiról és egy ápolónőről szól, akit őrangyalként küldtek a mennyből a beteg mellé, és inkább meghal, csak ne kelljen végignéznie a szeretett férfi halálát.
Molnár úgy érezte, nem tud titkárnője nélkül írni sem, ezért tudatosan lezárta életművét. Minden kéziratát, jegyzeteit, hátrahagyott művét bevitte a New York-i városi könyvtárba,
Molnár úgy érezte, nem tud titkárnője nélkül írni sem, ezért tudatosan lezárta életművét. Minden kéziratát, jegyzeteit, hátrahagyott művét bevitte a New York-i városi könyvtárba, a paksaméta tetejére pedig odatette Bartha Vanda fényképét. A hagyaték is ezen a néven került be a katalógusba. Az álom-Vanda ezután még két évig jelentkezett éjjelente, de egyre ritkultak a látogatások. Molnár Ferenc élete végén alig hagyta el szállodai lakosztályát, látogatókat csak ritkán fogadott feleségén kívül, legfeljebb a közeli étteremig ment el, ahol Vandával ebédelt minden nap. Bezárkózva, magányosan halt meg, öt évvel utolsó szerelme után. Darvas Lili a Linden Hill-i temetőben Bartha Vanda sírja mellé temette férjét.
a paksaméta tetejére pedig odatette Bartha Vanda fényképét. A hagyaték is ezen a néven került be a katalógusba. Az álom-Vanda ezután még két évig jelentkezett éjjelente, de egyre ritkultak a látogatások. Molnár Ferenc élete végén alig hagyta el szállodai lakosztályát, látogatókat csak ritkán fogadott feleségén kívül, legfeljebb a közeli étteremig ment el, ahol Vandával ebédelt minden nap. Bezárkózva, magányosan halt meg, öt évvel utolsó szerelme után. Darvas Lili a Linden Hill-i temetőben Bartha Vanda sírja mellé temette férjét.
http://rtl.hu/rtlklub/hirek/
1858. augusztus 21-én született Rudolf trónörökös
Eleinte meg akart felelni apja elvárásainak, a kedvében akart járni, szorgalmasan tanult, öt nyelven beszélt, politikai elemzéseket írt neki, de a császár eltávolította fiát a tanácsadói köréből, nem akarta döntéseibe bevonni, nem akarta felkészíteni az uralkodásra, mérhetetlen önzése olybá tűnt, mint aki örök életre és uralkodásra készül. Feltűnt neki, hogy Rudolf milyen ambíciókkal készül majdani szerepére, és demokratikus elképzeléseivel mekkora sikert arat nemzetközi porondon is, ezért egyre inkább tartott tőle, gyanakvással fogadta fia növekvő népszerűségét, rögeszmésen rettegett attól, hogy puccsal próbálja majd a trónról eltávolítani. Legszívesebben száműzte volna a lovassághoz élete végéig egy világvégi garnizonba.
Az ifjú koronaherceg hamar rájött mellőzésének okára, ezért tehetségét más területen is megmutatta: elsősorban ornitológusnak tartotta magát, tudományos konferenciákon adott elő, fennmaradt tanulmányaira ma is hivatkoznak, kiváló és türelmes megfigyelő volt. A madártani besorolásokban elsősorban a ragadozómadarak érdekelték, róluk tudott a legtöbbet. Rendkívül izgatta például a törpesas. A dunai utazás során (erről Tizenöt nap a Dunán című könyvében ír) a Drávafok környékén egy olyan párt figyelt meg, melynek egyik tagja a sötét, a másik pedig a világos színváltozathoz tartozott, ebből rögtön le is vonta a rendszertani következtetést: „e házaspár egyike tökéletesen sötét színű, másika pedig egészen világos színű volt, s ama vitás kérdésben, vajon a kis sas (Aquila minuta Brehm) meg a törpe sas (A. pennata Gm.) külön fajok-e, ellene mondott e két faj külön választásának.” Rudolf megfigyelő tehetségét, ragadozómadár-ismeretét, atyai jóbarátja, útitársa Alfred Brehm is becsülte, Az állatok világa című művében fel is használta. Adatokat sorol fel tőle például a keselyűk és a sasok leírásában, a barna kánya és a hamvas rétihéja leírása pedig teljes egészében a trónörököstől származik.
Mikszáth Kálmán A királyfi mint magyar író című korabeli tárcájában elismeréssel írt Rudolf írói tehetségéről is: „Tegnap magyar nyelven írt hosszabb cikk jelent meg tollából egy magyar szépirodalmi folyóiratban a Vadászatok Magyarországon címmel. Magyarul írta le vadászélményeit, melyeket Mármarosban és Dél-Magyarországon a Chotek grófok jószágán élt át, hova sógorával, Lipót bajor herceggel, a toscanai nagyherceggel, s Bombelles gróffal rándult. Egyszerű nyelven, keresetlen bájjal, de mégis színgazdagon, folyékony magyarsággal írja le vadászatát, eltelve szeretettel a szárnyasok és a festői tájak iránt, ami mélyen jellemzi gyöngéd, poétikus lelkületét. Igazán nem írhatná le szebben e vadászatot a legkiválóbb, leggyakorlottabb író sem. Útirajzainak kiadása után az egész világon beszélni kezdtek a tudós királyfiról, s még távoli földrészekben is megvan a magyar királyfinak a tudós híre. Noha eddig sem volt ritkaság, hogy fejedelmek könyveket írtak (ott van az angol királynő, a svéd király), oly komoly írói nimbuszra egyik sem tett szert, mint Rudolf trónörökös.”
Utazásairól két köteteben is beszámolt, melyek irodalmi kvalitásokat mutatnak. Barátai néhány kéziratban maradt versét is megőrizték.
Rudolf nyilvánította először természetvédelmi területté a Kopácsi-rétet a madárvilága miatt, többször hosszabb időt töltött itt, és a Tökösi-erdő vadászkastélyhoz ő építtette hozzá a teraszos részt és saját lakosztályát, hogy rálátása legyen az erdőre, távcsővel innen figyelhesse a fészekrakás élőhelyeit. A munkálatokhoz saját építészét alkalmazta, aki a mayerlingi kastélyát is építette. Hogy otthon érezze magát, ugyanazokat a tervrajzokat használta. Egyre romosabb állapotban van az épület, de ma is megtekinthető, ami annál értékesebb, mivel a mayerlingi vadászkastélyát az apja leromboltatta.
A trónörököst a tudósokkal, írókkal ápolt kapcsolatai arra sarkallták, hogy állandóan szélesítse tudományos ismereteit, ezért körükben is népszerű lett, ráadásul kiváló szónoknak bizonyult. A bécsi Rotundában 1883-ban megrendezett villamossági kiállítás védnökeként elmondott lendületes, előremutató megnyitóbeszéde, az Ezeregy nap már másnap megjelent több ország napilapjában, szépreményű európai politikussá avatta, akiben máris progresszív szövetségest láttak, aki alkalmas lesz a penészedő Monarchia megújítására. Retorikai kvalitásai megmutatkoztak mondatainak metaforikus felépítésében is: „Mozdonyaink megelőzték a hétmérföldes csizmát, üzeneteinket az elektromosság nagyobb sebességgel viszi el a távolba, mint a mese szolgáló szelleme, és az a titokzatos és vakító fény, amely a föld alatti tündérpalotákban sugárzott a boldog Aladdin szemébe, most a városunk szimbólumává lett vas kupolacsarnok helyiségeiben árad szét.”
Tragikus halálát mély megdöbbenéssel fogadta egész Európa.
„Soha trónra hivatott fő és szív több erénnyel és bölcsességgel föl nem volt ruházva; soha a magyar nemzetnek igazabb barátja nem volt; soha fejedelmi sarj hazáját úgy nem imádta, mint »Ő«. Egy harcra termett dalia, kiben az aggkor bölcsessége a gyermek érző kedélyével volt egyesítve. Szeretve mindenki által, belefoglalva egy nép imájába; központjává téve a tudomány, a szabadelvű haladás minden törekvéseinek! Oh, milyen örömest odaadtam volna az életemet, hogy a Tiédet megváltsam! De mi az a fájdalom, mely a szíveket elfacsarja, akik Téged oly híven szerettek, a meggondoló hideg észnek a fájdalmához képest, mely országok jóllétének, nemzedékek boldogságának reményét látja benned sírba szállani! Jövendőnk reménysége voltál! Terád építettük egy szebb, dicső korszakot alkotó messze látott terveinket! Benned láttuk jelképezve a boldog jövendőt, a melyben a népek egymást testvérül fogják ölelni; s Te világolsz előttünk felséges példáddal, az emberiség nagy céljai elérésében. Mit vétettünk Isten ellen, hogy Tégedet elragadott közülünk? Mit kérhetünk, mit várhatunk, mit remélhetünk még? Mély, véghetetlen sötétség marad azon a helyen, amelyről egyszerre eltűntél, s lelkünk szemei nem bírják kierőszakolni a jövendő titkát. Porig lesújtva állunk ravatalod előtt, s midőn Téged siratunk, hazánkat siratjuk. Gyász van minden házban! Oh, Isten, aki őt magadhoz vetted, dicsőítsd meg szellemét, hogy védhessen bennünket a magas égből, s láthassa imádott hazáját olyan boldognak, amilyenné ő akarta tenni!” – a barátja, Jókai Mór így búcsúzott a koronahercegtől a Nemzet című lapban.
Külföldön nem törődtek a császári tiltással, hogy a nevét sem szabad leírni.
Az Osztrák-Magyar Monarchia koronahercegének számos barátja volt, méltó nekrológok jelentek meg róla, kiemelték műveltségét, előremutató politikai törekvéseit. A párizsi Le Figaro így emlékezett rá: „Rudolf trónörökös nemcsak azoknak a jövendő alattvalóknak volt a reménysége, akik nem felejtették el Sadowát, hanem azoknak is, akik úgy vélekedtek, hogy az 1866. és az 1870. évi események erősen megzavarták az európai egyensúlyt. Szabadelvű volt, felvilágosultan és okosan volt az; szerette az irodalmat és a művészeteket, sejteni lehetett, hogy ő lesz az az ember, aki a politikában és a művészetben tehet valamit a reakciós tendenciák ellen, melyeket Berlinben annyira pártolnak.”
Az orosz Novoje Vremja hasonló hangnemben írt: „Rudolf trónörököshöz Ausztria szláv népei nagyon nagy reményeket fűztek; az egyenjogúság elvétől, amelynek legmagasabb képviselője éppen az elhunyt volt, a Monarchia minden, egymással viszálykodó elemének kibékülését várták; az összes nyugati és déli szláv népek jövendő uralkodójától remélték, hogy megmenti őket Németországtól, amely elnyeléssel fenyegeti a szlávokat.”
Rudolf szerepe az idők során még inkább felértékelődött, kivételes személyiségéről Fejtő Ferenc egy évszázaddal később a következőket írta: „A mayerlingi dráma kulcsa Rudolf politikai szenvedélyében rejlik, a dinasztiát és országait – általa prófétai módon előre látott súlyosságú – veszedelmektől megóvó tervében. A trónörökös személyiségét illetően áltatták magukat, csupán egy könnyű erkölcsű herceget láttak benne, egy mániákusan depresszív szoknyavadászt, a haladó zsidó értelmiségiek ártalmas látogatóját. Nem vették észre benne az államférfit, aki volt mindenekelőtt, a Mária Terézia fiához, II. Józsefhez, a felvilágosult Habsburghoz mérhető látnokot. II. József osztotta anyjának az ősi ellenséggel való megbékélést szorgalmazó tervét, a Bourbonok és a Habsburgok közötti szövetséget, melyet Rudolf ismét felmelegített. A trónörökös elhunytát a német befolyás felerősödése követte, s ennek érvényesülését az udvar politikájának pángermán, demokráciaellenes és antiszemita orientációja is megkönnyítette. Figyelemre méltó, hogy II. Frigyes, aki II. József nagyra törő terveit meghiúsította, balszerencsés végzet folytán ugyancsak német volt, ugyanabból a fajtából, mint Bismarck kreatúrája, II. Vilmos. Ugyanaz az uralkodó, aki mintegy húsz év múlva egy újabb gyilkosságnak köszönhetően – melyet azonos meggondolásból szítottak Ferenc József második trónörököse ellen – valósította meg terveit, melyek az első világháború kitöréséhez vezettek.”
A Monarchia világát mostanság a fiatal nemzedék is felfedezi magának. Regények, filmek születnek, melyek már nem a felszínes nosztalgiát mutatják, inkább a tényszerűséget, melyben a legendákat is megtisztítják a hamis elemektől.
