Pannonia a 4-5. században. A római külpolitika sajátosságai. I. rész
A Római Birodalom amúgy sem egységes etnikai képe a 4. század folyamán vált különösen sokszínűvé. Ennek a változásnak az egyik oka az volt, hogy egyre több idegen népcsoport költözhetett a római kormányzat engedélyével a Birodalom területére, illetve nem egy, a barbárok ellen fellépő katonai akciót központilag irányított betelepítéssel zártak le.
Az idegenek befogadása sajátos vonását alkotta a római külpolitikának.[1] A rómaiakat ugyanis mindig egyfajta nyitottság jellemezte az idegen népekkel szemben, sőt Róma nagyságát éppen ezeknek az újonnan beköltöztetett ─ természetesen „kiváló erényű” ─ lakosoknak a növekvő számával magyarázták, ahogy már annak idején Livius megfogalmazta:
Dum nullum fastiditur genus, in quo eniteret virtus, crevit imperium Romanum.”[2]
A telepítések célja többféle volt, mind gazdasági, mind politikai, illetve katonai szempontok szerepet játszottak benne. A körülményeknek megfelelően hol az egyiket, hol a másikat helyezték előtérbe.
A 3. század végére kialakult erőviszonyok következtében, egyrészt ezzel igyekeztek a határnál kialakult feszültséget csökkenteni, másrészt a beköltöző barbárok személyében a birodalmi földekre olcsó munkaerőt, hadseregbe újoncokat nyertek. A 4. században már tulajdonképpen ez utóbbi volt az egyébként meglehetősen kényes akció legfőbb oka. Egy idegen nép jelenléte a Birodalom területén ugyanis, főleg, ha korábban ellenségesen viszonyultak a rómaiakhoz, állandó veszély forrása lehetett.
Ugyanakkor a 4. századtól a hadsereg számára egyre nehezebb volt a korábban bevált gyakorlat alapján az újoncokat megszerezni. Az akadozó zsoldfizetés és ellátás, valamint a gyakran csak elméletben létező kedvezmények, privilégiumok miatt a katonáskodás erősen veszített az önkéntesek, vagy a veterán-örökösök előtt a vonzerejéből.
A hadszervezet emberhiányát többek között tehát a barbárok besorozásával próbálták megoldani, ezért a barbárokkal kötött szerződések legfontosabb kikötése a vizsgált időszakban a katonaállítási kötelezettség (tirocinium) volt.
Ez a változás különösen érintette Pannoniát, minthogy a keletről ekkor újonnan megjelenő népcsoportok nyomást gyakoroltak az eddig többé-kevésbé békében élő szomszédos barbárokra, akik leginkább a Birodalom védelmét kierőszakolva a legközelebbi tartományba törtek be. Pannonia provincia az ókorban a mai Dunántúlt, Ausztria keleti részét, illetőleg Szlovénia, Horvátország és Szerbia északi sávját felölelő terület volt.
Ezek a 4. századi kisebb létszámú betelepítések azonban alig változtattak a római tartományok etnikai összetételén, a római civilizáció vívmányai is töretlenül továbbélhettek, minthogy e törzsek zöme a beköltözést megelőzően hosszabb-rövidebb ideig élt a Birodalom szomszédságában, és a Rómával folytatott kereskedelem hatására a kérdéses időszakban az idegenek és a provinciabeliek között a mindennapi élet egyes területein hasonulás figyelhető Másrészt a római vezetés célja az volt, hogy az idegenek mielőbb integrálódjanak, ezért többnyire kisebb csoportokra szétosztva eredeti lakóhelyüktől messzebbre, egy-egy katonai tábor felügyeletére bízva telepítették le az idegeneket. Így kisebb-nagyobb zavargásokat követően, mindig folytatódott a békés élet a tartományban. Az idegenek annyira feloldódtak az eredeti lakosok között, hogy mára már régészeti nyomukat alig, vagy lehetetlen megtalálni.
[1] Kiss Magdolna: Gót vezéregyéniségek a Római Birodalomban, Pécs 2008. I. fejezete alapján. Lásd részletek könyvből online: http://got.genianet.com/free-books/11-vivarium-fontium-series/kiss-maria-magdolna-a-nepvandorlas-es-a-nagybirodalmi-politika;
[2] Liv. IV.3.13
--------------

 

 

 

 

Pannonia a 4-5. században. VIII. rész. Gótok a Római Birodalomban – a vég kezdete
Valentinianus halála után a nyugati rész fiaira (Gratianus és II. Valentinianus) szállt, a keleti részen a kevésbé tehetséges testvére Flavius Iulius Valens uralkodott. Bár Valens az uralma elején leverte egy trónkövetelő, Procopios lázadását, illetve az őt támogató Aithanaricus nyugati gótjait, két más területen azonban melléfogott, amiért a történetírás nem bocsátott meg neki. Egyrészt vallási téren az ariánus elhajlást követte, másrészt a legkritikusabb és a legtöbbet vitatott telepítéseket ő hajtotta végre. 376 körül ugyanis egy barbár nép egészét befogadta a Birodalomba.
375 körül ugyanis a hunok a Dontól keletre élő alánokat váratlanul lerohanták. A harcok szétzilálták a közösséget, egyik részük a hunokkal továbbvonult, a másik Safrac vezetésével a keleti gótokhoz menekült, míg a harmadik csoport a Kaukázus előterébe húzódott vissza.
Ezután a hunok a keleti gótok ellen fordultak. A keleti gótok királya, Ermanarik (Hermanaricus), mivel uralmát belső viszály is fenyegette, nem tudott a támadásnak ellenállni. A kikerülhetetlen kudarcot felismerve, feltehetően önkezével vetett véget életének. Halála után a gótok egyik, az Amal-nemzetségből származó vezetője, Gesimund, behódolt az ellenfélnek, míg Vithimiris a másik rész uralkodója más törzsbeli hunokat a zsoldjába fogadva utolsó leheletéig ellenállt a hunok és az alánok támadásának. Halála után kiskorú fia, Viderich került a trónra, aki helyett Alatheus és Safrac vállalta a kormányzást.
A keleti gótoktól nyugatabbra élő gótok, a nyugati gótok egy része Athanarich (Aithanaricus) vezérükkel, védekezésül a mai Erdély területén sáncolta el magát. A többiek nem várták be a hun támadást, hanem némi töprengés után, Alavivus és Fritigern vezetésével megjelentek a Duna partján, és menedéket kértek a Római Birodalomtól; a következő ajánlattal fordultak Valenshez:
„... amennyiben Thracia vagy Moesia egy részét átadja nekik művelésre”, a Római Birodalom törvényei és parancsai szerint fognak élni. Getica 131.
A gótok megígérték tehát, hogy betartják a Birodalom törvényeit, hűséges alattvalók lesznek, és az arra alkalmasak zsoldosként a római hadseregben vállalják a katonáskodást. Az igen alázatosan megszerkesztett, lényegében deditio-készséget mutató és az ezzel járó colonusi jogállapotot elfogadó kérelem mögött azonban egy határozott és újszerű követelés húzódik meg, amit eddig más, Rómától menedéket kérő népnél nemigen lehetett tapasztalni, miszerint ők kívánják kijelölni a lakóterületüket.
A császári tanács összeült, és egyesek buzgón ecsetelték a császárnak a gót menekülők befogadásának katonai és gazdasági előnyeit. Ammianus Marcellinus történetíró megfogalmazása szerint – „agyafúrt hízelgők egekig magasztalták a császár szerencséjét, mely a legtávolabbi vidékekről hoz és kínál annyi újoncot, hogyha saját erőit egyesíti az idegenekével, akkor legyőzhetetlen hadseregre tesz szert”, a provinciabeliek pedig pénzen megválthatják a katonáskodást, és az így befolyt arany a kincsárat gazdagítja. Az is sokat nyomott a latban, hogy Valens korábban már beavatkozott a nyugati gótok viszályába, a most menedékkérő Fritigernt támogatta, aki hálából papokat is kért tőle, hogy a gótok felvegyék a kereszténységet. Valens, aki ariánus volt, az ariánus Wulfila révén a gótok többségét is erre a hitre téríttette meg. A gótok kérelme Thracia-t illetően sem okozott bökkenőt, sőt kedvező fogadtatásra talált Valensnél, aki 377-re hadjáratot tervezett Perzsia ellen, és a Valentinianus-szal történt megállapodás után éppen ez a vidék állt a rendelkezésére, hogy hadseregébe újoncokat toborozzon. Engedélyt adott tehát a határ átlépésére.
A hunoktól megrettent gótok azonban pánikszerűen és olyan tömegben érkeztek, hogy a befogadás irányítására kirendelt katonák elveszítették fölöttük az ellenőrzést, ezért egyszerűen föladták a barbárok számba vételét. A gótoknak szánt élelmiszer-ellátás is akadozott (az élelmezéssel megbízott hivatalnokok visszaélései miatt). A nyugati gótok a Dunát átlépve a part közelében kóboroltak, és csak a császár parancsára, akkor is ímmel-ámmal vonultak a számukra kijelölt területekre. Miközben tehát Fritigern gótjai a római katonák segítségével még mindig a Dunán próbáltak áthajózni, Alatheus és Safrac gót-hun-alán törzsszövetsége is megjelent ugyanennél a folyónál és bebocsátást kért a Birodalomtól. Ők pogányok voltak, valószínűleg leginkább ezért, a császár tőlük megtagadta az átlépési engedélyt. Alatheus és Safrac népe azonban nem nyugodott bele az elutasításba. Csupán a kedvező alkalomra vártak, és mialatt a római parti őrség az élelmiszerhiány miatt zúgolódó nyugati gótokkal volt elfoglalva, sebtében összetákolt tutajokon átkeltek a Dunán. Bár Fritigerntől messze vertek tábort, ez mégsem akadályozta meg őket abban, hogy ne lépjenek fel később együtt a rómaiakkal szemben.
Az élelmiszerhiány és egyéb adminisztrációs probléma, valamint a római hadvezérek rossz diplomáciája, a gótokat lázadásra késztette. Ekkor a barbárok már nem a korábbi alattvalói alázattal viselkedtek, hanem mint egy szerződéssel rendezett jogú önálló közösség jelentek meg a Birodalom területén belül. Fritigern gótjai Epiruson, Thessalián, Görögországon vonultak végig, Alatheus és Safrac népe feltehetően Pannonia déli határánál portyázott. Létszámukat növelte, hogy a népükből való, már korábban hadifogolyként, rabszolgaként behurcolt emberek, valamint az adóterhekkel sújtott rómaiak közül is sokan, csatlakoztak hozzájuk. A barbár csapatok korra nemre való tekintet nélkül gyilkoltak, csecsemőket, időseket, nőket. A fegyverforgató fiúkat azonban elvitték a csapataikba. Szép nőket rabságba ejtettek. Fosztogattak, házakat felgyújtottak, állatokat elhajtottak, csupán a kevésbé járható helyek maradtak érintetlenül.
A felkeléssé nőtt lázadás leverésére Valens császár maga indult el. 378. augusztus 9-én folyt le a végzetes csata Hadrianopolisnál (Edirne, Törökország), amit Alatheus és Safrac lovasságának megjelenése döntött el, és ahol maga a császár is életét vesztette.
A csata azonban nem volt annyira végzetes a rómaiak számára, mint ahogy az az első pillanatban látszott. A gótok nem tudták kihasználni a győzelmüket, de további két évig háborús állapotok uralkodtak a Balkánon és Pannoniában, amit a polgári lakosság eléggé megsínylett. Csapatok pusztították Fritigern vezérlete alatt a görög területeket, Alatheus-Safrac népe Pannoniára támadt.
Ekkor szenvedett Mursa (Eszék) és általában több pannoniai város, falusi birtok pusztulást. Az erődítmények mellett kiépült polgári településekből (vicus) a lakosság a katonaság által őrzött táborokba költözött. Talán ekkor rejtette el Seuso is, vagy már az utódja a kincseit, és ő maga biztonságosabb helyre menekült.
379-ben Gratianus császár, a már említett Theodosiust (Valentinianus idején a szarmaták elleni harcban tüntette ki magát) nevezte ki Valens helyére. Közösen győztek a barbárok felett, de Theodosius váratlanul megbetegedett. 380. augusztusban a Gallia felől Sirmiumba érkező Gratianus ezért békét kötött Alatheus-Safrac és Fritigern népével, átengedte nekik településterületül Pannonia és Moesia superior provinciákat, amiket már amúgy is feldúltak. 382 őszén Theodosius jóváhagyta Gratianus 380-as gót-szerződését, véglegesítette a békeszerződést a nyugati gótokkal és letelepítette őket – feltehetően Moesia II-ban és Dacia ripensisben.
A szerződésekben legalizálták a gótok területi foglalásait, akik bár segédcsapatokat állítottak ezért a rómaiak számára, de a csapatokat saját vezéreik irányították.
A szerződés veszélyes folyamatot indított el a gótok és rómaiak viszonyában, minthogy a gótok saját törvényeik szerint éltek a római földön, és csak a „békét és a gót népet kedvelő” Theodosius – saját vezetői képességeinek köszönhetően – tudta a gótokat kordában tartani. Theodosius erejét és politikai tehetségét dicséri, hogy uralma idején a 380-ban és 382-ben megkötött két szerződés nem jelentett további gyakorlatot. 386-ban már a hagyományos módon telepítette le a legyőzött keleti gótokat Phrygiában, illetve hasonlóan járt el 392-ben Stilicho egy csoport nyugati góttal Thraciában.
Theodosius halálával, 395 után kellemetlen örökség szállt fiaira. Ekkor már csak idő kérdése volt, mikor kerül át a Római Birodalom, így Pannonia feletti hatalom is a gótok és germánok kezébe.
Forrás:
Kiss M. Gót vezéregyéniségek a késő Római Birodalomban. Pécs 2008. alapján.