a jocosir2
 
"Én, a szavak botor dadogója,
írásba adom nektek: ki vagyok.
Mindig hajlottam a gyöngéd szóra -
és elvakított mindig, ki ragyog.
Panyókára én csak a zakómat vettem,
jelmezem talán soha.
Időnként-helyenként hülye tán lehettem,
de tán még soha ostoba.
A tudásom, mint a fogsorom: hiányos.
Elmém is bizony olykor csak tompa.
Életem rejtély, a kulcsa is talányos ...
Modorom "talan", a mozgásom lomha.
Felnőttségem lett az én Gyerekszobám,
árvaságom Oxfordom és Yale-m.
Szerelmesem volt minden mostohám,
nyáron reszketek és izzadok télen.
Nem ismerek CSAK félelmet, -
a szorongás természetes létem.
A kétely ismer, barátom és éltet,
ha bátor voltam is ölében féltett.
Színész vagyok- afféle
égi koldus szeszélye.
Nem látlak, ha látsz,
csak látszom, ha láttok.
Kenyerem, ha vágysz,
tagadásod: átok.
Én vagyok magam a hangszer.
Haltam sokszor- éltem egyszer.
...
E pár sor
csak fotó,
leírta
párszor:

Székhelyi Jocó."

a székhelyifotok

Idézzük fel a Jászai Mari-díjas színművész egyik utolsó nagyinterjúját:
 
"Iker voltam, és nem maradt meg a tesóm!"
"Az élet szenvedélyes szerelme velem született!"
 
Székhelyi József a Szegedi Nemzeti Színház egykori igazgatója 72 évesen is aktív színművész. Nem véletlenül, hiszen azt vallja, neki voltaképpen az a dolga, hogy a színpadon legyen. 
 
- Azt nyilatkozta magáról, hogy "gyári hibás hetven éves vagyok". Ez mit jelent pontosan?
 
- A gerontológia ilyenkor szokványos tünetei, vagy szindróma jellegű aggályos torzulásai minimálisan vannak nálam. Tehát, azt hiszem, az mázli kérdése, hogy az ember született "sosem nő be a feje lágya" típusú vagy született "öreg bölcs" alkat, aki megszületik és rögtön kilencvenhat éves és baromi okos. Az utóbbi rám nem áll. Én egy "sosem nő be a feje lágya" alkat vagyok, és lehet, hogy ez mázli bizonyos aspektusból, vagy sorsszerűen vicces vagy a foglalkozásomhoz ez jobban passzoló. Nem tudom, de ez így van.
 
- Ötszörös apaként is gyerek?
 
- Abszolút. Van egy tornasor gyerekem, meg rengeteg édes unokám és a talajmenti gyerekélet minden jópofasága nekem is kifér. Volt valamikor a múlt században egy vágyam, hogy mindig legyen otthon egy talajmenti gyerek. Szerintem ez nem változott, azzal együtt, hogy a hetvenkettedik évemet taposom.
 
- De honnan ez a vágya?
 
- Talán kötődhet ahhoz a balszerencsémhez, hogy iker voltam, és nem maradt meg a tesóm. Lelkifurdalásom is lehet ez ügyben, hogy talán elnyomtam odabent, és én maradtam, ő elment. Lehet, hogy ez az igazi gyökere, hogy nekem azóta hiányzik a testvér, hiszen nincs testvérem.
 
- Nem tudott megbocsátani magának?
 
-Lehet, hogy ez nem megbocsátás, feloldozás kérdése, hanem maga az élet ilyen. Van egy olyan paradigma, hogy első az élet. Az élet szenvedélyes szerelme velem született. Lehet, hogy ez a szenvedélyes életszeretet tartott engem meg minden orvosi-egészségügyi racionalitás dacára. Ez a kis muki élni akart!
 
- Ez hatással volt arra, hogy színésznek menjen?
 
- Ezért is mondtam magamról, hogy gyári hibás vagyok. Az agyam rendszere a textust nem ellenségnek tekinti, hanem kíváncsi barátnak. Gyerekkorom óta így van. Soha nem voltam éltanuló. Matekból majdnem hogy felmentett voltam. Ez azért érdekes, mert apukám makroközgazdász volt és zseniális matematikus. Sóváran néztem, ahogy írja a szakdolgozatokat, tanulmányokat, hallgattam, ahogy röpködnek a szájából a milliárdos szorzók a végeredménnyel. Egy ideig Pataki Ferenc fejszámolóművésszel is kapcsolata volt és engem lenyűgözött a két matek-fenomén. Mégsem ment a matek, ellenben három óra alatt meg tudtam tanulni a Tartuffe-öt. Ez egy predesztináció volt. Nekem a textus nem legyőzhetetlen, hanem én magam vagyok a textus. Egyes szám első személyben hallom azokat a mondatokat Hamlettől Greenig, s amit a számon kiejtek. Mert csak úgy érvényes, ha nem citátum, hanem belőlem kiszakadó hihetetlenül őszinte és mély mondandók. Műfajfüggetlenül! Nem számít, hogy komédiáról, középkori színműről, drámáról, tragédiáról vagy vígjátékról van szó. Ez a mesterségről szól. Alanyi, teljesen személyes és mély, így kell tudni interpretálni. Nem "úgy csinálok, mintha", henem "az vagyok".
 
- Melyik hőssel tud a leginkább azonosulni? Melyikkel érzi teljesen azonosnak önmagát?
 
- Hát... tudja a fene. Rengeteg szakállas és rengeteg borotvált szerep van a leltáramban. Nem vagyok egy nekrológot író, de azt hiszem a borotvált Hamlet igaz lehetett akkor, 71-72-ben, amikor a magyar színháztörténet legizgalmasabb Hamletjét köszönhetjük Ruszt Józsefnek, aki rendezte a darabot. És annak a ténynek, hogy pályakezdőként én voltam az addigi magyar színháztörténet legfiatalabb Hamletje. 25 éves korban a Hamlet ajándék a sorstól. De ugyanígy a két évvel későbbi Terzitész, amikor szőrös voltam, vagy a Kean, amikor borostás és ápolatlan. Vagy Halpern, aki szereti a feleségét, és ősz szakállú, vagy Green bácsi, aki 86 éves és már nem nagyon költ zsilettre meg borotvahabra, hanem inkább hagyja, hogy úgy nézzen ki,ahogy kinéz. Ez mind-mind én vagyok. De játszottam én nőt is női paróka alatt egy filmben, amivel férfi főszereplőként díjat nyertem. Akkor is a helyemen voltam. 
 
Melyik időszakot tekinti a fénykorának?
 
- A diákéveim alatt kapcsolódtam be a színházi életbe, Univerzitaszos voltam. Azt hazudtam, hogy egyetemista vagyok, de fölvettek az egyetemi színpadra. Ott Mezei Éva, Dobai Vilmos és Ruszt József határozták meg az Univerzitasz együttes arculatát. Hihetetlen pályatársak özönével hozott össze a sors? Latinovits Zoltántól Fodor Tamáson át Kristóf Tibi, Schütz Ila, Jordán, Halász Péter, .. szédítő. Ott alakult meg az Omega, ott találkoztam Sándor Györggyel. Én akkor a gimit frissen végzett nyomdászinas voltam. A legkisebb gyerekkoromtól kezdve szinte napjainkig ebben az inkubátorházban dübörögtettem az életemet és nem is tudom elképzelni, hogy ez másképp legyen. Ha nem játszom, az gyásznap. Úgy érzem, hogy nekem az a dolgom, hogy színpadon legyek. 
 
- Olyan sokat azért nem játszik...
 
- Ez a korosztályos dramaturgiának nagyon is megfelelő sors. Egyrészt a Madách Színház, amelyikhez repatriáltam Szeged után, blokkokban játssza az előadásokat és noha a repertoár 3-4 kámeájában benne vagyok, például a Szerelmes Shakespeare legközelebb nyáron lesz, akkor 40 előadás. Az Egyszer három, amelyik túl van már a 100-on is, áprilisban megy megint, 8-at. A Vuk, ami túl van az 50-en, havonta egy-egyet megy, abban Karakot játszom. A Poligámia talán novemberben lesz műsoron. Azok a szerepek, amiket Trokán Péter jóvoltából a Gólem színházban játszom, a Halpern és Johnson, havonta 2-3-szor előfordulnak. A Green a Belvárosiban és Veresegyházon havonta 2-3-szor előfordul. Az Egérfogó és a Párnarablás New Yorkban is jelentenek színpadi elfoglaltságot. És ne feledkezzek meg a Spinózában a Freudról, amelyik egy friss premier, és reméljük, hogy nagyon sokszor fog színre kerülni. Ez bőven elég feladat ennyi évesen, hiszen a dramaturgiában a sors igazsága vagy igazságtalansága következtében vagy naturbus fiatal őszibarack naivának és ifjú titán szerelmesnek kell lenni vagy csotroga aggastyánnak, amit csotroga aggastyán színészre azért nem mernek osztani a legtöbb esetben, mert nem bírja szegény már megtanulni a szöveget. Ez nálam nem fenyeget. Játszom az életkoromnak tökéletesen megfelelő Halpern urat, aki 71 múlt, és játszom a Greent, aki 86. Ezek őrületes nagy szerepek ám!
 
- Az idősebb vagy a fiatalabb karaktereket szereti jobban játszani?
 
- Soha nem volt bennem görcs, hogy fiatal kék szemű két és fél méteres dán tengerészkapitány vagyok. Elfogadom az alakomat, úgy ahogy van. Mindegy, hogy milyen életkori sávban ér olyan feladat, ami izgat. A színház, a színészet maga érdekel, ez a legfontosabb . Az az anyanyelvi terepem.
 
- Szegedre visszajár?
 
- Igen, játszani és rokonlátogatóba is.
 
- Milyen ézés színészként visszamenni a színházba, ahol igazgató volt?
 
- Igazgatóként gondosan ügyeltem arra, hogy ne én szerepeljek, hanem a társulatom. Legközelebb a Greent fogom játszani Szegeden. Az előjelzések azt mutatják, hogy a nézőtér zsúfolásig meg fog telni, egyébként ezúttal nem a színházban, hanem az ifjúsági házban.
 
- Mi az, amit az embereknek adhat?
 
- Az élet szenvedélyes szerelme, a humor, az önirónia, és a tragikus élmények katartikus túlélése. A színház nem egyéb, mint a közérzet temploma. Ha a padsorok megteltek, nekem úgy kell a szertartást celebrálnom, hogy az megtöltse a megjelentek szívét, lelkét és agyát, idegrendszerét stb.
 
- Mi volt az utolsó színházi élménye nézőként?
 
- Ez furi dolog. Hiába lenne elvárás, hogy ne valamiféle prejudíciumgyanús közérzettel nézzem meg ezt vagy azt. Nem vagyok könnyű néző, inkább kritikus és szigorú. Látom, mikor linkóci a dolog és mikor mély, mikor olyan, ami felforrósít, és mikor olyan, ami inkább lehűt. Szegény Várkonyi Zoli bácsi jut eszembe, aki azt mondta, hogy a "fene egye meg, a legkönnyebb a temetőből szerepet osztani." Az én emlékezetemben az igazi torokszorító nagy élmény Dajka Margithoz, Latinovits Zolihoz és Mensáros Lászlóhoz köthető inkább, mint a közelmúlthoz vagy a jelenhez. Ki merem mondani, hogy a színészet egy torz folyamat következtében elmozdult a személytelenedés irányába.
 
A szerző Kóré Károlyinterjúja eredetileg a Pepita magazinban jelent meg

----------------------------------------------------

Drága Publikum!
Székhelyi József, mindenki Papája, Apuja, Jocója és Józsija ma fegyelemmel,
végtelen türelemmel és erővel folytatott küzdelmét követően békésen, nyugalomban letette a fegyvert,
mert piszkosul gyűlölt minden háborút.
Temetéséről később intézkedünk.
 

a RIPjoco

 

Egri Márta:
Az első szerelem.
Az első házasság.
Az első gyerek.
Az első válás.
Az első unokák.
Köszönöm, Joci.
joco02
--------------------------
a joco702
 
 
Ungvári Tamás
 

Székhelyi József halálára

Drága Jocó, családod körében hantolnak el most és én nem lehetek jelen ezen a szertartáson. Milyen jogon szólalok meg most?

Az egyik olyan hétköznapi, hogy valójában szóra sem érdemes. Ötrészes televíziós sorozatot írtam Kémeri címmel és ezt Neked és rád írtam, s te páratlan művészettel jelenítetted meg a főszereplőt. A művészi termék halhatatlan, de most egy halandót búcsúztatunk megtört szívvel. Egy embert, pontosabban, akinek helyén volt a szíve. Az ember olykor elbújt a művész maszkja mögé, de mi láttuk az embert, a nemességét, a tisztaságát. Lehet, hogy egyik voltál az igazaknak. Egy CADIK ama emberek közül, akikre a Mindenható rábízta ezt a világot. Ezek az igazak a Talmud szerint rejtőzködve járnak, egymásról sem tudhatnak, mert ők maguk sem tudhatják, hogy rajtuk múlik, az igazakon, hogy el ne pusztuljon – a Tóra szerint – Szodoma és Gomorra. Te rólad sejtettük, hogy egyike vagy a földi tér fenntartóinak. Kiválasztott voltál, az erkölcsi igazság harcosa, az igaz ember, a Cadik. Jövorehehó kidvoreho,

Áldjon benneteket az Úr, aki most, íme, befogadta testvérünket, Székhelyi Józsefet.

 
 
 
Bóta Gábor:

„Dögöljön meg a rák!!!”, üvöltötte a telefonba, amikor tavasszal a Klubrádióban interjút csináltam vele, és elköszöntem tőle. Beszéltünk a Spinozában tartandó bemutatóról, amit, ha törik, ha szakad, meg akart csinálni. És beszéltünk arról is, hogy beteg, nem titkolt semmit, mindig is nyílt volt, és nem csupán négyszemközt, hanem a nagy nyilvánosság előtt szintén. Ha beszélt, tényleg mondani is akart valamit, közlendőjét rendszerint a rá oly jellemző, fanyar humorával fűszerezte. Energiái pedig végtelennek tűntek. Sokszor szóba hozta, hogy messze nem érzi magát annyi idősnek, mint amennyi. Hetven évesen is hetvenkedett. Bordatöréssel is játszott, és fel sem merült benne, hogy emiatt nem jön velem pódiumon beszélgetni, szinte fel volt háborodva, amikor félve felhívtam emiatt, hogyan képzelem, hogy ő ezt lemondja. Egyébként mindig felvette a telefont, ha nem tudta, a lehető leggyorsabban visszahívott bárkit. Becsületes volt, egyenes gerincű, az élet legkisebb dolgaiban is.

Meg a nagyokban szintén, hiszen mondta a véleményét, büfében, folyosón, sajtóban, médiában egyaránt. Nem rejtette véka alá, amit gondol. Amikor a Szegedi Nemzeti Színházból, ahol korábban direktor volt, rapid módon útilaput kötöttek a talpára, bizony erősen bizonygatni kellett, hogy ugyan már, ennek az ég egy adta világon semmiféle politikai oka nem volt. Ahogy az is emlékezetes, hogy Egerben nem léphetett fel, ott ugyancsak kellett magyarázkodni, szerecsent mosdatni rendesen, aztán persze megígérték, hogy kiköszöbülik a csorbát, hívják, megtarthatja Villon-estjét. Aztán kérdeztem tőle, volt-e Egerben, azt válaszolta, hogy nem hívták. Azt hiszem volt benne valami Villon lázadásából, társadalomkívüliségéből, tán ezért is tartozott harsogóan fiatalon, az akkor igencsak ellenzékinek számító, minden megrögzött fennállóval szembe helyezkedő Egyetemi Színpadhoz, ahol az egyik mestere Ruszt József volt, aki rögtön a pályája elején ráosztotta a Hamletet Kecskeméten. Nagyreményű pálya kapott ezzel igencsak hatalmas löketet, és óriási bizalmat Székhelyi, amire rá is szolgált. Az nem állítható, hogy ezután csupán főszerepek garmadája következett, de az igen, hogy sokat játszott, abszolút foglalkoztatott volt, és igencsak hamar belopta magát a nézők szívébe, amihez hozzájárultak a tévézések, filmszerepek, szinkronizálások. Homer Simpson hangja, a Simpson család című sorozatból, a magyarok számára mindörökké ő.

Nem volt műfaji korlátja, tragédiát ugyanúgy játszott, mint komédiát, és attól sem jött zavarba, ha operettben kellett komédiázni. Például, nem is olyan régen, a Fekete Péter című operettben mulattatott, a Madách Színházban, fő szakmai otthonában. Ugyanitt, a Szerelmes Shakespeare-ben még játszott a nyáron. Júliusban műtötték, a tüdőrákjának áttétjei voltak, de ő készült a Vidor Fesztiválra, Nyíregyházára, most pénteken lett volna a Szép jó estét, Mr. Green! előadása, mondta is, hogy ott sem akar csalódást okozni a közönségnek. Többek szerint ez a kétszereplős darab tartotta életben. Ebben 86 éves, idős embert játszott, soha nem éli már meg ezt a kort. Mindig tele volt pedig vitalitással. Nem véletlenül mondta nekem egyszer, hogy mindig kell, hogy legyen a háznál gyerek. És nála aztán volt is! Öt gyermeke és négy unokája siratja. A legkisebb, a nála harminc évvel fiatalabb feleségétől született, a 7 esztendős Sára. A fényképét mindig magánál hordta. Többször beszélt arról, hogy nem halhat meg, mert iskolába kell vinni. Nyilatkozta, hogy nem a haláltól fél, hiszen az születésünktől tudható, hogy bekövetkezik, hanem a hozzá vezető úttól, az agóniától. Sokat szenvedett. Emelt fővel viselte. Azt képviselte, hogy beszélni kell a rákról, mert az nem szégyellni való dolog, és hiába gondoljuk, hogy azt csak más kaphatja meg. Nagy betegen is másokon akart segíteni.

Szerethető ember volt, jó színész, és bár voltak, akik politikai nézetei miatt haragudtak rá, lényegében az egész ország szurkolt neki. Sajnos nem döglött meg a rák. Meghalt viszont a 71 esztendős Székhelyi József, aki még sokáig élhetett volna, játszhatott volna, sugározhatta volna magából a szeretetet, és élvezhette volna, hogy viszont szeretik.

--------------------------------------------------------
Nagy Bandó:
Ugye, milyen hihetetlen! Mintha nem is lenne igaz. Épp ezért, és erre feleletként: igazságtalan. Vannak kortársak, akik már életükben „halhatatlanok”, örök életre születettek, olyanok, akikről nem tudjuk elképzelni, hogy meghalhat, és igen, ilyen volt Székhelyi Jóska is, mennyire nem „életszerű”, hogy múlti időben kell leírnom, milyen botrányosan hangzik most ez a „volt”. Évtizedekkel ezelőtt hozott össze bennünket a színpad, a Magyar Kabaré (akkor még virágzó) pódiuma, a Rádiókabaré és a Karinthy Színpad, később a tenisz is, melyről közös könyvet írtunk. Hozzám hasonlóan élte meg az apai örömöket, ő is kései apaként tudta meg, mekkora boldogság egy kisleányt szeretni, és általa szeretve lenni. Néhány napja hívtam föl, optimista volt, mint mindig, azt mondta, tele reménnyel, még egy gerincműtét, és minden esélye megvan a gyógyulásra. Szeretett élni, de akár így is mondhatnám: élni szeretett. És újra csak azt mondom: milyen kár, hogy ezt is múlt időben írhatom csak le… Jóska, ezt sem jó leírni, de nem tehetek mást: amíg tehetem, őrzöm, és szeretteimmel együtt megőrizzük emlékedet, Isten veled!…András
                                                           
   ------------------------------------------------------------
Csonka András :
Az élet gyönyörű.
Az élet szemét, rohadt és kegyetlen.
Elvette tőlünk Székhelyi Jocót. Soha nem láttam még senkit, aki ennyire fittyet hányt a ráknak! Úgy tett, úgy élt, mintha ez egy kellemetlen közjáték lenne. Hiszen neki még dolga van. Nem gyöngülhet el, a kislányát iskolába kell vinni reggelente. Soha nem láttam még, hogy valaki ennyire a munkába meneküljön a fájdalmai, a gyötrődései elől. A színpad szó szerint életben tartotta Őt, amíg lehetett. A világnak fogalma sincs, kit veszít most el. Nem csak egy óriási színészt, hanem egy varázslatosan bölcs, végtelenül szeretetteljes, jó embert is.
Legutóbb néhány hete, a Madách színházban láttam, a Szerelmes Shakespeare-ben. Gyenge volt, ez a kis szerep is láthatóan fárasztotta. Amikor lehetett, ült vagy támaszkodott. Előadás után vártam rá a művészbejárónál. Amikor kijött, szokásától eltérően, kurtán köszönt, nem is állt meg pár szóra sem annak az úrnak sem, aki próbált beszédbe elegyedni vele, és érezhetően sietett a kocsija felé. A tekintét üvegesnek éreztem, mint aki nincs is ott. Másnap délelőtt megcsörrent a telefonom. Ő hívott. Elnézést kért az esti sietségért, de, ahogy mondta, annyira rosszul volt, hogy azt sem tudta hogy ér majd haza. Csak meg akart nyugtatni, és elmondani, mennyire örült, hogy ott voltam.
Nos ilyen ember volt. És igen, csak a jók mennek el! Nekik szenvedni, kinlódni kell! Az a gondokodásmód, világnézet amit Jóska képviselt, példaként kell hogy szolgáljon mindenkinek ebben az egyre jobban erjedő, széteső világunkban. Hálás vagyok a sorsnak és a Veres 1 színháznak, hogy legalább egy darabban, a New Yorki páparablásban partnere lehettem. Ez a színház adta talán a legnagyobb lélektöltetet neki azzal, hogy műsoron tartotta a Jó estét mr Green! című színművet, ahol Pál Tamás oldalán Ő játszotta az öreg, morózus de mélyérzésű zsidó férfit. Szegényebb lenne ez a világ sokkal, ha Ő ezt nem játszhatja el.
Jóska, sírok. Tehetetlen dühöt érzek.
Egyszerűen nem ezt érdemelted!
Arra pedig, hogy a halál szélén táncolva még Te adtál erőt, még Te vígasztaltál bennünket, ravasz kis félmosollyal a rák felé köpve, nincsenek is szavak egyáltalán.
Szeretlek és köszönöm az életedet!

---------------------------------------------------

Gerendás Péter:
Jocó,Jóska,Józsi becenevek.Olyan ember becenevei, akit idős korában is becézünk ,mert úgy szeretjük őt. Ilyen volt Tomi is. Most egymás közelében nyugszanak . Ma eltemettük Jocót.
Úgy tudtam meg hogy meghalt ,hogy az egyik csatorna felhívott hogy beszéljek róla, de nem tettem. Aztán egy másik csatorna hívott ugyanez miatt. Azt sem vállaltam. Ezek a csatornák , újságok (holott hiszem hogy ez nagyon fontos feladatuk lenne) nem adnak hírt a művész munkásságáról. Ám a betegségéről, nyomoráról , haláláról annál inkább. Ma sokkal inkább készpénzre váltható a vér, veríték, hullaszag. A temetésen az a fotós is vadul kattingatott, aki mindkettőnk bulváripari karaktergyilkolászásában aktívan részt vett. Valószinűleg ezen a szomorú napon sincs lelkiismeretfurdalása. "Ő csak a munkáját végzi". Menjenek az anyjukba.
Ma eltemettük Jocót. Sokan voltunk. Elnyomtuk az internetnácik, a verbális bérgyilkosok zaját. És azért hogy ne szomorkodjak , Jocóhoz méltón viccesen zárult a délután.
Általában pozitív véleményeket kapok (amelyek nagyon jólesnek) a fiatalos külsőmet illetően, ezért is nagy jelentőséggel bírt a mai nap. Ahogy mentem kifelé a temetőből, udvariasan elköszöntem a bejáratnál álló őrtől egy erőteljes "viszontlátásra" köszönéssel, aztán rájöttem ennek a komikumára, visszamentem hozzá és helyesbítettem, tudja mit, inkább ne nagyon találkozzunk. Majd rövid beszélgetésbe kezdtünk, elmeséltem ,hogy abban a korban vagyok, amikor elég sokat járok temetésre. Ekkor az őr: "hány éves tetszik lenni, 70-80? erre én 80 . Erre az őr : Nagyon jól tarja magát, nem néz ki többnek mint 65! Ez igazán nagy bóknak számít ahhoz képest, hogy valójában 62 vagyok.
------------------------------------------------------
Gáti Oszkár:

Jocókám!

Nem erről volt szó! Abban maradtunk, ha felépül az új színházam, ott leszel, mint Halpern, mert Te is felépülsz. Tudjuk, sokat játszol, így nehéz lesz egyeztetni, de biztos lesz egy nap minden hónapban, hogy színpadra lépj.

És most itt hagyod az egészet a francba? Most mit csináljak azzal a rengeteg jeggyel, amit titokban elígértem a rajongóidnak? Rólam nem is beszélve, aki minden alkalommal a takarásból, a függöny mögül néztem, ahogy állsz a sírnál, és sírva röhögtem teli pofával a nézőkkel együtt.

Akkor most hogy? Álljak én a Te sírodnál? Nem akarok sírni! Te is tudod, ez hülyeség! Persze, Te most somolyogsz, Neked könnyű itt hagyni minket a szarban. Te, mocskos szájú Thersites. Húú, az de jó volt!

Ott kellett volna maradni Kecskeméten, nem mozdulni sem térben, sem időben, ott kivárni, míg minden elpárolog az emlékezés torokszorító leheletében. Nem hordani a terheket, izzadva nyögve élted fáradalmin...

De most vége van. A függöny legördült,

Komisz darab volt...

Édes Hamlet, oda vagy:

Nincs a világon szer, mitől kigyógyulj...

Nincs tovább, meghalni -elszunnyadni- és alunni… semmi több… talán álmodni... a többi néma csend...

A halál nem jelent semmit, csak átmentél a túloldalra.

Sírva ölellek, egyeztess odaát:

a Jegypénztáros...

-------------------------------------------------------

 

Trokán Péter

 

Székhelyi József egyik utolsó nagy alakítása volt Halpern szerepe a Halpern és Johnson-ban.

A kétszereplős darabban Trokán Péter volt a partnere, aki hosszan mesélt az Origónak a közös munkáról, a több évtizednyi barátságukról.

Trokán Péter azt mondta, „a Halpern és Johnson-ban, ebben a csodálatos színdarabban játszottuk együtt, és nagyon szerettük. Ebben két öregember találkozik az egyikük feleségének a temetésén, a temetőben. A férj ott tudja meg a másikról, hogy a másik a meghalt felesége gyerekkori szerelme. Ráadásul az is kiderült, hogy a házasság alatt az asszony több alkalommal is találkozott ezzel a gyerekkori szerelmével. A színpadon pedig végigmegy az, hogy két ember is szerette ezt a nőt, aki pedig rákban halt meg. És amikor a Jocó az egyik előadás után szólt, hogy »Petyus, drukkolj nekem, mert holnap megyek egy vizsgálatra, valamilyen mellhártyaproblémát találtak«. Aztán pár nap múlva jött, és mondta, hogy nem mellhártya, hanem tüdődaganat, amit nem tudnak operálni. És akkor elkezdődött a szokásos küzdelem, amit ő emelt fővel csinált végig, olyan hihetetlen energiával, hogy nem igaz.

Még akkor is küzdött, mikor mondta nekem, hogy a gyufaskatulyát sem tudja felemelni, mert olyan, mintha 70 kiló lenne – annyira lefárasztotta őt a kezelés. Borzalmas, szisztematikus folyamat volt ez: érezni lehetett, hogy előadásról előadásra fárad. Közben pedig hihetetlenül letisztult a játéka. Pedig egyáltalán nem könnyítette meg a dolgát, hogy a színpadon többször a rákos feleségéről kellett beszélnie. Érezhető volt, hogy ezeket a szövegrészeket teljesen másképp mondja ki, mint akkor mondta, amikor még nem lehetett tudni, hogy ő is beteg. Én utána már többször közbe is vágtam, hogy ne kelljen kimondania azt, hogy rák. Azt tudom mondani, hogy fenséges küzdelmet folytatott, és igazán férfi módra csinálta. Minden érdeklődőnek türelemmel elmondta, hogy éppen hol tart a kezelés, éppen optimista, vagy kicsit borúlátó.

„Jocó egy jelentős ember volt az életemben. Mi nagyjából együtt kezdtük a pályát, ő a főiskola után Kecskemétre került, ahol én már egy éve játszottam. Lejött, rögtön Hamletet játszotta, én voltam Horatio, és onnan indult a mi barátságunk. Aztán a Kecskemét utáni évtizedek alatt nagyon sokszor találkoztunk még. Azt nagyon kevesen tudják, hogy a Jocóban milyen hihetetlen empátia dolgozott, mennyire szeretett segíteni mindenkin.

1981-ben volt a családunkban egy tragédia, mikor a párom öccse meghalt, és akkor a Jocó jött, és naponta kérdezte, hogy miben tud segíteni, pedig senki nem kérte erre. A tegnapi hír után jó néhány közös barátunkkal beszéltem, és többen emelték ki ugyanezt a segítő szándékát. Viszont ő ebből soha nem csinált ügyet.

Azt mindenki tudta róla, hogy egy elkötelezett balliberális politikus is volt. Majdnem országgyűlési képviselő is lett, elkötelezetten politizált, de nem működött jól politikusként, mert ő színész volt.

Sokszor volt is vele ezzel kapcsolatban vitám.

Amennyire lehetett, próbáltuk egymást meggyőzni, de már nem is fontos, hogy kinek volt igaza. Az már sokkal inkább, hogy most, két hét alatt vesztettünk el két nagy színházi egyéniséget, Székhelyi Józsefet és Kerényi Imrét, akik igencsak a várta két szélén álltak. Mindketten, a maguk módján a jobb- és a baloldal szélső bástyáján álltak és küzdöttek, és mindkettőt ugyanaz a visszataszító betegség vitte el. Most valahol, odafönn folytatják a vitát...”

------------------------------------------------------

Fodor János:

Jocó!

Bocs, a Tiedre sem mentem el - mondanám -, ha nem beszéltük volna meg.
Igen, Máraira hallgattam ez ügyben is.

Eltemettek ma, alig néhány órája, s én megint csevegek veled, mint 1991.május.5.-én.
Azt hitted, a kamerák még nem dolgoznak:

- Egyszerűen nem értünk a karriercsináláshoz. A nekrológíráshoz, ahhoz viszont borzalmasan. Azt szerintem a világon a legjobban mi bírjuk írni, akkor kiderül, mindenkiről, hogy micsoda fergeteges érték volt, életében egyszer se. Pécsi Sanyi 49 éves korában úgy halt meg, hogy talán a legjobb kritika az volt róla: ”Túlzásaitól eltekintve tehetségesen játszott.” És egy világnagyság volt! Mint Bourville, mint Jean Gabin, nem volt kisebb. Mit csinált? Azt mondta, hogy „jaj apuskám, le kell őket szarni!” Nem tudott mást csinálni. Tehetetlen volt.
- Nekrológról még nincs szó, de elindítjuk a főcímet, jó?
- Lehet.

Aztán főcím, kb 25 perc duma, majd stáblista. Ekkor a fényekből levettünk, de rögzítettük utána a következőket is. Emlékszel? Ezt mondtad:

- …..Az a nagy baj, nagyon nagy baj, hogy mi maximalizáljuk az elképzeléseinket és elmegy az őserdőbe a ráció. És helyette ott van valami tősgyök, humusz, majd mink megmutassuk ezeknek az amerikaiaknak, a Nyugatnak. Jól megmutassuk, aztán megnézhessük és aztán baszhassuk. Ez a vége. És közben mennek ki a FIDESZ korú gyerekek csapatostul. Csapatostul! Egy frissen érettségizett, gyönyörű lánynak az az ambíciója, hogy majd sétáltatja a főorvos úr gyerekeit Torontóban. Megtanul angolul, kap egy kis zsebpénzt és aztán majd csak lesz valahogy. És 18 éves. És soha többé nem akar visszajönni Magyarországra!. Borzasztó nagy baj és hát mit tud az ország mondani? Úgy kezdődik az élete, hogy nincs élete. Ez nagy baj. És kilátástalan. Ezek a gyerekek biztos, hogy beállnának Gellért hegyet hordani, ha azt látnák, hogy nem passzírozzák kifelé a világból, hanem megtartani igyekszik őket ez az ország. Mert Magyarország azért köt. Lehet, hogy misztikusnak tűnik, vagy irracionálisnak, amit mondok, de tényleg, nekünk itt kell járni ezeken a rohadt utcákon, ezeket a lepusztult házakat kell nézni, hogy dühösek legyünk, hogy energiánk legyen a másnaphoz, mert ez gyönyörű.
Itt fieszta volt ennél a rendszerváltásnál! Azért mindenki ünnepelt, már leszámítva azt a húsz embert, aki a francba kívánta az egészet. Itt tíz millió ember fellélegzett. Ezt a lélektani pillanatot kétféleképpen lehet kezelni. Végzetesen elbaszni vagy fantasztikusan felhasználni. Nekünk az első sikerülget. A kormánykoalíció sem láthatja máshogy, ha nem abnormális és nem lett paranoiás a hatalomtól. Hát ezt látni kell Most tíz millió letört ember él itt, elértük azt, hogy annak is szar az élet, akinek megy, mert szorong, mert agyonhajszolt, mert kifingott. Tegnap elmaradt az előadás, mert egy ragyogó fiatal kollégám elájult, mert nagyon megy az élete és nem bírja fizikailag. Mert nem használjuk, hanem elhasználjuk az értékeinket. Tudod, ez olyan, mint amikor a III. Richárdot bemutatták az 50-es években. És Major játszotta a főszerepet. Mányai Lajos, aki a világ legnagyobb filozófusainak egyike volt, Maklári Zoltánnal, aki szintén a világ egyik legnagyobb filozófusa volt, együtt ültek a 6. sorban és egy ponton már nem bírták ezt a borzalmat. Mányai odaszólt Maklárinak, hogy „Te Maki, ha látsz egy gyönyörű velencei aranyozott tálat, amiben egy olyan jó púpos rakás szar van, neked mi tűnik fel, a tál vagy a szar?” És igaza van. Igaza van! Mi ebbe a velencei tálba beletrotyliztunk, mert tehetségtelenek voltunk.
- Mostanáig jártak a gépek.
- Tényleg? Atyaúristen. Engem le fognak ültetni. De nem baj, vállalom.

A francba. 1991. májusában mondtad.

Jocó!

A tiedre sem mentem el.
Azok közül, akikkel Csevegtem 91-ben és 92-ben a Szabadság téren, senkiére. 17 temetés. Tudod, Márai…
Nem voltam Kishonti Ildikó, Gregor Jóska, Psota Irén, Schubert Éva, Tábori Nóra, Bajor Imi, Bárdy György, Soproni Ági, Lórán Lenke, Déri Jancsi, Zente Feri,Kabos Laci, Temessy Hédi, Csákányi László, Körmendi János, Garas Dezső temetésén sem.

Nem ott sírtam.

És most, bemásolom a leveledet, amit majd 25 éve most másodszor vettem elő.

Kedves János!

Számomra megtiszteltetés volt Veled Csevegni, még ha csúnyán beszéltem is…
Azt tartom, tudod, korrektebb és őszintébb, ha az ember ú.n. szép dologról (hazafiság, politikai közérzet, személyes titkok megvallása, hitvallás és efféle személyes témák) érdekesen szól, ha jó sorsa, végzete közszereplővé avatja, mintha az ú.n. csúnya dolgokról (politikai közérzet, hazaszeretet, titkok megvallása, hit, vallás és efféle talmi göncök) szépelegve szólna, csacsogna, selypegne, kozmetikázna.
Akkor a Csevegés, bocsánat, locsi-fecsivé alázódna.
Locsogjon az, ki buksi medve, nékem ezt nem szabad.
Egyébként, jól hallották. Lobogó hitünk, szenvedélyes, szerelmes, teremtő hitünk, gigászi közérzetünket: elbaszták.
Elszeretkezni, elölelni, elgyerekcsinálni, elszexezni, elhejdekacifántoshirtelenmagömleniskedni alig lehetett volna jobban.
Amúgy jól vagyok. Nagy lépést tettem a bölcsesség felé. Rájöttem, hogy hülye vagyok.

Ölel, aláír és beül az öledbe beszélgetni

Székhelyi József

1994. szeptember 15.

Csak azért, hogy ha elolvasod - ott -, akkor tudd, még az ölembe kell.

Ölel, aláír.

Fodor

 ----------------------------------------

Zsoldos Mari:
Nem sírunk...
Így köszöntünk egymásnak attól kezdve,hogy valamikor a hetvenes években sírni látott a Rádió folyosóján.Miért sírtam?Már nem tudom.Jóska letörölgette a könnyeimet,mélyen a szemembe nézett és azt mondta,” nem sírunk!”
Nem sírunk,Jóska ...
------------------------------------------------------
Herczeg Zoltán:
Páratlan, klasszikus, őstehetség színészóriást, művészembert, gondolkodót, humanistát, filantrópot veszített el a magyar nép. Kihalófélben az efféle művész-dinoszauruszok, már csak nagyon kevés hasonló kultúróriásunk maradt.
Tisztelni, becsülni, óvni, védeni, csendben, megszeppenve hallgatni minden szavukat, mert többet tesznek, többet tettek ők a magyar népért, magyar nyelvért, magyar kultúráért, magyar szívért, lélekért, szellemért, mint száz és száz évnyi "államférfi".
Ő FÉRFI volt. MŰVÉSZ. Utánozhatatlan géniusz.
Nyugodjék békében, már könnyű neki a Föld, lelke, munkája, szellemi hagyatéka örökké köztünk él!
------------------------------------------------------
Bányai Gábor:
Nyugodj Békében, Jocó!!! De úgysem fogsz... Hajrá, Égi Társulat!!!
------------------------------------------------------
Ungár Anikó:
Imádtam benne hogy soha semmit nem tagadott meg a “ hamis elfogadás “ érdekében , hogy valódi az önazonosság teljes mértékét adta.
A föld legyen neked nagyon könnyű,
------------------------------------------------------
A Rabi búcsúztatója

Gyermekként a Szófia utcában laktak egy kis lakásban. 1956 nyomasztó eseményei örök sebet ejtettek lelkében. Édesapjától, Ferkótól a csibészséget, édesanyjától, Ancitól a humort örökelte. Sajnos minkettőjüktől korán el kellett búcsúznia egy hónapon belül, de ez csak még tovább erősítette benne a kötődést a családi fészekhez. Visszajárt a Hunyadi térre húst, zöldséget és emlékeket beszerezni, hogy a zsidó otthon ízeit az általa készített ételekben megőrizze és továbbadja a családnak és a barátoknak. Ahogy a főzés nélkülözhetetlen kelléke volt egy bizonyos kis kés, úgy minden más tárgynak és hagyománynak megvolt a szerepe az életében, és ragaszkodott hozzájuk. Legyen az egy bőr cigaretta tartó, a teniszezés, a kártyázás vagy a Fészek klub.

Értékmegőrzésre van szükségük? – tette fel a kérdést egyik alkalommal egy nővér a kórházban.

Milyen érték megőrzésére gondol? – kérdezett vissza Jóska.

Hát bármilyenre – mondta a nővér rutinosan.

Egy értéket őrizzenek meg… az embert! – hangzott fel az ütős válasz, mely Jóska egész életfilozófiáját magába foglalta.

Mérhetetetlenül fontos volt számára az ember. Minden ember. És ezt úgy volt képes kifejezni szavakkal és tettekkel, mint senki más. Nem kellett hozzá főszerep vagy mellékszerep. Elég volt egy szó, vagy akár a csönd. Tudta mikor kell elkezdeni a csöndet, és mikor kell befejezni. Magánéletben, színpadon egyaránt.

De mondd Jóska, azzal a bénult csenddel, ami most körbevesz bennünket … azzal mi mit kezdjünk? Nincs elég szó, amivel elmondhatnánk mindazt, ami te voltál.

A szerepeid, a szinkron munkáid, a társadalmi szerepvállalások, az igazságérzeted, a törődésed, a humorod, a tehetséged, a tenni akarásod, a kitartó küzdelmed, az örömöd, a nevetésed, az aggodalmad, a segítőkészséged, a küldetéstudatod, és az empátiád … A rengeteg munka – és a jól megérdemelt szakmai elismerés – mellett is ugyanaz az ember tudtál maradni, akit annyira sokan szerettünk és tiszteltünk.

Nemsokára beköszönt az 5779. zsidó esztendő. Ros hásáná, az újév napján feladatunk az önvizsgálat. Értékeljük az elmúlt évünket, átgondoljuk milyen jó és rossz dolgok történtek velünk. Ha most én visszatekintek helyetted, az első gondolat, ami eszembe jut: a küzdelem. Kitartó, sok fájdalommal teli, példaértékű, méltóságteljes harc a betegséged ellen. De emellett ott látom a jót is, ahogy mindennél jobban szeretett családod körbevett és támogatott téged az utolsó pillanatig:

Szerelmed: Mesi, akinek óráinak mutatói járnak tovább, de mindig emlékeztetni fogják az együtt töltött 13 boldog évre.

Gyermekeid: Mikóca, Fru, Mackó, Danac, Benó és Sári.

Unokáid: Rozi, Lili, Momo és Panna. Répa, szép-csúnya Babos Anna.

A rokonok: Sándor Zsuzsa és Öcsike, Csilla, Nándika.

És persze a számtalan barát, kolléga és a közönség, akik megnéztek és meghallgattak téged. Ezeket mostantól felváltja az emlékezés és a anekdoták azokból az időkből, amikor még itt voltál velünk. 71 éved alatt annyi minden maradandót alkottál, hogy lesz bőven mire emlékezni. És ne aggódj, hiányod végtelen fájdalma mellett mindig fogunk mosolyogni is, hisz anélkül nem is lenne méltó emlékezni Rád.

Elengedünk hát végső utadra az ősi imádság szavaival: lech b’sálom!

a jocótemetés

a jocótemetés1

 

https://nepszava.hu/3006344_vegso-bucsut-vettek-szekhelyi-jozseftol

http://www.blikk.hu/sztarvilag/sztarsztorik/kozolte-a-csalad-mikor-temetik-szekhelyi-jozsefet/5mhqvt5

http://www.blikk.hu/sztarvilag/sztarsztorik/szekhelyi-jozsef-veres1-szinhaz-pal-tamas/4cepvkp

https://ripost.hu/cikk-szekhelyi-jozsef-kislany-temetes-kivansag

http://www.life.hu/sztarok/20180827-szekhelyi-jozsef-lanya-vallott-a-szinesz-utolso-napjairol-nem-kert-morfiumot.html

http://www.blikk.hu/sztarvilag/sztarsztorik/szekhelyi-jozsef-bocsanatot-kert-haldoklasa-miatt-lanya-fruzsina/5mrn82n

 

joco13

 

https://akibic.hu/esemeny/szekhelyi-jozsef-szinmuvesz-temetese/

https://ripost.hu/cikk-szekhelyi-jozsef-temetes-gyasz-bucsu-temetes

http://www.blikk.hu/galeria/szekhelyi-temetes/wtmptex

https://m.galeria.index.hu/belfold/2018/08/26/szekhelyi_jozsef_temetese/index.php%2310

http://hvg.hu/kultura/20180826_Eltemettek_Szekhelyi_Jozsefet#rss

 

joco14

 

https://www.lokal.hu/2018-08-szomoru-bucsu-szekhelyi-jozseftol-fotok/

http://www.atv.hu/belfold/20180826-vegso-bucsut-vettek-szekhelyi-jozseftol-video

http://rtl.hu/rtlklub/hirek/meghato-igy-bucsuztak-el-szekhelyi-jozseftol-baratai

http://www.borsonline.hu/celeb/elbucsuztattak-szekhelyi-jozsefet-kepes-tudositas/159177

https://index.hu/kultur/2018/08/26/vegso_bucsut_vettek_szekhelyi_jozseftol/

https://www.nlcafe.hu/sztarok/20180826/vegso-bucsut-vettek-szekhelyi-jozseftol-fotok-a-temetesrol/

 

joco11

 

https://ripost.hu/cikk-szekhelyi-jozsef-temetes-gyasz-bucsu-temetes

http://kiskegyed.blikk.hu/sztarvilag/ez-hihetetlen-itt-van-szekhelyi-jozsef-sirja/wxhq65r

 

http://www.atv.hu/belfold/20180826-vegso-bucsut-vettek-szekhelyi-jozseftol-video

 

http://rtl.hu/rtlklub/hirek/meghato-igy-bucsuztak-el-szekhelyi-jozseftol-baratai

 joco12

 

http://www.borsonline.hu/celeb/elbucsuztattak-szekhelyi-jozsefet-kepes-tudositas/159177

https://index.hu/kultur/2018/08/26/vegso_bucsut_vettek_szekhelyi_jozseftol/

https://www.nlcafe.hu/sztarok/20180826/vegso-bucsut-vettek-szekhelyi-jozseftol-fotok-a-temetesrol/

https://ripost.hu/cikk-szekhelyi-jozsef-temetes-gyasz-bucsu-temetes

 

http://www.blikk.hu/sztarvilag/sztarsztorik/zokogasban-tort-ki-szinetar-dora-szekhelyi-temetesen-foto/3nqr3wm

 

joco15

 

joco01

---------------------------------------------------------------------------------

Székhelyi Marci   2018. november 24.

Születésnap

Az egész november - főleg az eleje, meg pláne így, a közös szülinapunk közeledtével a vége - embertelenül nehéz, “novembertelenül” - mondanád tán ilyen kifejezően Te, Papa. Egészen valószerűtlen, hogy külön töltjük idén. Az én életemben először.


Most képzeld el: 36 nélkülem eltöltött szülinapod után ‘82 hideg novemberében akkor töltötted be a 36. életévedet, amikor én - tán mindhalálig - a legnagyobb szülinapi ajándékodként e vilagra pottyantam. Ekkor született velem együtt a sors iránti közös hálánk gesztusaként kettőnk “ikred lettem”, bonmot-ja. És most figyelj: 36 voltál, mikor én jöttem, miként én 36 éves leszek most, mikor Te már viszont nem vagy itt. Mondhatnám, összesen 72 közös évünk volt egymással; pont annyi, amennyi gyertya égne ma a szülinapi tortádon. Azt akarom csak mondani, hogy azért az mégiscsak furi, hogy midőn ennyi idős voltál, én megjöttem, hogy együtt legyünk, én pedig, mikor 36 éves leszek, nélküled maradok.

Hát micsoda dolog ez?! Egyfelől. Másfelől azonban micsoda ritmusérzék! Megrendezted...ezt is. És milyen piszkosul jól?! Naná, hogy. Isten éltessen! Ámen. Hiányzol.

Csók, Mackó

a Jocó

Neumann Ilona a Facebookon  2019 áprilisában:

Székhelyi József: Doxák

Apám Doxáját minden este felhúzom.
Barátom filmjében "főszereplő" egy Doxa, a főhős apjáé. Idős művészbarátom ma is viseli édesapja óráját. E három kalandos természetű eszköz egyszer randevúzott - Jeruzsálemben.

Kezdjük az elején. Apu 1960-ban Ausztriában járt, és számos egyéb csoda mellett két órát is hozott. Egyet nekem csempészett (egy szép és lapos aranyórát, amelyet majd a diplomámra szánt..., hogy milyenre, nem is tudom, hiszen reményem sem volt, hogy valaha is doktor leszek, a főiskola is fényévekre volt tőlem, miképp az aranyóra viselése is - de azért nagyon köszöntem), amelyet valahol a bal heréje magasságából fejtett le a fanszőrzetéből. Jobb heréje tövében egy másik is volt, a Doxa. Ezt magának szánta, hogy majd a diplomaosztásomkor felveszi.
Megcsodáltuk mind a kettőt kellő áhítattal. Nekem, húszkörülinek, persze titkon a Doxa tetszett. Ezüstös volt, nagyon modern, lapos, elegáns, finom, és elképesztően Doxa.

Aztán mindkét óra bekerült apu kincsesláda jellegű íróasztalának jobb alsó fiókjába. Majdnem tíz évig ott álldogált, és apu, betartva az ígéretét, az aranyórát tényleg felcsatolta rám a diplomaosztásomkor, és felvette a Doxát is. Elpimaszodva mondtam: cseréljünk. Valódi okát (az aranyiszonyt) nem mertem bevallani, inkább szerelmi vallomás szintű tirádába kezdtem a Doxáról. Apu valami olyasmit mondott: "ha majd meghalok, a tiéd lehet." Bankett volt, és röhögtünk. Hol van az még?... Visszacsusszant a fiókba, apu még az esküvőmön egyszer felvette, és soha többé. Röviddel később enyém lett a Doxa...

Zavartan viselkedtem, lelkiismeret furdalásom volt, de szerettem. Aztán a Madáchban, idősebb színészkollégám behozott egy új és digitális csodát. Sóváran nézegettem, míg ő szentségelt, hogy nyomogatja, bizgeti, de nem látja rajta jól, hány óra van, és egyáltalán nem bírja elviselni. Elpimaszodtam újfent. Cseréljünk! - Egy szemvillanás alatt megtörtént. Életem legpocsékabb alkuját kötöttem.Másodpercnyi kéjérzet után valami elképesztő és hosszantartó zsigeri fájdalom. Lelkiismeret furdalás és szégyenérzet.
Visszacserélni röstelltem, és titkon abban bíztam, hogy valami csoda folytán ismét egymásra találunk.

Elszerződtem a Madáchtól, két-három évig is bírtam, majd visszaszerződtem. Jó nevű idős kollégámon már másik óra volt. Úgy szőrmentén érdeklődtem a Doxa iránt. "Ja, odaadtam a menyemnek, itt fodrászlány, kérdezd meg tőle." Nem mertem. Nemsokára parókás szerepet kaptam. Előadás előtt a fodrásztárban vártam a soromra és szőrzetemre. Az a bizonyos fodrászlány pakolta rám, kedvesen és gyöngéden, miközben szórakozottan nézegette azt az órát, amelyet egy jancsiszögre lógatva a tükrön tartott, mint mondta, azért, mert hajszálpontos, és neki huszonötre X. művésznő öltözőjében kell lennie. A szőrös darab sokszor ment, és én valahányszor ott tébláboltam, megkörnyékeztem a lányt, adja el nekem az órát. Nevetett rajtam, ez egy régi vacak, különben is az apósától származik, még sértődés lenne a dologból. Múlt az idő, a Doxa híven szolgált a fodrászatban míg egyszer csak erőt vettem magamon, és bevallottam az óra hiteles származási történetét. A lány csak mosolygott, és azt mondta: "majd ha meghalok... a tiéd lehet". Kicsit zavartan röhögtünk a masztixszagban, megborzolta a fejem - és egy hét múlva ő lett az egyik áldozata annak a villamos katasztrófának, amelyben hat-hét ember halt meg a Vajda Péter utcában. (Állítólag néhányszor magához tért, de rettenetes tusa után kómába került, és meghalt.)

Hetekkel a temetés után idős kollégám az öltözőmbe küldte megözvegyült fiával a Doxát. A fiú csaknem szó nélkül tette le elém, egyetlen viszontgesztusra sem hagyott időt. Időt, amelyet a Doxa most is pontosan mutatott. Nem sietett, nem késett. Pontos volt, mint a halál.

Másnap egy tündéri órásmester, a Rádióval szemben, kitisztította, üvegét felpolírozta, és megállapította, hogy nagyon finom, precíz és érzékeny szerkezet. Rátett egy finom fekete bőrszíjat, és a karomra csatolta, mint egy apa. "Viselje egészséggel."
Ha ünneplőben vagyok, rajtam van mindig, egyébként az éjjeliszekrényemen ketyeg, mert felhúzom minden este.
Így ketyegett rajtam akkor is, amikor idős művészbarátomat Jeruzsálemben moziba csábítottam, a Sose halunk meg díszvetítésére.
Én már többször is láttam, de szolidaritásból, a film és Koltai Robi iránti szeretetemből -Kaján Tibort is rávettem, hogy a zsúfolt napi program ellenére - tartson velem a moziba.

A filmnek szép sikere volt ott is. Ölelgettük Robit. Kaján ölelgető kezén megcsillant egy Doxa. Mesélte, hogy édesapját, mielőtt elvitték volna örökre, még átölelhette, és apja rábízta mint egy talizmánt - a Doxát. Egyeztettünk, mindkét Doxán éjfél volt. A filmes Doxa, a háborús Doxa és a kalandos, megtért Doxa, az apák és fiak Doxái, elketyegték Jeruzsálemben is a história huszadik századi meséjét. Megtért bűnösként álltam a kilencvenkilenc igaz mellett Jeruzsálemben. Most, közeledvén a karácsony, megfogadom, Marcinak adom a diplomájára. Van addig még idő. Ketyeghet addig nekem is, lehetek én is ünneplőben, hordhatom is. Éjjeledik, felhúzom, mint minden este, lefekvéskor.

Marcinak persze nagyon tetszik a Seikóm. Danit vonzza a Doxa. Majd cserélhetnek - tárgyidőszakban.

És most felhúzom a Doxát.

 

Székhelyi Fruzsina   2019. június hó 14.

Eddig mindig Apu volt az első, aki felköszöntött a születésnapomon. Reggel fél 7 tájt csörgött a telefon, belebúgott azon az imádott hangján, nem érdekelte hogy hétköznap van, vagy lusta hétvége. Ma nem hívott, éjjel szeretgetett körbe... És reggel, amikor Rozi ágyba hozta a maga készítette reggelit és Lili félálomban puszit nyomott az arcomra, a lánykák odahozták a telefont is az ágyamhoz. Mintha Papa megüzente volna a barátainak, ne feledkezzenek meg rólam... Fél 7-7 körül sokatoknak jutottam eszébe... Tibor, Boró, és még jópáran, de jó, hogy vettétek az adást... Most már Ti vagytok Apu mélybarna hangja, meg az a kedves kora reggeli telefon. Köszönöm, hogy vagytok és veletek megmaradhatott nekem az apus szülinap   🙏

 ------------------------------------------------------------------------------------------------------------

       
 

SZÉKHELYI Márton  2019.VIII.22.

 
 “Herceg, mára ennyi. Szerettem volna lenni.
Futóhomokra sátrat verni. Elmondani jól egy verset.
Látni az Időt. A Napot. A péket. A kisült zsemlét.
Megetetni még egy nemzedéket, ha isten rátol még egy percet.
Mentegetni családi ékszert. Ripacs pipacsok ápolt kertjét.”
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
 
2019. augusztus hó 24.
 
Ma este egy éve léptetek volna fel Pál Tomival a VIDOR Fesztiválon.
Aztán két nappal azelőtt mégis egy mennyei mesejátékba szerződtél inkább, örökös tagsággal.
 
Tegnap vettem át posztumusz életműdíjadat Nyíregyházán, Papa.

E szavakkal képviseltelek a díjátadón:

“Tisztelt Államtitkár Asszony! Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Polgármester Úr! Tisztelt Igazgató Úr! Tisztelt Zsűri tagok! Kedves Fesztivál Szervezők! Drága Publikum!
 
Ha Édesapám halála, ezen díja és Jeff Baron, Szép jó estét, Mr. Green! c. darabjának apropóján beszélnünk kell valamiről, akkor két szóról, fogalomról, vagy inkább emberi jelenségről érdemes pár szót ejtenünk. A bátorságról és a méltóságról.
 
Vegye Önöket körbe annyi szeretet, figyelem és odaadás, mint ami Mr. Greennek jutott Ross Gardinernek köszönhetően. Ez a szeretet volt az, amiből erőt és bátorságot merített Mr. Green.
Hogy legyen mersze, bátorsága szembe nézni zsémbességével, emberi gyengeségeivel, ostoba korlátoltságával, szűklátókörűségével, hogy legyen lelki ereje mindezeket legyőzni, azokon felülemelkedni, változni és változtatni, vagy csak úgy: megbecsülni és szeretni.
Kívánom Önöknek, hogy legyen olyan bátorságuk életük folyamán, mint Green bácsinak volt.
És Apunak. Mindvégig.
Önök legfeljebb érezhették, de tudni, nem tudhatták, azt csak Apu tudhatta és érezte, hogy élete végén ezek a deszkák és Mr. Green szerepe a világot jelentették számára. Éppúgy, ha nem még inkább, mint ifjúkori pályája elején Hamlet szerepét eljátszani Kecskeméten.
Akkortájt az adott erőt és bátorságot számára a kezdéshez, a folytatáshoz.
Pályája végén pedig ez az álomszerep és az Önök szeretete adott méltóságot a befejezéshez.
 
Kívánom, hogy életük során és annak végén is olyan őszinte szeretet, odaadó, kipárnázott megbecsülés vegye körül Önöket, mint amilyen szeretetben, megbecsülésben Apunak volt része, Önöknek, a színház szerelmeseinek köszönhetően.
 
Köszönöm a szót!”
 a joco
 
 
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
 
Drága Barátok! Kedves Mindnyájan!

Épp ma egy éve, hogy már csak velünk van, de köztünk nincs.

Édesapánk, Székhelyi József sírkőjének az avatását 2019. szeptember 22-én, vasárnap délelőtt 10.30-kor a Kozma utcai izraelita temetőben fogjuk tartani, nehéz szívvel. Ha többen leszünk - ki tudja? - tán valamelyest könnyebb lesz.

Pontos helyszín: 1108 Budapest, Kozma utca 6., 5/B parcella, 10-38. sírhely

“Ölellek, csókollak!”

Marci
a jocosir1
 
 
a jocosirko1
 
a jocosirko3
 
a jocosirko4
 
Székhelyi Márton:

Drága Papa!

Ma a magyar hangod voltam.

A Gyermekded orvosnótádat fújtam el a sírod mellett tisztelő barátaid és baráti tisztelőid, no meg, a szeretteid előtt és között.

Emlékszel, ezt a versedet 2017 december derekán írtad, körülbelül egy hónapra arra, hogy az utolsó közös szülinapunk előtt pár nappal a Spinoza öltözőjében

elmondtam Neked, hogy miben fogsz meghalni.

Gyermekded orvosnóta

Nap. Sugár. Csücsülsz az onkologgián.
Lásd, ilyen a költő, ha rákos.
Tüdőrákos-Időrákos. Lomhán
Araszolgat vissza az Időben –
paraszolva szóvirágos.
Didereg lucskos cipőben,
átnéz falon, időn, fákon.
Megkésett Mikulás. Korai Karácsony.
Füstölög a tüdőrákon.
Gondolat akad szép és ocsmány.
Minek labor? Minek okmány?
Csak Phőnix légy! Vitéz. Táltos.
Legyen a rák tüdőrákos.
Legyél elszánt életpárti,
Történjék bármi, bármi, bármi…
Akkor is, ha a közélet – közhalál.
Naná, a Sors a végére nem talál
más megoldást, erre a rák csak talmi
mentsvár. Téged annyi „mensch” vár…
Gyerekek, szerepek, adni-ontani vért, bért.
Hatalmi vitákba belepofázni. Nem hagyni ázni,
megfagyni annyi sorstársat tízkilókra fogyva,
haláltól cidrizve, fúlva, fogvacogva.
Ember mindenki eleitől fogva.
A végén meg pláne. Születik-e plán
e munkatervre?! Hogy ne a halál jöjjön,
de egy őssejt győzzön, lecsót főzzön,
levest a családnak. Igaznak – csalárdnak.
Kiszületni egy boldogabb világra,
hol fussa autóra, eperre, virágra.
Meg dicső emlékezetre. Chemo-riára.
Amit egy Isten-ős-sejt
tud. Nemcsak sejt.
És ott óv, rejt Benneteket,
drágáim, gyermekeket –
káprázatbárányfelhők szélén.
Apu ott vár a csókjával.
Zeg-zugban. A világ végén.

a jocosirko2

sirkő avatás

a jocosirko5

 

Serényi Péter:

amikor a barátom, örökös gimis padtársam, Székhelyi Jocó pontosan 1 éve és 1 hónapja elment, kicsit rámszakadt az ég...

a mai sírkőavatása alkalom volt egy olyan újabb főhajtásra, ami egyáltalán nem egyedi: nincs hét, hogy ne jutna eszembe!

és a sírkő...
lelki szemeimmel láttam, hogy onnan fentről ránkkacsint a csak rá jellemzően hamiskás mosolyával a szája szegletében, s csupán annyit jegyez meg:

OK gyerekek, ez rendben van, tetszik...