Uncategorised

 

A 33 éves huszárkapitány számára az 1824-es év válságokkal indult. Édesanyja meghalt, őrnagyi előléptetése megint elmaradt, ráadásul szerelme, Henriette Liechtenstein is kikosarazta. „Lőjem főbe magam?” – kérdezte önmagától naplójában. A fiatal gróf ebben a feldúlt lelkiállapotban érkezett Bécsbe, és ekkor találkozott újra távoli rokonával, Zichy Károly udvari kamarással, és annak feleségével, a 25 éves Maria Crescentia Caroline Maximiliana von Seilern und Aspang grófnővel. „Crescence nyílik, mint egy rózsa” – írta 1824. szeptember 2-án naplójába.

A Morvaországból származó osztrák grófnő a bécsi arisztokrácia legszebb asszonyának számított, ezért sokan irigyelték férjét, aki húsz évvel volt idősebb nála. Zichy gróf kétszeres özvegyként 1819-ben vette el a zárdából kikerült félárva lányt, akire rögtön rászakadt a korábbi házasságokból származó hét gyerek nevelése. Esküvőjük után három egymást követő évben három közös gyermekük is született, így a fiatal feleség először 1824-ben térhetett vissza a társasági életbe. Széchenyi István évekkel korábban találkozott vele először, de hamar elfelejtette a báltermekből elmaradt fiatalasszonyt. Az újbóli találkozás után azonban azonnal beleszeretett Crescence-ba, és érzelmeit nem is tartotta titkokban: levelekkel ostromolta választottját, a színházakban és a bálokon minden alkalmat megragadott, hogy a csodált hölgy közelébe kerüljön.

A bécsi udvari körök kedvenc témája lett a feltűnően udvarló huszárkapitány és az általa kompromittált Zichy grófné kapcsolata. „Igazi kacérkodás ez! − írta Széchenyi 1825 elején −, de jól érzem magam a közelében!” Hogy kapcsolatuk mennyire vált közelivé, nem tudjuk, mert naplójának „illetlen részeit” végrendelete értelmében halála után titkára cenzúrázta, így erről az időszakról nem maradt fenn sok bejegyzés. Mindenesetre Zichy Károlyt láthatóan dühítette a szemtelen udvarló, Cresence-nak pedig egyre jobban tetszett a kitartó huszártiszt. A botránnyal fenyegető helyzetet mégis ő oldotta meg, amikor hódolója leveleit visszaküldte, a társasági eseményeken pedig tartózkodóan – de azért mégsem hűvösen – viselkedett vele.

A fiatal szerelmes ekkor harcmodort váltott: elhatározta, hogy tetteivel fogja megnyerni az asszony szívét. Kis túlzással ennek az elhatározásnak köszönhetjük a magyar reformkort. „Én angyalom, ki szívemben oly nemes tiszta szerelmet lobbantottál – fogadd köszönetemet! (...) Tudnod kell, hogy csak rád gondolok, lelkemet irántad való szerelmem tölti el, minden pillanatot néked szentelek, és ami jót csak kezdek, és teszek, mind a te Műved!” 1825. október 22-én Széchenyi arról írt választottjának, hogy hamarosan be fogja bizonyítani: valóban jobb emberré tette a szerelem, és Crescence-nak köszönhetően minden honfitársának nagy szolgálatot fog tenni. Korábbi külföldi útjairól a lóversenyzés meghonosításának ötletével tért vissza, de mostantól az egész országot akarta gyökeresen átalakítani. Kapitalista viszonyokról, piaci alapon megvalósuló nagyberuházásokról, magántőke által finanszírozott művészeti és tudományos egyesületekről álmodott. Csak mert szerelmes volt.

A levél megírása után két héttel birtokai egyévi jövedelmét ajánlotta fel a Magyar Tudós Társaság céljára. 1849-es visszaemlékezésében egyértelműen fogalmaz egykori motivációjáról: „Az én eszemben az ő elcsábítása járt. Ő testileg ellenállt, de a lelkét magamévá tettem, mert ő az egész világon engem szeretett a legjobban. Hogy egészen megnyerhessem, ráléptem a hazafiság mezejére, 24 szónál nem tudtam többet magyarul, azt is rosszul, de ellenzékinek léptem föl a mágnástáblán, s 60 ezer forintot ajánlottam föl, hogy mire, azt igazában nem is tudom tisztán, de magyar nyelvészeti akadémia lett belőle.”

Zichy Károlyt ebben az évben helyezték Budára, a magyar udvari kamara élére. Családja is vele költözött. Széchenyi is hamarosan ide tette át székhelyét. További nagy tettekkel akarta elkápráztatni szerelmét. „Crescence lehet az oka, hogy egy egész nemzet megújhodásra vezettetik; ő az Amphitrite, aki a sast itatja.” Néha az asszony is válaszolt a neki írt levelekre, máskor kétségbeesett, és elégette Széchenyi leveleit. Egy ízben egy marék hamu mellé kis üzenetet fűzött: „Lelkem nyugodtabb lett, és ő változatlanul drága maradt nékem. Papírhamuból nem tud kötetet szerkeszteni még a mérhetetlenül kíváncsi utókor sem. De tűnődni fölötte…”

Akkor már mindkettejük számára egyértelmű volt, hogy szerelmesek egymásba, de soha nem lehetnek egymáséi. Széchenyi megküldte reformtárgyú munkáit Crescence-nak, aki a férfi kedvéért tanult meg magyarul, hogy olvashassa azokat. Az 1828-as Lovakrult még nem értette, de a két évvel későbbi Hitelt, amelyet Széchenyi alig burkoltan neki ajánlott, már kijegyzetelve küldte vissza, bátorítva szerelmét a tervek megvalósításában. A magyar kapitalizmus kiálltványának is tekinthető munka kéziratát olvasva ezt írta a férfinak: „Fejezze be a nagy művet, a Gondviselés Önt magasabbra emelte, mint millió más embert, használja jóra képességeit. Hazánk Ön által viruljon fel. Igen. Ön egyesítse a kedélyeket egy hasznos reformációra. Én segíteni akarok Önnek és érdemeket akarok szerezni a hon körül, ez az a szövetség, amelyet Önnel kötni akarok amíg élek, s ezt elérni mindenesetre a legszebb jutalom volna.”

Széchenyi egyre nehezebben viselte a beteljesületlen viszonyt, újra utazni kezdett. Fiumében azt írta naplójába, hogy küzdhetetlen honvágyat érez, de nem egy ország, hanem Crescence iránt. 1834 végén éppen a Duna-szabályozással volt elfoglalva, amikor hírt kapott: Zichy Károly gróf Bécsben meghalt. Azonnal hazautazott, és felajánlotta szolgálatait az özvegynek. Crescence, aki éppen hetedik gyermekével volt terhes, csak a szülés után vallotta meg érzelmeit: „Tíz év óta, amióta szeretni tudok, szívem egészen az öné, esküszöm erre.

1836-ban házasodtak össze egy évtizednyi reménytelen szerelem után. Két közös fiuk mellett Széchenyi sajátjaként felnevelte Crescence hét gyerekét és Zichy gróf előző házasságaiból való hét gyerekét is. A Zichy-gyerekekkel nagyon jó kapcsolatot ápolt, apjuknak tekintették. De szerelmük gyümölcsének tekinthetőek Széchenyi szellemi alkotásai is, hiszen mindegyik a Crescence-nak tett fogadalomból született. A közpolitikai kérdések szabad megvitatására létrehozott Nemzeti Kaszinó, a mezőgazdaságot és a nehézipart egyszerre katalizáló Hengermalom, az állami támogatás nélkül, nemzetközi részvénytársaságként létrehozott Lánchíd, a kereskedelmet felpörgető gőzhajózási társulatok: nélkülük másmilyen lett volna Pest, Buda és az egész ország térképe. Épületek és figurák a Balatontól az Al-Dunáig elterülő óriási társasjáték tábláján.

A Magyar Tudományos Akadémia címerében ma is a sast itató Amphitrité mitológiai alakja található. A címert Széchenyi István tervezte: „Önre gondoltam, amikor a festmény eszméje bennem megfogamzott. Önnek kell az öreg szittyát, akit a sas ábrázol, a sötétségből kivezetni." Seilern-Anspang Crescence idealizált képmásánál jobb jelképe nem is lehetne a magyar reformkor legfontosabb intézményének. Vannak észjátékok, amelyeket a legnagyobb érzelmek mozgatnak.

 

“Kegyed azt fogja nekem mindig mondani: Barátom. – Én meg azt fogom mindig gondolni: Kedvesem.”

Gárdonyi Gézának nem volt szerencséje a nőkkel. 22 éves korában szerelem nélkül kötötte össze életét egy mindössze 16 éves lánnyal. Mindketten a szegény szülői házból való kitörést látták a házasságban, így nem teljesen meglepő, hogy az ifjú ara az esküvő után egy hónappal már egy másik férfi karjaiban kereste a szerelmet. Az évek során többször hagyta el a férjét, majd csalódásai után mindannyiszor visszatért hozzá. Örömtelen házasságukból négy gyerek született. Gárdonyi titkosírással írott naplójába jegyezte fel fájdalmát: „Poéta nem lehet boldog házas, mert a házasság próza. Én huszonkét éves fejjel ugrottam a házasságba és hét évig búslakodtam” – írta a végleges válás után.

Évekig nem mert újra nőhöz közeledni. Végül barátai, Feszty Árpád festő és Jókai Róza lánya, Feszty Masa iránt lobbant szerelemre, ám éppen a szülők voltak azok, akik lebeszélték gyermeküket, hogy fogadja a magának való agglegény író közeledését. Ezek után nem tűnik igazán méltányosnak a Feszty Árpádné emlékiratában megfogalmazott jellemzés az íróról. Eszerint Gárdonyinak „nem volt tehetsége a szerelemhez”, hiszen felnőtt férfiként is olyan félszegen viselkedett a nőkkel, mint egy kisdiák. Az író a szerelmi csalódások után még inkább kerülni kezdte a nőket, az őt csak távolról ismerők körében egyenesen házasságellenes nőgyűlölő hírében állt.

Újabb évekkel később, a 90-es évek második felében ismerte meg Szarvassy Margit tanítónőt, aki iránt néhány levélváltás után kezdett gyengéd érzelmeket táplálni. A levelezésből nem nehéz kiolvasni az író mély vonzódását a tanító kisasszony iránt, de mégsem jutott el odáig, hogy megvallja érzelmeit. Hat évébe telt, mire a 38 éves író megírta zavart hangú leánykérő levelét.

„1901. január 4.

Kedves Margit!

Vonja vissza a levelét és tekintse meg nem írottnak, mert bizonnyal mondom, fekete vonallal húzza át a jövendőjét, csakúgy, mint ahogy az én életem is át van húzva. (…) Én, amikor először láttam Kegyedet, abban az első órában úgy éreztem Kegyed iránt, mint ma, és mint a közbeeső időben. Ez volt az oka, hogy önkénytelenül is figyelmesebb voltam Kegyed iránt, s amit jólesik látnom, észrevett, s bizony nemegyszer, mikor Kegyeden azt láttam, hogy sejt valamit, eszembe jutott az állapotom és iparkodtam közömbösséget mutatni. Mért írja Kegyed, hogy sajnálja az időt? Gondolja meg, micsoda szenvedés lett volna az az idő, ha én abban az első órában azt mondom Kegyednek: Maga nekem a legkedvesebb! Hát aztán mi lett volna az alatt a hat év alatt? Csókoltuk volna egymást üvegen át. Jobb volt így, Margitka: Maga nem tudta azt, hogy szeretem, én meg lakatot hordtam a szívemen, ha vérzett is belé.

Ha nekem férfiismerősöm van, aki testvére az én lelkemnek, azt mondom neki: te szeretsz engem és én szeretlek téged; éljünk együtt, mert öröm nekünk együtt élni –, és így cselekszünk. De más a helyzet férfi és nő között: a hat év csak az epedések szakadatlan láncolata lett volna, ami kínos érzés, Margit. De mármost, az én hibám folytán, fel van törve a pecsét. Én nem bírtam megállni, hogy meg ne látogassam; mert Kegyed barátjának nevezett, azt gondoltam, hogy egyik jó barát a másikat meglátogathatja, s ez a gondolat takarta előttem az eshetőséget, hogy úgy viselem magamat, mintha férfibarátom volna. Gondoltam, így eljárogatok majd Kegyedhez, és Kegyed azt fogja nekem mindig mondani: Barátom. – Én meg azt fogom mindig gondolni: Kedvesem. És aztán átéljük szépen az életet, s majd mikor magánál is december lesz, nálam is, egyszer majd én, ráncos képű ősz ember, azt mondom teakevergetés közben: Bizony, Margitka, bizony. Aztán maga azt fogja gondolni, hogy nem mondtam semmit, pedig én meg nagyon is sokat gondoltam mondani.

Mindezeket gondolja át, Margitka, és írja meg: kettőspontot tegyünk-e a mostani állapotunkhoz, vagy csak szimplát. Válaszától függ, hogy meglátogassam-e?

Géza"

Margitka nem akarta megvárni a "decembert": az addig csendesen várakozó tanítónő egyértelműen biztató választ adott az írónak. Gárdonyit valószínűleg meglepte, hogy a tanítónő a határozott megoldások híve, úgyhogy még jobban megijedt.

Még néhány levelet váltottak, de az író végül szép csendesen kihátrált a kapcsolatból. Csak évek múlva talált hozzá illő társat: hosszan élt jobbára plátói kapcsolatban az édesanyját és őt gondozó férjes asszonnyal, Milával. Úgy tűnik, neki már nem kellett kimondania a dolgokat.

 


 

                      Emléksorok Bajor Giziről

Amíg egyes színésznők születési évéről különböző, „megbízhatóbbnál megbízhatóbb“ adatok keringenek, addig a Színészkirálynő világra jövetelében feltűnő konszenzus alakult ki: 1893. május 19-én született Budapesten; édesapja Nagybányán mérnökként működött, majd Pesten vas- és rézáruboltot nyitott, utóbb megvásárolta a Báthory-kávéházat a Belvárosban, a Kecskeméti utcában. A színészkirálynő nevében azonban már közel sincs ekkora egyetértés a szakberkekben. Valójában Beyer Gizella Mária néven látta meg a napvilágot, a „névadó“ – a legenda szerint – Szentesy Lajos, az Országos Színművészeti Akadémia főtitkára volt, aki a rendkívül tehetséges akadémistát Bayor Gizivé keresztelte. A pályakezdő kisasszony még ilyen néven lépett fel, nevét is mindig így írta; ám hogy, hogy nem, a név a színlapokon végül is Bajor Gizivé „nemesedett…“

Amíg egyes színésznők rendkívül boldogak, ha már pályafutásuk kezdetén művésznőnek nevezik őket, az 1920-as–1930-as években, a Nemzeti Színházban ez a megszólítás kifejezetten sértő volt. A növendék akadémistákat és a kezdő színészpalántákat kisasszonynak hívták, a beérkezett színésznő méltóságos asszonynak, tekintetes asszonynak, esetleg nagyságos asszonynak neveztetett. A Színészkirálynő megszólításában azonban teljes egyetértés alakult ki. Van a népszerűségnek egy foka, amiből boldog-boldogtalan egy kicsiny részt, egy cseppnyi jusst követel magának. Pesten és Budán, a belső kerületekben és a Tabánban, a Lipótvárosban és Kőbányán, nagyvárosokban és aprócska településeken Őt csak Gizinek, esetleg Gizikének hívták: – Ah, die Gizi ist Gizi! – Kezét csókolom Gizike! – hogy, hogy nem csak így szólították meg Őt lépten-nyomon ismerős-ismeretlenek. A pályakezdő kisasszony neve csak a színlapokon nemesedett Bajor Gizivé…

Amíg egyes színésznők kifejezetten boldogok, ha megtalálják életük vágyva vágyott Nagy Szerepét, s amint ez az óhajuk beteljesedik, hónapokon át keményen dolgoznak az emlékezetes Nagy Belépésen, a Színészkirálynőnek nem voltak Nagy Szerepei és kerülte az emlékezetes Nagy Belépéseket is. Bajor Gizinek csak szerepei voltak, s a megjelenései mindig a szerephez illettek. Bajor Gizi gyakran csak benyitott, néha beszökött, besuhant, ritkán belibegett, esetleg beszaladt, talán beoldalgott és beóvatlankodott, volt úgy, hogy betévedt és beálmélkodott a színpadra. Mindenfélét eljátszott a teljes Shakespeare-repertoár (Júliától Kleopátráig) mellett volt Zilia és Nóra, volt Gauthier Margit és Anna Karenina. A pálya csúcsán járó színésznő hogy, hogy nem csak a színlapok adatai szerint volt szereplője a történetnek, valójában ő maga a színmű részévé, a darab atmoszférájává vált.

Amíg egyes színésznők kifejezetten boldog házasságban éltek, esetleg boldogtalan házasságuk mellett titkos kapcsolatokat ápoltak és rejtegettek, addig a Színészkirálynő magánéletéről mindenféléket írtak, élete idővel nyitott könyvvé vált. Félresikerült házasságai, kudarcos egyéb kapcsolatai hogy, hogy nem gyakran visszatérő témául szolgáltak újdondász süvölvényeknek és érett zsurnalisztáknak. Talán azért, mert Bajor Gizi minden fellépéséből legyőzhetetlenül hódító erotika sugárzott, szenvedélyes alakításai gyakran érzékiségtől fűtött színpadi jelenségek voltak. Talán azért, mert Bajor Gizi a színpadon sem játszott és az életben sem színlelt, szeretetében, szerelmeiben pártfogás, anyai védelem, féltő kritika, irónia és gyengéd határozottság rejtőzött. Talán azért, mert a pálya csúcsán járó színésznő egész életében a színlapok világában, egy irracionális, de jól kiszámítható világban élt, ahol a történetek ismeretében a szereplők reakciói és érzelmei kiszámíthatóak.

Amíg egyes színésznők halálozási adatai és körülményei idővel viszonylag egyszerű lexikográfiai ténnyé nemesednek, addig a színészkirálynő haláláról évekig, évtizedekig mindenféle legendák terjedtek el. Bizonyos „megbízható“ források gyógyíthatatlan betegséget, illetve kettős öngyilkosságot sejtettek; mások viszont tudni vélték, hogy az ÁVH végzett a népszerű művész-orvos házaspárral, mert tudomásukra jutott, hogy külföldre távoznának.

A tény az, hogy Bajor Gizi harmadik férje, Germán Tibor fül-orr-gégész professzor volt, s az is igaz, hogy a Színészkirálynő élete során kisebb-nagyobb fülbetegségekkel és gyakori hallászavarral kínlódott: egy kivizsgáláson ismerkedett meg a jónevű specialistával. Bajor Gizi viszont nem szenvedett semmilyen gyógyíthatatlan betegségben, jóllehet hogy, hogy nem, idővel Germán Tibor meggyőződésévé vált, hogy felesége halálos beteg, akit minden fájdalomtól óvni kell!

A tény az, hogy azon a végzetes napon, 1951. február 12-én, Germán Tibor egy nagy adag morfium-injekciót fecskendezett felesége karjába (a szokott B-vitamin helyett), majd önmagával is végzett. A titokban lefolytatott boncolás viszont megállapította, hogy nem a Színészkirálynő volt súlyos beteg, hanem a professzor, aki már évek óta nem is műtött: homloktájéki agykéregsorvadásban szenvedett.

Amíg színjátszás és színművészet lesz Magyarországon, Bajor Gizi mitikus lénye, legendává érett személyisége mindörökké megmarad, jóllehet emlékét, szelíd mosolyát már csak kevesen őrizhetik.

„Ember és tünemény“ volt, ahogy írta róla keresztfia, a visszaemlékezésünket ezúttal is segítő Vajda Miklós.

A Névpont – www.nevpont.hu – nyári visszatekintő sorozatában ezúttal a Színészkirálynőre emlékezett.

Kék virág Bajor Gizi emlékének, és kék virág Vajda Miklós emlékének is, aki élete utolsó éveiben nagyszerű „névportrékat“ írt pályatársairól, családjáról, barátairól.

A Bajor Giziről szóló írásokat az alábbi linkeken találják:

http://www.nevpont.hu/view/2205
http://www.nevpont.hu/view/11737

A kép forrása:

http://dka.oszk.hu/html/kepoldal/index.phtml?id=3227