A felbomlott Monarchia közkedvelt fürdőhelyeire 1918 után már nemcsak vasúti jegy, hanem útlevél is kellett, s kezdetben a nyaraláshoz szokottak anyagi helyzete sem engedte a régimódi utazásokat. Ezért arra biztatták őket, hogy ne külföldön, hanem idehaza töltsék a vakációt. Bizonyára volt ebben némi hazafias érzület és dac Trianon miatt, de ez nem lett volna elegendő egy egészen új szokás meghonosításához s az addig valójában nem is létező üdülőhelyek kiépüléséhez.

A jelszó sikeréhez – noha a harmincas évektől visszatért a külföldön nyaralás szokása is – még más is kellett. Mindenekelőtt szabadidő, és nemcsak a polgári, értelmiségi rétegeknek, ha­nem másoknak is. Ezzel korszakunkban mind többen rendelkeztek. 1923-ban ugyanis a Bethlen-kormány megkezdte a 8 órás munkaidő és a fizetett szabadság bevezetését, amit utódai folytattak, fokozatosan terjesztve ki azt a különböző iparágakra. Még az ipari tanulóknak, a tanoncoknak is járt egy évben két hét fizetett szabadság.

De mit kezdjenek az emberek a munkától elnyert szabadidejükkel? Erre a kérdésre az az új nézet, sőt, divat felelt, amely az életvitel fontos részévé tette, értékrendjében előkelő helyre emelte az egészséges életmódot, a testkultúrát, a sportot. Így azután két új, egymás mellett élő szokás, mondhatni, életforma alakult ki és hódított meg mind szélesebb városi rétegeket. Városi rétegeket, mivel a paraszti népességnek sem munkakörülményei, sem mentalitása nem tette lehetővé, hogy az új szokásoknak hódoljon, noha ezek – legalább női tagjaik révén, mint látni fogjuk – nem hagyták érintetlenül e réteget sem.

Az egyik szokás és fogalom kapcsán hadd hivatkozzam Robert Gravesre, a neves angol íróra, akit az ókori Rómával foglalkozó regényei nálunk is ismertté tettek. A két háború közötti időszakról azt írta, az nem más, mint egy hosszú víkend, egy hosszú hétvége. Hiszen a békeidő rövid volt, a hétvégeken pedig az emberek jól akarták érezni magukat, meg szerettek volna feledkezni a heti munkanapok gondjáról-bajáról.

 

Így vonzott egyre több embert a kirándulás, a turisztika, a nagy gyaloglás az erdőkben, a hegyekben. Budapest és környéke ehhez nagyszerű lehetőségeket kínált, de egyre elterjedtebbé vált, hogy vasúton vagy autóbuszon eljutva a Mátrába, a Bükkbe, ott hódoljanak ennek az új szenvedélynek. A Turistabarátok Egyesülete, a magántisztviselők, az iparosok, kereskedők egyesületei, a Cserkész Szövetség rendszeresen szerveztek hosszabb-rövidebb túrákat. A hegyek között saját pénzből, önerővel turistaházak sokaságát építették fel, amelyekben egy-egy éjszakára meg lehetett szállni, a hozott elemózsia mellé egyszerű egytálételt is lehetett kapni. Mindez fillérekbe került, a túrafelszerelés pedig nem drága, márkás holmikból, hanem megfizethető bakancsból, hátizsákból állt.

A családias kirándulások alkalmat adtak arra, hogy ellenzéki érzelmű értelmiségiek, munkások jöjjenek össze, amit egy formális gyűlés esetén a rendőrhatósági tilalom megakadályozhatott volna. A budapesti rendőr-főkapitányság fennmaradt irataiból tudjuk, hogy nemritkán a kivezényelt detektívek is a fővárosi, hűvösvölgyi Nagyréten töltötték vasárnapjaikat, remélve, hogy a „destruktív erők” tevékenységére vonatkozó információhoz jutnak.

A korabeli filmek is hozzájárultak a víkendezés népszerűsítéséhez, bármennyire naiv és irreális volt is a meséjük, mint például a Meseautó című filmben a lillafüredi kirándulás.

A hétvége eltöltéséhez kapcsolódott, hogy tömegek kezdtek hódolni az úszás örömének, mivel tavainkon, folyóinkon, sőt, a harmincas években még a pesti Dunán is (a folyó vizében akkor még fürdeni lehetett [!], mint azt e sorok írója is tanúsíthatja) szabadstrandok működtek, ahol belépődíj nem volt. Budapest környékén, a Duna mentén, Gödtől Lacházáig kis telepek sora jött létre, s számtalan egyesület alakult az úszás, evezés, horgászat elszánt hívei számára.

A húszas években megkezdték a Balaton déli partján fekvő hatalmas területek parcellázását, családi ház, villa építésére alkalmas telkek formájában történő árusítását. Ettől az időtől fogva a nyaralás és a Balaton – máig hatóan – összekapcsolódott egymással. Nem mintha a Balaton mint a kellemes időtöltés, a vitorlázás, a hajózás színhelye addig ismeretlen lett volna. Hiszen az északi partnak, Badacsonynak, Szigligetnek, Tihanynak, Fürednek már évszázados múltja volt. Ez azonban csak egy szűk, kiváltságos, leginkább arisztokrata- és művészréteget érintett. A déli parton addig alig egy-két lakott hely jutott el az önálló községi szintre, többségük jelentéktelen település volt. Radikális változást hozott azonban, hogy a megfizethető áron kínált telkeket fővárosi vagy a tóhoz viszonylag közeli városok polgári, kispolgári, értelmiségi rétegei vásárolták meg, aminek következtében valóságos építési láz tört ki.

Ezzel megkezdődött a Balaton társadalmi méretű „meghódítása”: családi villák, nyaralók tömege épült fel, szerény, egyáltalán nem hivalkodó külsővel. Ezeknek a tulajdonosok nevet is adtak, leginkább női neveket, összekapcsolva az építmény szerény voltára utaló „lak” szóval. Még ma is áll nem egy akkor emelt ház ilyen felirattal. Rövid idő alatt „sikk” lett a Balatonnál, annak is a déli partján nyaralni. Ez odavonzotta a befektetőket is: sorra-rendre épültek-nyíltak a panziók és szállodák. 1937-ben a somogyi part 16 helységében több mint 120 ilyen működött.

Célszerű volt saját balatoni ház építése, hiszen a kispolgári, polgári rétegek körében a ház asszonya nem dolgozott, következésképpen az iskolaév végétől az új tanév kezdetéig gyermekeivel leköltözhetett a nyaralóba. A férj, akinek munkaviszonya több hónapos távollétet nem tett lehetővé, csak a hétvégeket vagy azon túl egy-két hetet töltött lent.

Megjelentek a Balaton partján a „vállalati üdülők” is. A különböző foglalkozási csoportok önkéntes egyletei, szervezetei kisebb-nagyobb üdülőket építtettek és tartottak fenn, amelyeket tagjaik és azok családjai jutányos áron vehettek igénybe. A főváros az igazgatási apparátusában dolgozó tisztviselők számára Balatonkenesén, hatalmas vízparti területen emelt elegáns, több épületből álló üdülőt, amit a második világháború után a hadsereg tisztikara vett birtokába. A M. Kir. Honvédség Balatonaligán épített üdülőt altiszti állománya részére (utóbb ezt nyelte el a fél községet bekebelező pártüdülő-komplexum). Az iparosok és kereskedők jótékonysági, segélyező egyesületei sem maradtak ki a sorból. Ezek olyan üdülőket is fenntartottak, amelyekben gyermekeket nyaraltattak kéthetes turnusokban.

A tó déli partján így néhány esztendő alatt szinte összeépült üdülőhelyek, üdülővárosok sora alakult ki: Zamárdi, Földvár, Szárszó, Szemes, Boglár, Lelle, Fonyód, Berény, Máriafürdő. Siófok ekkor vált a térség „fővárosává”.

A vízpart, illetve a fürdőhelyek központja mindenütt hasonlóan épült fel: nevesebb és jobb panziók, szállodák, a posta épülete, kereskedések, fodrászok és más szolgáltatást nyújtó műhelyek-üzletek, szükségszerűen szuvenírárusok, éttermek, cukrászdák. Bár­ki volt is a tulajdonos, nagy gondot fordított arra, hogy az épület, a cég környezete vonzó, megnyerő, tiszta és virágos legyen.

Kik engedhették meg maguknak a telekvásárlást, a nyaralóépítést, a panziókban eltöltött heteket? A válasz talán meglepő, mégis reális: a városi népesség széles köre, amennyiben nemcsak anyagi erejét, hanem törekvéseit is számba vesszük. A korszak egyik nagy slágerében megénekelt „havi 200 pengő fixszel” már szolid polgári életvitelt lehetett biztosítani, amibe belefért rövidebb-hosszabb ideig tartó nyaralás – saját nyaralóban feltétlenül. A 200 pengős havi fizetés elérhető volt az iparosok és kereskedők egy része, sőt – ha összeadjuk a pénzbeni és természetbeni juttatásokat – még a fegyveres testületek altisztjei, a hivatalok, bankok akkor ugyancsak altisztnek nevezett szolgái vagy akár a házmesterek számára is. De a tisztviselők, értelmiségiek középső és felső rétegei ennél több száz pengővel nagyobb jövedelemmel rendelkeztek.

A 19. században még delizsánsszal, magánfogattal utaztak a Balatonhoz, 1867 után azonban Baross Gábor miniszter és a megértő kormányzat tevékenysége nyomán olyan vasútrendszer épült ki, amely még 1918 után is a 7. helyet foglalta el Európában. A MÁV nemcsak járataival, hanem tarifarendszerével is támogatta a nyaralni utazókat – jól megfontolt érdekből nyújtva különböző kedvezményeket. A Balaton-parti vasútállomások mind építészetileg, mind elragadóan virágos környezetükkel kitűntek az ország állomásai közül, s már eleve jó benyomást tettek az érkezőkre. Manapság talán csak Balatonföldvár állomásépülete és környezete mutatja a régi, valamikor jellemző állomásképet.

Az ugyancsak ekkoriban kiépült és felkapott hegyvidéki üdülőhelyekre, a Kékesre, Lillafüredre, Mátraházára autó­busz-vállalatok indítottak rendszeres járatokat. A Budapest környékére kirándulók könnyen elérhették kiindulási pontjukat a helyi érdekű vasút (HÉV) járataival.

A víkendezők, a nyaralók egy része nem volt feltétlenül a tömegközlekedésre utalva. A gazdag aranyifjak, a képeslapok címoldalain szereplő színházi és főleg filmsztárok saját, „legutolsó típusú” automobiljukon utaztak. A száguldó Bugattikról, Lanciákról remek képek jelentek meg az újságokban. A motorizáció szerényebb anyagi lehetőségű hívei motorkerékpárt használtak, melyet túlnyomórészt a Csepel-szigeti Weiss Manfréd művekben gyártottak. Az oldalkocsis motorkerékpár – benne a feleséggel és egy gyermekkel – már a családi kisautó előképe volt. 1938-ban 16 ezer autó járta az utakat, motorkerékpárból 11 ezer volt forgalomban Magyarországon.

A nyaralók a vízparton vagy a hegyekben sem mondtak le városi életük megszokott kényelméről, így a Balaton déli partja rendkívüli vonzerőt gyakorolt az iparosokra, kereskedőkre: számuk ott szinte folyamatosan emelkedett, míg az érintett megyék belső területein stagnált vagy éppen csökkent. A modernizáció a nyaralás új szokása nélkül csak nagyon lassan érte volna el ezeket a helységeket. Villanyáram, épített utak ugyanúgy kellettek, mint vezetékes víz, bár az utóbbi kiépítése nem ment egyik napról a másikra. A „jobb helyeken” azonban, mint Bogláron vagy Lellén, már a panziók és szállodák is dicsekedhettek ezzel a kényelemmel. Jellemző, hogy például Somogy megye balatoni helységeiben több benzinkút és „garage” (így nevezték akkor az autójavító műhelyeket) működött, mint a megye többi részén összesen. Megszaporodtak az éttermek, vendéglők, cukrászdák, az esti szórakozást szolgáló zenés-táncos helyek, Siófokon girlöket (táncosnőket) foglalkoztató, revüműsort adó mulató nyílt.

A panziók, szállodák kiszolgálása, a nyaraló polgári családok háztartásában való segítség addig elképzelhetetlen keresletet eredményezett a női munkaerő iránt. Az egykori paraszti települések asszonyai és lányai, akiknek korábban alig vagy csak nehéz mezőgazdasági munkával nyílt kereseti lehetőségük, most szinte válogathattak a munkahelyek között. Keresetük nem mondható magasnak, de az elvégzendő feladat nem volt teljesen ismeretlen számukra, és fizikailag jóval kisebb erőkifejtést igényelt, mint bármely mezőgazdasági munka. A konyhai munka, a takarítás, a felszolgálás során azonban egészen új igényekkel és szokásokkal is meg kellett ismerkedniük, igazodva a városi nép szokásaihoz. Ezek lassan és részben leszivárogtak saját háztartásukba, saját életvezetésükbe.

Egy dolog azonban nem talált követőkre közöttük: a fürdőzés, úszás. A parti paraszti népesség korábban sem hódolt az úszás szenvedélyének, a „vízi emberek” legfeljebb halászattal foglalkoztak. Puritán és szemérmes felfogásukkal inkább ámulatra méltónak, netán elképesztőnek tartották és semmiképpen sem utánozták a nyaraló hölgyek fürdőruha-viseletét. A „meztelenségnek” ez a foka számukra elfogadhatatlan volt, noha bizonyára nem egy falusi leány ábrándozott hasonló fürdőzésről.

Az új szokások, az új divat forradalmi változást hoztak a hölgyek viseletében. Valaha egy hölgy nyeregbe is csak szoknyában szállhatott. Amióta azonban az első világháború gyárakba kényszerítette az asszonyokat, mindinkább át kellett térniük a hosszú szoknyáról a praktikusabb rövid ru­hák vagy a hosszú nadrág viselésére. Példát adtak ehhez az angolok, akiktől hamarosan a kontinensre is átterjedt az overall (kezeslábas) viselete. Motorkerékpárra felülni, vitorlás hajó kötélzetét kezelni aligha lehetett vol­na mindenbe beleakadó hosszú szoknyában.

De nemcsak erről volt szó. Korábban azok a nők, akik nem kényszerültek fizikai munkára, kenyérkeresetre, gondosan óvták bőrüket a nap fényétől és barnító hatásától, mintegy hófehérségükkel is demonstrálva társadalmi állásukat. Amikor azonban hódítani kezdett az egészséges életmód jelszava, az lett kívánatos, hogy a bőrt kitegyék a nap jótékony és egyben barnító hatásának. (Az ózonrétegről, a napozás veszélyeiről e kor emberei még semmit sem tudtak.) A két háború között éppen a napbarnítottság lett a jelzője annak, hogy az érintettek a jobb módú rétegekhez tartoznak, akiknek kellő mennyiségű sza­badidejük van, nem sápadoznak gyárakban, irodákban.

Régi fotók mutatják, hogy ük- és déd­anyáink még bokáig érő és nyakban záródó, hosszú ujjú öltözékben merültek a folyók, tavak vizébe, s a férfiak is alig voltak kevésbé túlöltözöttek. Az új szemlélet jegyében a hölgyek először egyrészes, combig érő és a hátukon nyitott fürdőruhát öltöttek, majd ezt még több szabadságot engedő kétrészesre váltották. A férfiak végül csupán úszónadrágot viseltek, felsőtestük szabadon maradt, elhagyták vállpántos fürdőruhájukat.

A Balaton északi és déli partja a tulajdonosokat és a nyaralókat, következésképpen a légkört, a stílust tekintve is határozottan különbözött egymástól. Az északi part megőrizte történelmi hagyományait, visszafogott életritmusát. Ott a két háború között főleg írók, művészek alakították – a szőlőtermesz­tő gazdák mellett – a vidék karakterét. Illyés Gyula, Németh László, Egry József, a Balaton festője és mások adtak rangot a térségnek. Füred volt és maradt a balatoni vitorlázás fellegvára, a szezonnyitás máig Füreden történik. A füredi Yacht Club tagságára csak azok számíthattak, akiknek anyagi és társadalmi helyzete ezt megalapozta. A déli partról átruccanó kirándulók ugyan elsősorban az akkor még élő tihanyi visszhangtól ámultak, de megilletődtek az apátság múltunkat reprezentáló nagyságától is.