1956. november elején, Kádár János hatalomba lépésekor a párt szervezésére Ideiglenes Intéző Bizottság alakult. Ebben – Kádár mellett – a kommunista politikusok közül Apró Antal, Biszku Béla, Fehér Lajos, Kállai Gyula, Kiss Károly és Marosán György vállalt még szerepet. A párt új vezetőit és a Magyar Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány tagjait, azaz a szovjet rendszer restaurációjában szerepet vállaló politikusokat emlegette a korabeli pesti humor „Kádár apró kis(s) dögeiként”, illetve „Kádár apró dögeiként”. (Dögei Imre a megalakuló kormány földművelésügyi minisztere volt.) A mondás nemcsak történelmi szerepüket, hanem politikusi karakterüket is jellemezte a közvélemény számára.

A pártvezetés – Kádár János irányításával s lényegében az ő akarata szerint – november 7-én állította össze az Ideiglenes Központi Bizottság névsorát. A kiválasztott 21 főből tizenöten korábban az MDP Központi Vezetőségének is tagjai voltak. Az MSZMP új vezetői országszerte nagy erővel fogtak hozzá az állampárt újjászervezéséhez; fontos volt számukra, hogy a pártszervezetek átfogják az ország településeit és munkahelyeit. A párttagok száma folyamatosan növekedett a Kádár-rendszer évtizedeiben: 1957-ben 125 ezerről 400 ezerre, a hatvanas évekre 600, a nyolcvanas évek közepére már több mint 880 ezer főre emelkedett. Ezzel megközelítette az ötvenes évekbeli taglétszámot. (Az MDP tagjainak száma – a becslések szerint – előbb az 1,1 millió főt is elérte, majd később a párton belüli kizárásokat, tisztogatásokat követően csökkent, de még így is 800-900 ezer fő körül maradt). A Kádár-rezsim utol­só éveire tehát a felnőttlakosságnak már több mint egytizede volt az állampárt tagja.

A származás szerinti kategorizálást alkalmazó statisztikák mindvégig azt mutatták, mintha a párttagságban a „munkás- és parasztszármazásúak” lettek volna többségben, ám még a korabeli felmérések alapján is nyilvánvaló volt – miképp Hajdu Tibor egyik tanulmányában rámutatott –, hogy valójában az MSZMP az MDP-hez hasonlóan, de talán még nagyobb mértékben a pártállami bürokrácia pártjává vált. A karrierre vágyó hivatalnokok, káderek boldogulását és általában az előrejutást is segítette a párttagság intézménye, és a párttagok többsége elsősorban ennek eszközeként tekinthetett tagsági könyvére. Az állampolgároknak az első titkár és a rezsim iránt ily módon is deklarált lojalitása fontos szerepet játszott a hivatali karrierekben. A harminchárom évig fennálló Kádár-rezsimben a pártállam struktúrái kijegecesedtek, megszilárdult az a hatalmi szerkezet, amely a Rákosi-korban még csak formálódott. A párt uralma, a rendszer idővel szinte megváltoztathatatlannak, állandónak tűnt, és a diktatúra működése, ebből fakadóan is, mindinkább „üzemszerűvé” és a hétköznapok részévé vált.

A forradalom leverését követően a párt testületeinek ideiglenes jellegét az MSZMP vezetői az 1957. június 27–29. közötti országos pártértekezlet után szüntették meg: az Ideiglenes Központi Bizottság helyébe Központi Bizottságot (KB), az Ideiglenes Intéző Bizottság helyébe pedig Politikai Bizottságot (PB) választottak. Az értekezletet azért hívták össze, hogy megerősítse az új pártvezetés pozícióit. (Az MSZMP KB Titkársága élén 1985-ig első titkárként, ezt követően, a XIII. kongresszus után főtitkárként Kádár János állt, majd 1988. május 22-től Grósz Károly váltotta az idős politikust a párt élén.)

A pártot irányító testületekben az egykori hazai, illegális kommunisták domináltak, a PB-ben a „moszkoviták”, az egykor Moszkvából hazatért vezetők közül csak Münnich Ferenc maradt. (Münnich 1966. decemberig volt a PB tagja, s egészen 1967-ben bekövetkezett haláláig KB-tag maradt.) Az új pártvezetés többsége a magyarországi kommunisták másod-harmadvonalából került ki, zömükben olyan emberek voltak, akik korábban sem az ambícióikkal, sem a képességeikkel nem tűntek ki az apparátusból. 1956 napjaiban többnyire nem álltak Nagy Imre oldalán, pontosabban: éppen jelentéktelenségüknél fogva egyszerűen nem tartoztak sehova sem.

Nekik személyükben is jelképezniük kellett volna azt, hogy a munkásosztály uralkodik a szocializmusban. A kor hivatalossága így munkásszármazásukat, illetve „eredeti foglalkozásukat” hangsúlyozta – ami a munkásoknak deklarált vezetők esetében általában csak tanonc- és segédéveket jelentett –, ám szinte kivétel nélkül a pártapparátusban töltötték teljes pályafutásukat. A kezdet kezdetén az új rezsim – valójában Kádár János – iránt mutatott lojalitás volt a valódi közös jellemzőjük. Aki nem felelt meg ennek az elvárásnak, az idővel kimaradt a párt vezető testületeiből, mint például Marosán György. (1962-ben a pártvezetés visszahívta a Politikai Bizottságból, elveszítette KB-titkári posztját, illetve a KB-ból is kizárták.)

A pártvezetésbe tartozás sohasem csak a formális tisztségektől, hanem az informális befolyástól is függött. Aczél Györgynek például a kultúra területén úgy volt sokáig meghatározó szerepe – az őt Kádárhoz kötő jó személyes kapcsolatnak köszönhetően is –, hogy tíz éven keresztül, 1957 és 1967 között csak a művelődési miniszter (első) helyettese volt, sőt utána még az sem. Mindenkor az adott személy informális kapcsolatrendszerén és az első számú vezetőhöz fűződő viszonyán is múlott, hogy egy PB- vagy kormánytagnak, egy KB-osztályvezetőnek vagy esetleg egy megyei első titkárnak volt-e jelentősebb szerepe, hatalma a párton belül.

A pártvezetés tagjai – politikai szerepüktől függetlenül – valójában ugyanannak az elitcsoportnak, meglehetősen zárt társaságnak a részesei voltak, és személyesen is függtek Kádár Jánostól. A reformereket képviselő Fock Jenő vagy a retrográdnak számító Biszku Béla például szabadidejükben rendszeresen vadásztak együtt, és viszonylag jó személyes kapcsolatot ápoltak egymással. Mindkettőjük karrierjét Kádár János személyes döntései határozták meg, sőt részben még a párton és a kormányon belüli szerepüket is. Az első titkár ugyancsak figyelt arra, hogy a megyei kiskirályok, például Komócsin Mihály, Csongrád – a korabeli zsargonban „Pol Pot megye” – vezetőjének hatalma lehetőleg ne terjedjen túl a megyehatáron.

Az első titkár helyzete egészen a nyolcvanas évek második feléig, egészsége megrendüléséig szilárd volt a pártvezetésen belül. Hatalma csak egyszer ingott meg, 1972-ben, a 60. születésnapja előtt. Kádár maradása valójában a szovjet pártvezetés döntésén múlt – és távozása is annak függvénye lett volna –, ám nem volt független attól, hogy miképp alakította maga körül a személyi viszonyokat, és hogy a párton belül volt-e valódi riválisa. A pártvezetés politikusai úgy érezhették magukat, mint annak az ügyességi játéknak a résztvevői, amelyben a játékmester időről időre kivesz egy széket a sorból, és aki ezt követően az adott jelre hirtelen nem tud hova leülni, annak távoznia kell a porondról.

Az államszocialista időkben mindvégig éles különbségek voltak a párt legfőbb vezetőinek és az apparátus többi káderének lehetőségei közt a Rákosi- és a Kádár-korszakban egyaránt. A korban 4K-ként is emlegették a pártvezetők kiváltságait: a kocsihasználatot, a K-telefont, a külföldi utat, illetve a Kútvölgyi-jogosultságot. A köznyelv a mondás egy másik változatát is megalkotta, eszerint a 3K körébe tartozott: a Kékestető – a kiváltságos üdülés; a Kútvölgyi Kórház – a kiváltságos orvosi ellátás; és végül a Kerepesi temető – ahol még halálukban is elkülönítették őket a hétköznapi halandóktól. A korabeli elit társaságon belül létezett egy szűkebb, informális csoport: a pozíciók szétosztását, a kiválasztás (az apparátusba való bekerülés) rendjét is ellenőrző, irányító belső mag. Hasonló kör (40-60 fő) volt, amely bizonyos kiváltságokban részesült, így az ötvenes évektől hegyvidéki villákba költözhetett vagy a legjobb vadászterületeken vadászhatott.

A legfontosabb politikai pozíciók ellenőrzését az uralmon lévők számára a „nómenklatúrajog”, korabeli nevén a „káderhatásköri jog” biztosította, az a kiváltság, hogy a legmagasabb tisztségek betöltőit közvetlenül ők nevezhették ki. A politikai szempontból legfontosabbnak tartott pozíciók száma 1950 körül 3400-3850 között mozgott, ennyi tisztség szerepelt a KB listáján. Szakadát István kutatásaiból tudjuk, hogy a Kádár-korban ezek száma ezer alá csökkent (a nyolcvanas évek végén pedig, egy tartósabb hetvenes évekbeli hullámvölgyet követően, 1241 ilyen poszt volt).

Az uralomszociológiai elemzések azt mutatják, hogy ebbe a tágabb körbe csak a legszűkebb, néhány fős pártvezetés bizalmi emberei és az ő bizalmasaik tudtak bekerülni. Ők már nem tartoztak az uralmi elitbe, hanem egy kiter­jedtebb – funkcionális elitnek nevezhető – csoportot alkottak; azaz a legfelsőbb politikai vezetéstől, a pártvezetőktől függő viszonyban lévő, de valamiféle szakmaiságot (nem csak politikai hatalmat) mégiscsak megtestesítő szervezet élén álltak vagy vezető pozíciókat töltöttek be a korabeli apparátusban. Miként a hatalomból, úgy a kiváltságokból is csak korlátozottan részesültek, viszont megvolt a lehetőségük arra, hogy későbbi pályájuk során mindkettőhöz közelebb lépjenek.

A Kádár-rezsimnek is érdeke volt, hogy például a gazdaságirányítás vagy a kultúra területén esetenként rátermett, szaktudással rendelkező emberek is pozícióba kerüljenek. Mindennek kapcsán azonban hangsúlyozni kell, hogy egy diktatórikus rendszerben a szakértelem érvényesítésére – az autonómia hiánya miatt – csak korlátozott lehetőségek vannak. Az uralom a Kádár-korban az egyes szakterületeken is jellemzően egy-egy ember kezében koncentrálódott, és ebből következően az ő döntéseik többnyire egyszemélyiek és autokratikusak voltak.

A hatalom csúcsain, a politika legfelsőbb köreiben a Kádár-korszak éveiben is meghatározó volt a párt első emberé­nek habitusa, illetve a körülötte kialakult és általa is formált személyes viszonyrendszer. A Rákosi-korban Rákosi Mátyás személyi kultusza ellenére néhány politikustársának meghatározó befolyása volt a döntéshozatalra. Megkérdőjelezhetetlen volt, hogy Rákosi az első ember a vezetésben, ám a Moszkvából hazatért vezetők – négyes fogatként is emlegették őket – sok szempontból egyenlőnek számítottak (Rákosin kívül Farkas Mihály, Gerő Ernő és Révai József tartozott ebbe a körbe). Saját területükön önálló döntéseket hoztak, és külön klientúrát is építettek.

A Kádár-korban a hatalomgyakorlás szempontjából az első titkár mellett egészen az utolsó időkig nem emelkedett fel olyan vezető, akinek hatalma az övével vetekedhetett volna. Szűrös Mátyás utóbb a következő példával érzékeltette azt, hogy a legfelsőbb vezetés körében Kádár János vezető szerepét nem lehetett megkérdőjelezni:

Aczél György hasonlóképp emlékezett az első titkár szerepére:

Kádár János uralma idején a pártvezetésen belüli viszonyok is megváltoztak a Rákosi-korhoz képest. A magyarországi kommunisták 1945 előtt szinte kivétel nélkül tegeződtek egymással, a „moszkoviták” – többek között Rákosi, Révai, Gerő és Farkas – hozták magukkal a magázódás szokását; ők egymást is magázták. A szovjetek támogatását élvező, nagy hatalmú pártvezetők viszont általában tegezték a hazai kommunistákat, akik nem merték viszonozni ezt, így volt ez például Rákosi Mátyás és Kádár János viszonylatában is. A magázódás megjelenése a kommunisták között egyértelműen a párton belüli rangsor megteremtését és megszilárdítását szolgálta.

Kádár János a hatalom éveiben a politikusok közül már csak azokkal tegeződött, akiket az illegalitásból mint kommunistákat vagy szociáldemokratákat ismert. (Az ő hatalomba lépésével a hazai mozgalom lett a viszonyítási pont.) A többiekkel viszont kölcsönösen magázódott – a Rákosiék által meghonosított csendőrpertut s az ahhoz kapcsolódó fraternizáló stílust elvetve –, és távolságtartóan viselkedett. Aczél Györggyel, Gáspár Sándorral vagy Nyers Rezsővel ugyan tegezték egymást, de Biszku Bélával például, akivel kezdetben még családilag is összejártak, nem. Szűrös Mátyás emlékei szerint

Gáspár Sándor szavai szerint a Ká­dár-korszakban a vezetésen belül „ri­deg légkör” uralkodott, ami alapvetően különbözött a Rákosi-kor szokásrendjétől. A legfelsőbb pártvezetés tagjai részére még az ötvenes években a Béla király úti „vendégházban” tartottak közös, „csapatépítő” vasárnapi ebédeket. Az ottani épületegyüttest hatalmas park övezte, ahol a kádergyerekek is kikapcsolódhattak. A közös ebédek alkalmával a fehér asztaloknál ült családjával a párt és a kormány valamennyi prominense. Ezeken a rendezvényeken szinte kötelező volt a részvétel, hiszen rendre megjelent a vendégházban Rákosi Mátyás is. Ám neki és feleségének külön terítettek, ők a kertben álló külön kis épületben étkeztek. A főépületben, a nagy asztalnál azonban együtt ebédelt a többi kommunista méltóság, Farkas Mihálytól kezdve egészen Kádár Jánosig.

A Kádár-korban megszűntek a korábban rendszeres hétvégi találkozások. A KB és a PB tagjai a VI. kerületi Munkácsy Mihály utcában lévő párt­üdülőben étkezhettek. (Az épületben volt egy protokollszoba is, ahol az elegánsabb fogadásokat tartották.) Kádár János hétközben rendszeresen itt vacsorázott, szombat–vasárnap pedig ebédelt a feleségével. Jellemző a Kádár-rendszerre, hogy – az első titkár kérésére – a pártvezetőknek szervezett közös ebédeket hétköznapokon, többnyire munkaidőben tartották és ezzel elválasztották a funkcionáriusok magánszférájától. Az úgynevezett „PB-ebédekre” mindig a Politikai Bizottság ülése után kerítettek sort. Gáspár Sándor szerint ez „levezetője volt annak a feszültségnek, ami a PB-ülésen felhalmozódott”. 1958-ban néhány társaságkedvelő funkcionárius találkozásokat szervezett Leányfalun, ahogy Gáspár emlékezik: „Egy időben meghonosítottuk, hogy napirend nélkül leülünk és beszélgetünk.” Kádár azonban ezeket terméketlennek találta, és alapvetően az ő elzárkózásán, sőt rosszallásán múlt, hogy nem lett folytatásuk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1963-ban egy politikai bizottsági határozat nyomán tizennyolc taggal a pártvezetők belső köréből alakult meg Kádár János vadásztársasága, az Egyet­értés, amelynek 1971-re már hatvan vadásza volt, ám a tagság itt is a hivatalos pozícióhoz kötődött. A kádári csapatépítés esztendeiben a PB-tagok és a miniszterek körében szinte elvárássá vált a vadásztársasági tagság, a részvétel a hétvégi tréningeken, az egységbe kovácsoló társas vadászatokon. A társaságba idővel néhány jól helyezkedő miniszterhelyettes, KB-osztályvezető és megyei első titkár is bekerült. Ahogy Kádár János egészsége megrendült, és a nyolcvanas évektől kevesebbet járt vadászni, a tagság még inkább a formális pozíciókon múlt. Az első titkárnak a legkevésbé sem volt érdeke ugyanis, hogy a vadásztársaságot mások használják fel helyette klientúraépítésre.

Szigorú rendje volt annak is, hogy Kádár János a közvetlen munkatársak közül kivel sakkozott, kivel ment futballmeccsre, kivel nézett filmeket, kivel vadászott vagy éppen ki mellé telepedett le egy pohár italra. A hatalomgyakorlás mindinkább professzionalizálódott, az elit baráti, ismerősi társaságokból bürokratikus hivatás- és szokásrendi kapcsolati hálózattá vált. Kádár János a hatalom éveiben – tudatosan – nem úgy tekintett a környezetében megforduló emberekre, mint személyes ismerőseire, hanem mint különböző párt- és állami tisztségek betöltőire. A hétköznapokban pedig azt várta el tőlük, hogy azonosuljanak a pozícióikkal.

Kádár János – Rákosi Mátyáshoz és más szocialista pártvezetőkhöz képest – szerény(ebb)nek ható magatartása, viselkedése mellett új szerepfelfogása is hozzájárulhatott az államszocialista rendszer konszolidációjához. A hatalom Kádár János idején – pontosabban: uralmának nagy részében – látszólag kevésbé kötődött a pártvezető személyéhez a hétköznapokban, mint a Rákosi-rendszer idején, a „személyi kultusz” éveiben.

A szocialista rendszer paternalizmusa újfajta arculatot öltött. Míg Rákosi Mátyás többnyire az egyének gyámolítójaként és jótevőjeként jelent meg a nyilvánosságban, addig Kádár János és rendszere úgy tett, mintha a társadalom egészéért vállalt volna felelősséget. A rezsim olyan arcot mutatott magáról, mintha a hivatalok maguk is ezt a célt szolgálták volna. Sok jel utal azonban arra, hogy valójában nem a diktatórikus rendszer természete változott meg alapvetően a Kádár-korban, a hatvanas évektől fogva, hanem a hatalomgyakorlás jellege, stílusa. Hankiss Elemér egyik írásában ennek kapcsán a következőket hangsúlyozta:

Ebben a rendszerben az egyéneknek nem egyszerűen egyetlen emberhez kellett lojálisnak lenniük, hanem az őt és rendszerét képviselő hivatalokhoz is, s lépten-nyomon alkalmazkodniuk kellett azok működéséhez. Amikor a hivatalok útvesztőiben próbáltak – saját érdekeiket keresve – tájékozódni, valójában fel- és elismerték a Kádár János személye köré épülő rezsim működését, sőt talán maguk is építették, erősítették azt – azáltal, hogy a rendszer hivatalain, a bürokrácia útvesztőin keresztül próbálták érvényesíteni érdekeiket.

A kor társadalmában tehát újfajta paternalista képzet formálódott a hatalomról, amely a hétköznapokban tompíthatta a társadalmat valójában megosztó alapvető ellentéteket. Általánosságban pedig megakadályozta, hogy a legtöbben elnyomók és elnyomottak vagy tettesek és áldozatok dichotómiájában éljék meg a politikai, társadalmi ellentéteket. Ehelyett egyes hétköznapi ügyek kapcsán a helyi hatóságokkal szemben vívták mindennapos harcaikat, sokszor éppen a felsőbb hatalom (hatóságok), olykor éppen az első titkár, Kádár János segítségét kérve. A diktatú­ra üzemszerű működése, a paternalizmus hétköznapi gyakorlata a közvélemény szemében szétterítette a bürokrácia különböző szintjein a rendszer működtetőinek felelősségét – azt a felelősséget és hatalmat, amely a hétköznapi emberek szemében a Rákosi-korban még szinte kizárólag a pártvezető személyéhez kötődött.

A szocialista rendszer története, amely a kollaboráció számtalan formáját alakította ki, Magyarországon sem érthető meg csak a terror és az ellenállás fogalmain keresztül. A Kádár-korban a pártvezető és az új elit uralma a hatvanas évekre megszilárdult. A „paternalista” politika – a pártvezetés szempontjából – végső soron sikeresnek bizonyult, hiszen a nyolcvanas évekig a rendszerrel szemben nem robbantak ki tömeges tiltakozások. Ez általánosságban azt is jelzi, hogy a hétköznapi emberek a rendszer kereteit elfogadva – kizárólag egyénenként, sokszor a felsőbb, központi hatalom, maga az első titkár beavatkozását várva – küzdöttek saját partikuláris érdekeikért.

Egy sztálinvárosi tanár, aki 1958-ban levélben fordult Kádár Jánoshoz, beadványában leszögezte, hogy „Kádár elvtárs nem király”, azt azonban már nem állította, hogy nem is viselkedhet úgy, inkább csak azt, hogy az „igazságos Mátyáshoz” – és nem Rákosi Mátyáshoz – kellene hasonlítania. A kor társadalmában nemcsak ő, hanem sokan várták ezt az első titkártól, sőt többen hasonló szerepben is látták Kádár Jánost. Ab­ban, hogy a szocialista rezsim és személyes hatalma hosszú időre megszilárdult Magyarországon, nagy szerepe volt annak is, hogy Kádár személyes magatartásával, stílusával hogyan határozta meg a korabeli eliten belüli viszonyokat, és miképpen irányította, szervezte azokat a hatalom mindennapjaiban. Az uralmi elit ugyan továbbra is parvenü maradt és a legkevésbé sem adta fel kiváltságait, ám Kádár János vezetésével megtanulta, hogyan tudja konzerválni önmagát – az államot irányító bürokraták/bürokrácia személytelen álarcában –, és miképp uralkodhat tartósan a társadalom felett.