Lénárt István temetése

Wisinger István
Tegnap délelőtt a Kerepesi Temetőben búcsúztunk a néhány nappal a századik születésnapja elött a közelmúltban elhunyt idősebb LÉNÁRT ISTVÁNTÓL.
Búcsú beszédet mondtak a család részéről Csurka Gergely, a filmszakma és a széles baráti kör nevében Andor Tamás, a Vígszínház tagsága nevében Lukács Sándor.
Jómagam az egykori Magyar Televízió munkatársai nevében az alábbi szavakkal búcsúztam:
Tisztelt gyászoló gyülekezet!
Előszőr is úgy érzem, ha csak egy mondatban is, de illik utalnom rá, hogy szerencsés és kalandos életemben, közel a nyolcvanhoz, hogyan is kerülök erre a helyre.
Harminckilenc Rádióban és MTV-ben eltöltött év elején csak mint kollegaként találkoztunk idősebb Lénárt Istvánnal, de később, amikor lányaimmal évente a balatonszéplaki üdülőben nyaraltunk–mindig augusztus elején, Papi–hiszen mindenki, a tévé többezer dolgozója, így nevezte, szinte rituálisan elvitte csónakázni őket és amikor visszatértek mi feleségemmel a stégen álltunk, a gyerekek a csónakban ültek minket nézve, Papi mögöttük állt a bokáig érő vízben úszónadrágban, mosolyogva és ekkor elkészült egy fénykép, amelyen a lányok minden évben magasabbak voltak.
Meg arra is emlékszem, hogy egy nap elhívott teniszezni és bár egyik lábán életre szóló sérüléssel bicegve művelte ezt a számomra csodálatos sportot, soha még egy gémet sem sikerült nyernem ellene, nemhogy egy szettet, pedig az Ő sajátos eleganciájával oroszlánként küzdött. Minden labda mindkettőnknek élet–halál kérdése volt, De ezt már barátságnak nevezhettem!
Így most először is az egykori Magyar Televízió többezer kollegája nevében búcsúzom! Sok minden elmondható utólag erről az intézményről, amely olykor kaotikusan működött, de hogy azalatt a több, mint 30 év alatt amig ő volt a főgyártásvezető, nélküle szerintem alig állt volna meg a lábán. A televíziós műsorkészítés intézményi „varázslója” volt.
A műsorgyártás „parancsnoki hídján” soha nem idegesen, ahogy mondani szokták „halálosan nyugodtan” csak rá jellemző beszédstílusban még csak elbizonytalanodást sem ismerve kormányozta a sokszor imbolygó „hajót”.
Aztán amikor számomra elmúlt a Magyar Televízió, a harmadik hullámban, természetesen, amikor a rendszerváltás után kirúgtak, hosszú telefonbeszélgetések nyomán igazi férfibarátság lett kapcsolatunkból.
Ezt megelőzőn közvetlenül a felmondó levél elött a végleges fordulópontja az volt, hogy nem a nyilvánosságnak, hanem az archívum számára elnökhelyettesi kérésre életmű interjúkat csinálhattam az intézmény egykori vezetői közül néhánnyal.
Vele a lakásán mintegy négy óráig beszélgettünk kamera elött, s bár ő később egyszer–kétszer ugyan halványan utalt rá, hogy erre a napra nem emlékszik. Sose vitatkoztam, nekem elég volt, hogy megismerhettem az egész életét.
Tudni kell mindehhez, mivel a háborúnak köszönhetően apa nélkül nőttem fel, egyszer csak rájöttem, talán éppen az apa hiány miatt ösztönösen kerestem a tartós kapcsolatot a nálam jóval idősebb férfiakkal. Az interjú végén ő ajánlotta fel, hogy a telefonkapcsolat helyett legyen ez rendszeres találkozás, beszélgetés délelőttönként a Gellért Szálló presszójában.
Mondhatom, hogy baráti világom legkellemesebb órái voltak. A visszatérő témái: előbb a család, aztán az új színházi és filmprodukciók végül az elmúlt nyolc év alatt írt könyveim. Mindegyikből ő kapta az első dedikált kötetet. Az önéletrajzomból és a három dokumentumregényből.
Most dicsekedni fogok az ő szavaival! Egyszer délfele szól a telefonom: jellegzetes hanglejtésével kérdezte:
– „Pista?”
– „De jó, hogy hívsz!” – mondtam örömmel.
–„Kérlek szépen tegnap kezdtem el a Szent–György Albert életéről szó könyvedet. Most fejeztem be és úgy éreztem, hogy azonnal megpróbállak utolérni”
(Zárójelben jegyzem meg, hogy 410 közepes nagyságú oldalról volt szó, tehát valószínűleg szinte egyfolytában, szünet nélkül olvasta el!)
–„Azt kell, hogy mondjam még egyszer el kell olvasnom ahhoz, hogy netán bármi kifogást vagy valami rosszat is mondhatnék róla. De alig hiszem, hogy sikerülne.”
A maga egyedi stílusában valójában ezzel a mondattal fejezte ki tetszését.
Tavaly jött a járvány és bár meg volt beszélve az időpont az újabb találkozásról az idén március elején megjelent Pulitzer könyvem alkalmából, hosszas vívódás után egy nappal elötte én mondtam le a randevút mert megrettenve eszembe jutott, hogy ő elmúlt kilencvenkilenc és ilyenkor a korlátokat maximálisan betartó személyes találkozás is végzetes lehet!
Őszintén elmondtam a lemondás okát, erre derűsen, megértően válaszolt:
–„Akkor előszőr leszek kénytelen megvenni az új könyvedet, aztán majd valamikor dedikálod”.
Krisztinájától tudom, hogy ez volt az utolsó olvasmánya.
Vagyis életre szóló adósság lett ez az elmarad találkozás. Talán válasza sajátos iróniája majd enyhíti a pótolhatatlan mulasztás okozta lelkiismeretfurdalásomat.
Mostanában van egy szokás, hogy néha az ember nem törli ki a hozzá közelálló és számára legfontosabb emberek mobilszámát, ha tulajdonosa örökre távozik. Nekem is van két ilyen telefonszámom.
A harmadik az övé lesz.
Amig élek őrizni fogom barázdált arcvonásaidat, egy mással összehasonlíthatatlan szempárodat és szinte mindig derűs mosolyodat.
Tudom, hogy soha többé nem találkozunk személyesen, de mégse
búcsúzom örökre. Sokat fogok gondolni rád!
A bicegésedre, a humorodra és arra, hogy tudtommal soha hangos
vitában nem vettél részt és nem volt ellenséged sem, legfeljebb irigyed,
amelynek oka egész személyiséged egyedi kisugárzása volt.
Papi: nyugodj békében!
Bp. 2021. április 30.
—————————————————————————————-
Csurka Gergely
Temetésen eddig nem kellett beszélnem. Ma drága jó Lénárt Pista búcsúztatóján sajnos jött a debütálás (a család kérésére).
Megszűnt hát dobogni a szív, amiről azt hittük, nem fog megállni sohasem.
Hisz Pista, Papi öröknek tűnt. Rendíthetetlen derűt árasztó tekintete, arcán az összes barázda, hozzá az az egyedi hanghordozás és valamennyi, hamisítatlan úriemberi gesztus hosszas évtizedek állandóságát jelentette mindannyiunk számára.
Alighanem valamennyi jelenlévő nevében mondhatom, ő már ott volt, és így, derűsen, barázdásan, bölcsen, lassan és tagoltan beszélő úriemberként volt ott, amikor bárki belépett a televízióba, a filmgyárba, a színházba, a moziba, a Fészekbe, az Irányi utcába, a siófoki, majd a széplaki üdülőbe.
Keblére ölelt mindannyiunkat, megosztotta velünk bölcsességét, iróniáját, tapasztalatait, mert e kebelben ott dobogott a szív, ahol mindenki kapott egy kis helyet.
Természetesen a legjobbak, legbensőségesebbek csodálatos családjának jutottak – első feleségének, Verának, fiának, Istvánnak és menyének, Brigittának, aztán mint minden nagyapánál, idővel a szíve kellős közepén hordozta unokáit, Andrást és Istvánt, majd az utolsó harminc évben melengető otthont lelt ott édesanyám, Krisztina, és időről időre talán én is.
Ez a szív egy hét híján száz esztendőn át dobogott. Több milliárdnyi szívdobbanás, ha csak az átlagos értékkel számolunk, miközben tudjuk, olykor bizony hevesebben vert. Amikor például barátokat kellett menteni halált megvető bátorsággal a vészkorszakban. Amikor megtalálta a szerelem. Amikor a magyar színház és filmművészet óriásainak legnagyszerűbb alakításaiban gyönyörködhetett. Vagy amikor ő maga alakított szerepet a filmvásznon. És talán akkor is, amikor az asztalon több ezer forintnyi zseton feküdt, és Pista kezében két, netán három ász mosolygott.
Igen, körülötte minden és mindenki mosolygott. Mert Pistából áradt az élet szeretete. Az élet pedig viszont szerette őt – így és csakis így juthat valakinek száz esztendő ezen a földön.
Kevesen érnek meg ennyit, de közülük is csak nagyon kevés élet töltődik meg ilyen gazdag tartalommal. És nem csupán azért, mert ő végigélte azt, milyen kormányzó, nemzetvezető, pártfőtitkárok és miniszterelnökök vezette országban élni. Mondhatni – legkevésbé ez számított, hiszen az ő derűje, humora, élettapasztalata nem csupán átívelt rendszereken, de nem is igazán szeretett róluk tudomást venni.
Egy kiváló színielőadás, egy csodálatos film, egy családi ebéd, egy baráti összejövetel, egy nagyszerű vacsora, egy jóhangulatú látogatás, egy Balaton partján töltött hónap, egy harminc fokban megvívott teniszmeccs, egy kiváló társakat felvonultató, természetesen szigorúan pénzes kártyaparti – ezek számítottak igazán és elsősorban.
És persze az, hogy gentleman maradt mindig, minden körülmények között – és tette mindezt olyan természetességgel és magával ragadó módon, hogy még az is igyekezett legalább a közelében eltöltött időre a jobbik arcát mutatni, aki nemhogy mandzsettagombot nem látott életében, de talán még egyenes gondolatai sem nagyon akadtak.
Pista igazi, békés, magával ragadó harmóniát árasztó sziget volt ebben az olykor kifejezetten rettenetes világban – akinél mindannyian szerettünk kicsit kikötni, elidőzni, megfürdeni a jókedvében, elmerülni tanácsainak mély igazában.
Persze az is igaz, minél több év jutott neki, annál többször lábadtak könnybe azok a sokat látott szemek, hisz egyre több és több barát haláláról érkező hírt kellett végigolvasniuk. Egyre nehezebben ment, egyre többször csattant föl: minek élek én még, miért kell még ezt is megérnem?
És mégis, oly sok méla főhajtás és sírra dobott virág után sem tudta hatalmába keríteni az örök keserűség. Az a csodálatos szív újból az élőkért dobbant, az életért vert, s adta át magát újfent a mindennapok bizsergő pezsgésének.
Ez a pezsgés – ez veszett ki tavaly március óta a mindennapjainkból. Bezártak a színházak, a mozik, az éttermek, a félelem és féltés blokkolta a legösszetartóbb társaságokat is. Megállt, megdermedt az élet – s vele kezdett lassulni a szív is, hogy aztán március utolsó napján végleg megálljon.
Ahogy annak idején a sokadik fogás láttán megjegyezte a tradicionális vasárnapi ebédeknél: „Krisztina, nem élünk mi túl jól?” – úgy biztosak lehetünk abban, hogy most is a fejét csóválja Makk Karcsi, Horváth Ádám, Székhelyi Jocó és persze a legnagyszerűbb barát, Lázár Egon társaságában: „Drágáim, minek ez a flancolás, csak kísérjetek ki, és menjetek, éljetek.”
Hát Pista, próbálunk, de nélküled nagyon nem lesz könnyű. Nincs harmóniát árasztó sziget, ahová kicsit odacsomózhatnánk életünk ladikját – elapadt a derű elapadhatatlannak hitt forrása, és bármerre is nézünk, nem látunk már ilyen úriembert, és bármerre is fordulunk, nem kapunk már hasonlóan bölcs útmutatásokat.
Maradnak az emlékek, és marad az egyetlen lehetőség: hogy mindazt a jót, amit tőled kaptunk, ami hozzád kötődik, elvisszük magunkkal a szívünkben, amíg csak dobog.