Először a görög történetírók tudósítottak azokról a barbár törzsekről, amelyek az összefoglalóan Magna Graeciának nevezett városok hátországában laktak, ilyen volt például a szicíliai Tau­romenionban (Taormina) élő Timaiosz a Kr. e. 4. században. Az első római, aki részletesen beszámolt az italicus népekről, az idősebb Cato (Kr. e. 234–149) volt, majd az ő nyomdokán haladva Varro, Cornelius Nepos és más késő köztársaság kori írók is foglalkoztak velük. Ezek a szerzők azonban aligha rendelkezhettek megbízható információkkal az italicus népek 500 évvel korábbra visszanyúló történetéről. Ráadásul az etruszkokon kívül nem is valószínű, hogy ezek a törzsek ismerték a történetírást, sőt akadtak olyanok is, amelyek írástudatlanok voltak. Cato írja a ligurokról: „nekik maguknak nincsenek emlékeik arról, honnan is származnak, írástudatlanok és nem szavahihetőek, nem sokat törődnek azzal, mi az igazság”.

Ahogyan nagyjából minden más nép a Földközi-tenger medencéje körül, a rómaiak is bevándorlók voltak, akik egyetlen alapító ősre vezették vissza eredetüket. Már jóval a római történet­írók előtt a görögök is ismerték azt a legendát, mely szerint Aineiasz, a trójai hős az égő városból kimentette apját, Ankhiszészt – a trójai király, Priamosz unokatestvérét –, feleségét, Kreuszát, valamint gyermekét, Aszkanioszt, továbbá a Palladiont, amely Trója központi kultuszszobra volt. A Kr. e. 8. században élt Homérosz az Íliász huszadik énekében ezt a „próféciát” mondatta el vele kapcsolatban Poszeidónnal, a tengerek istenével: „neki sorsa, hogy élvemaradjon, hogy ne legyen mag nélküli és nyom nélküli eztán Dardanosz ága” (Devecseri Gábor ford.). Tehát Aineiasz sorsa az, hogy túlélje Trója pusztulását.

Róma és Aineiasz – illetve már latinul: Aeneas – kapcsolata csak a Kr. e. 3. században került az érdeklődés középpontjába. Róma egyre növekvő hatalma felkeltette a szicíliai görög történetírók figyelmét, akik elkezdték kutatni a város eredetét. Ugyanakkor Róma diplomáciai kapcsolataiban is fontossá vált a trójai eredet kérdése: az épeiroszi hódító, Pürrhosz Akhilleusz leszármazottjaként lépett hadba Róma mint trójai colonia ellen (Kr. e. 280); Segesta városa pedig a közös trójai eredetre hivatkozva állt végül Róma mellé az első pun háborúban (Kr. e. 263).

E mitologizáló diplomáciával rokonítható később a pun háborúk indoklása is Vergilius Aeneisében: az Itáliába tartó Aeneas által elhagyott Dido átka kötelezi a karthágóiakat, hogy ellenségnek tekintsék a trójaiakat és utódaikat. A rómaiak különösen a Balkán-félsziget és Kis-Ázsia megszállása idején vették nagy hasznát a trójai eredet legendáriumának. Nem véletlen, hogy az „ellenpropaganda” is ekkor született meg görög részről: a szképsziszi Démétriosz a Kr. e. 2. században azt írta, hogy a menekült trójaiak Troászban telepedtek le, és Aineiasz nyugati vándorlásának története csupán mesebeszéd.

Ebben az időben gyakorlatilag a Mediterráneum környékén élő valamennyi nép – talán egyedül az egyiptomiakat kivéve, akik a görögöknél is régebbi civilizációval büszkélkedtek – igyekezett őstörténetét a homéroszi eposzokhoz kötni. A római történet­írók közül az első ilyen Fabius Pictor volt, aki még görög nyelven írt, mára elveszett művét Aeneas itáliai partraszállásával kezdi, de Róma alapítását már Romulusnak tulajdonítja, feloldva ezzel a trójai háború (Kr. e. 13. század vége) és a város alapítása (Kr. e. 8. század közepe) között eltelt idő kronológiai ellentmondását. Az archaikus római eposzok – Naevius Bellum Poenicuma (A pun háború) és Ennius Annalese (Évkönyvek) – egyaránt a városalapító nagyapjaként említik Aeneast. Napjaink történészei között teljes az összhang azt illetően, hogy az Aeneas-legendárium és a városalapító Romulus alakja valamikor ebben a korszakban kapcsolódott össze egymással.

Ebben az időszakban még nem annyira Aeneas személye volt a fontos a rómaiak számára, hanem a trójai eredet általában. Ebben változást a Kr. e. 2. század második fele hozott. A gens Iulia (a Julius-nemzetség) egyre erőteljesebben kezdte hangsúlyozni Aphrodité–Venustól való származását. Az istennőhöz pedig fián, Aeneason keresztül vezetett az út. Az Aeneas-mítosz római fejlődésének e második szakaszában tehát a trójai származás és benne Aeneas személye külpolitikaiból belpolitikai tényezővé, egy nemzetség politikai tőkéjévé vált, és hogy mennyire sikeresen használták fel e mítoszt, bizonyítja Iulius Caesar karrierje.

A Kr. e. 44-ben meggyilkolt Caesar utódja, Augustus teremtette meg Róma múltjának „kanonizált változatát”. Ennek egyik örökbecsű irodalmi alkotása Vergilius Aeneise, amelyben Aeneas már nem csupán egy nemzetség, hanem hangsúlyozottan az egész római nép ősatyja (pater Aeneas). Aene­as, a háborút túlélő trójaiakat új hazába vezető hérósz abban is hasonlít Caesar–Augustushoz, hogy életét nem közönséges módon fejezi be: három évvel az itáliai őslakosok ellen vívott háború lezárulása után istenné válik (hasonlóan a majdani Romulushoz, Iuli­us Caesarhoz és Augustushoz), s Indiges néven kap az utódoktól istennek kijáró tiszteletet, nem véletlenül éppen a fent említett Laviniumban, a Numicius-folyó mellett emelt sírhalomnál, amelyet a Kr. e. 1. században a halikarnasszoszi Dionüsziosz történetíró is meglátogatott és részletesen leírt.

Mielőtt a latin nyelv Itália univerzálisan használt közvetítő nyelvévé vált volna, az Appennini-félszigeten körülbelül negyven nyelvet és dialektust beszéltek az itt élő törzsek. Az Itáliában letelepedett népek alapvetően kétféle nyelvcsaládhoz tartoztak. A legnépesebb az indoeurópai, amelynek két, egymástól lényegesen eltérő ága van: a latin-faliscusi és az oscus-umber. A másik a nem indoeurópai nyelvek csoportja, amelyek közül a legjelentősebb az etruszk.

A latinok alkották a latin-faliscusok túlnyomó többségét, és a Tiberis alsó folyása mellett, az attól délre elterülő síkságot szállták meg a tengertől az Albai és Sabin-hegyekig. Ezen a róluk „régi Latiumnak” (vetus Latium) nevezett területen jöttek létre az „őslatinok” (prisci Latini) jelentőssé vált városai (így maga Róma, valamint Praeneste, Satricum, Tarracina, Tibur, Nomentum, Ardea, Gabii, Lanuvium stb., összesen harminc-negyven település). Az egymással szövetségre lépő törzsek központjai Alba Longa és Aricia városai voltak. A faliscusok a Tiberistől északra (Dél-Etruriában) települtek le, és kis létszámuk, valamint kedvezőtlen földrajzi helyzetük miatt nem játszhattak említésre méltó szerepet Itália történetében. Ismertebb városaik Falerii és Pescennia voltak.

Az oscus-umber dialektust beszélő itáliai népek a latin-faliscusoknál jóval nagyobb területet szálltak meg Közép- és Dél-Itáliában. Umbriától Bruttiumig és Lucaniáig települtek le törzseik, amelyek közül a közép-itáliai hegyvidéket foglalta el a lélekszámát tekintve is legjelentékenyebb törzs, a samnisoké. Mellettük utóbb fontos szerepet játszottak Itália és Róma történetében a sabinok, a hernicusok, az aequusok és a marsusok.

Az italicusokkal közel egy időben, valószínűleg közvetlenül utánuk érkeztek Itáliába az ugyancsak indoeurópai nyelvet beszélő illírek. Többségük az Appennini-félsziget déli vidékein, elsősorban Apuliában telepedett le. Ugyancsak indoeurópai eredetűek voltak az Appennini-félsziget északkeleti vidékére (a mai Veneto tartomány területére) bevándorolt venétek.

A nem indoeurópai nyelvek közül a legjelentősebb az etruszk. A Rómától észak-északkeleti irányban (a mai Lombardia, Veneto és Emilia-Romagna) letelepedett etruszk népesség viszonylag kevés írott emléket hagyott maga után. Az etruszk – csakúgy mint a görög – nagy hatással volt az itáliai nyelvekre. A latinban is számos etruszk kölcsönszó található: például a persona (személy) az etruszk phersuból származik, de minden bizonnyal Róma neve is etruszk eredetű. Az etruszk nyelvet a Kr. e. 1 századig beszélték Itáliában, elsősorban az Arno és a Tiberis folyók közti területen, valamint Campaniában. Az etruszkok, illetve Etruria (saját népnévvel: rasna) latin nevét (Tusci, Tuscia) a Toscana tartománynév őrzi.

Rómában az utolsó – etruszk származású – király, Tarquinius Superbus elűzésével a királyságot Kr. e. 509 -ben a köztársasági államforma váltotta fel. A fiatal Római Köztársaság elismerte Karthágó kereskedelmi monopóliumát a Földközi-tengeren, cserébe Karthágó szavatolta Róma és szövetségesei sérthetetlenségét. A Kr. e. 5. században Róma csak kemény harcokkal biztosíthatta fennmaradását a támadó latin törzsek és a királyság visszaállítására irányuló etruszk törekvések ellen.

Miután a rómaiak a latin városokkal szövetségre léptek, az etruszkok és a vetélytárs dél-itáliai népek ellen összpontosították erőiket. A Kr. e. 4. század elején Fidenae és Veii városok legyőzésével Róma megkezdte az etruszkok központi területeinek meghódítását. Ugyanebben az időben kelta (gall) törzsek keltek át az Alpokon, és telepedtek le a Pó folyó völgyében, Észak-Itáliában. A gallok Kr. e. 391-ben Brennus vezetésével hatalmas vereséget mértek a rómaiakra, és a Capitolium kivételével elfoglalták és felgyújtották a várost. Rómának a Kr. e. 4. évszázad közepére sikerült ismét elég erőt gyűjtenie a hódítások folytatásához. Északon vissza­verték az újabb kelta betöréseket, délen pedig a volscusokat szorították vissza. Karthágó és Róma újabb szerződésben biztosította alattvalói védelmét.

A Kr. e. 3. század elején a rómaiak legyőzték déli szomszédaikat, a laza törzsszövetségben élő samnisokat. Ezzel a római uralom stabilizálódott Közép-Itáliában. A Római Köztársaság területe ekkor mintegy 20 000 km² volt, lakossága pedig legalább egymillió fő. A samnis területek megszerzésével Róma közvetlenül szomszédos lett a tengerparti görög városállamokkal. Megkezdődött a flottaépítés és a tengeri hódítások kora. A leggazdagabb dél-itáliai görög város, Tarentum ekkor fordult segítségért Pürrhosz épeiroszi királyhoz, aki már számos harcban bizonyította, hogy méltó utódja állítólagos ősének, Akhilleusznak.

A kis-ázsiai uralkodó Kr. e. 280-ban hatalmas, egyebek mellett 50 harci elefánttal is megtámogatott sereg élén kelt át Itáliába, ahol több vereséget is mért a római csapatokra. Visszavonulásáért cserébe azt követelte, hogy Róma ismerje el a görögök szabadságát, és vonuljon ki a samnisok, bruttiusok, lucanusok és apuliaiak nemrég megszerzett területeiről. A rómaiak azonban – nem utolsósorban a rendkívül tekintélyes vak szenátor, Appius Claudius Caecus rábeszélőképességének köszönhetően – ellenálltak. Végül Pürrhosz meggondolta magát: átkelt Szicíliába a punok ellen harcolni. A rómaiak karthágói segítséggel legyőzték Tarentumot, a dél-itáliai görögök legfontosabb városát, amely római fennhatóság alá került. Ezután a többi görög város is szövetségre lépett Rómával, és a rómaiak Dél-Itáliában is megszilárdították hatalmukat.

Az első pun háború hadakozásai a rómaiak számára a Szürakuszai városa és egész Szicília feletti uralom megszerzésével fejeződtek be. Szicília lett az első római provincia, majd rövidesen követte Szardínia és Korzika. Teuta illír királynő kalózkodó népének legyőzésével az Adriai-tenger is Mare nostrum („a mi tengerünk”) lett a rómaiak számára, Kr. e. 224 -ben pedig a Pó-medence gall területeit is sikerült elfoglalni, és Róma így egész Itália felett megszerezte az ellenőrzést.

Róma Itáliát teljesen rómaivá tette, nyelvben, műveltségben, politikai intézményekben egyaránt. Kr. e. 384 és 264 között tizenkét új választókerületet (tribus) szerveztek a polgárjogokban részesített italicusok számára, s Róma területe, az ager Romanus az Etruria közepén elterülő Ciminius erdőtől Campania közepéig terjeszkedett ki. A fegyvert viselő polgárok számát a censor ötévente megállapította, s több ilyen népszámlálás eredményét megőrizte a hagyomány, bár ezek a számok aligha tekinthetők hiteleseknek. A Kr. e. 293. évben Livius adatai szerint 262 322 volt a polgárok száma. 252-ig a lakosság száma tovább nőtt, ekkor 297 797 polgárt számláltak meg Rómában. Ebben a korszakban a köztársaság fegyveres ereje körülbelül 280 000 polgárból állott, míg a római polgárok lélekszáma összességében 1,4 millióra tehető. A köztársaság azonban jóval nagyobb sereg fölött rendelkezett, mivel Róma azzal a feltétellel kötött szerződést más népekkel, hogy azok segédcsapatokat szolgáltatnak a hadseregnek.

A municipium eredetileg a Római Birodalom által meghódított területeken lévő várost jelentett, amelynek polgárai teljes vagy részleges római polgárjoggal és önkormányzattal rendelkeztek. A coloniától abban különbözött, hogy lakói bennszülöttek (őslakosok) és nem római telepesek voltak. Külön csoportot alkottak a római állam szövetségesei (socii), akik függtek ugyan Rómától, de mégsem voltak alattvalói. Tarentum névleg szabad állam maradt, bár falait lerombolták és fellegvárába őrséget telepítettek. Neapolis (Nápoly) is szabad államként szerepelt, de köteles volt hajókat szolgáltatni Róma flottájához és hozzájárulni a hajósok zsoldjának fedezéséhez. Rómával névleg egyenrangú város maradt – kölcsönös szövetség alapján – Camerinum Umbriában és Heracleia Lucaniában. Hasonló rangban volt Tibur és Praeneste Latiumban, valamint a legtöbb etruszk város.

Róma ebben az időben még nem próbálta meg alattvalóinak tömegét egységes „birodalmi népességgé” formálni. Ellenkezőleg, politikai elve az „oszd meg és uralkodj” (divide et impera) volt, még ha a kifejezés nem is tőlük, hanem állítólag II. Philipposz makedón királytól származott. Nem tiltotta az őslakosok nyelvének használatát, sajátos vallási és kulturális szokásait, hanem inkább magába olvasztotta őket. Ugyanakkor nem engedte, hogy a szövetségi rendszeréhez tartozó városok és népek között szorosabb kapcsolat létesüljön. A kereskedelmi vagy a házasodási jogok tekintetében minden város külön egységet alkotott, Róma mindegyikkel külön-külön szerződést kötött.

A római jogrendszer meglehetősen bonyolult szisztémát alkotott. Latin (vagy latiumi) joggal (ius Latii vagy ius Latinum) rendelkeztek a Róma körül található 31 (más források szerint 46) latiumi település lakói, Róma ugyanis velük lépett legkorábban szerződésre. Róma terjeszkedésével további települések is megkaphatták a latin jogot, amely a római polgárjog öt elemét – vagy annak valamely részét – tartalmazta: a kereskedés és szerződéskötés jogát (ius commercii); a házasodás jogát (ius connubii); a költözés jogát (ius migrationis); a római polgárrá válás jogát (ius civitatis mutandae); és a szavazati jogot (ius suffragii).

A teljes római polgárjoggal rendelkező – római jogú – telepesek által alapított város volt a colonia. Általában stratégiai pontokon alapították őket, a kereskedelem biztosítása, utak vagy más települések, vidékek ellenőrzése céljából. Beneventumban, ahol a Campaniába és Apuliába vezető utak szétváltak, a hagyomány szerint 6000 római polgár telepedett le, Luceriát 14 000 colonus foglalta el. Venusiába 20 000 római polgár költözött be.

Róma a prinicipátus kezdetéig több mint hatvan coloniát alapított Itáliában és Szicíliában. Lakói római polgárjogukat megtartották, részt vehettek a római közéletben is, de saját városuk polgáraiként önkormányzattal rendelkeztek, s római mintára hozták létre közigazgatási intézményeiket. A coloniák vezető rétegét a senatorok helyi megfelelői, a decuriók alkották. Ők voltak a városi tanács tagjai, megbízatásuk általában élethossziglan szólt. A város élén a decuriók közül a consulok mintájára választott két polgármester (duumviri) állt, alattuk a városi aedilisekkel és quaestorokkal. Az őslakosságtól elfoglalt földekből jókora területet osztottak ki a colonia telepesei között, akiknek megengedték vagy egyenesen megkövetelték tőlük, hogy vigyék magukkal családjukat, szolgáikat és clienseiket. Minden colonia egy miniatűr Róma volt idegen földön, ezért is nevezte őket Cicero „a birodalom védőbástyáinak”.

A dél-itáliai görög városok meghódításával kezdődött a görög műveltség elterjedése Rómában, aminek következményét Horatius így foglalta össze: „A legyőzött Görögország legyőzte a vad győztest.” Ez a hatás mindenekelőtt a görög istenek és görög szertartások átvételében mutatkozott meg: Kr. e. 295-ben átvették Aphroditét, akit Venusszal azonosítottak és a szicíliai Venus Erycina szentélyéből telepítettek át. Kr. e. 291-ben a gyógyító Aszklépiosz tiszteletét egy pestisjárvány alkalmával hozták el Epidauroszban járt római követek.

Kr. e. 125-ben Marcus Fulvius Flaccus javaslatával indultak politikai próbálkozások, amelyek célja az volt, hogy a teljes római állampolgárságot az itáliai szövetségesekre is kiterjesszék. Ezek a kísérletek nagyrészt azért történtek, mert a római tribunusok és magistratusok úgy vélték, hogy az állampolgárság megadásáért cserébe az italicusok elitje beletörődik földjei egy részének kisajátításába.

A történetíró Appianosz a szövetséges háborút Marcus Livius Drusus plebeius tribunus Kr. e. 91-ben tett sikertelen reformjavaslataira adott reakcióként értelmezte. A büntetőbíróságok esküdtszéki összetételének megváltoztatására irányuló, bonyolult terv részeként ugyanis Drusus közföldek szétosztásával akarta megvesztegetni a népet, ehhez azonban az italicusokat kellett volna kiszorítani birtokaikról. Az itáliaiakat leginkább a politikai egyenlőség iránti vágy vezérelhette: Appianosz szerint arra törekedtek, hogy „inkább partnerek legyenek az uralkodásban, mint alattvalók”. Még valószínűbb azonban, hogy a szegény és a gazdag italicusok különböző célokra törekedtek: a szegényebbek a rómaiak igazságtalan bánásmódjától akartak szabadulni; a római politikához való közvetlen hozzáférés előnyeit pe­dig gazdagabb honfitársaik élvezhették volna. A kiváló olasz ókortörténész, Emilio Gabba úgy véli, az italicus kereskedők azért erőltették a római jog megszerzését, hogy részesüljenek a birodalmiság előnyeiből: üzleti jogaik biztosítását a római állampolgársággal remélték elérni.

Henrik Mouritsen interpretációja szerint Drusus, aki az esküdtbíróságok megváltoztatásáért cserébe igyekezett megnyugtatni a plebeiusokat, a szövetségesek tiltakozása ellenére törvényt javasolt a szélesebb körű földosztásokra. A szövetségesek dühe csak fokozódott, amikor a törvényt a tiltakozásuk ellenére elfogadták, és Róma elkezdte lefoglalni a szövetségesek földjeit. A lázadás végül a picenumi Asculumban robbant ki. Ide a senatus Quintus Serviliust küldte ki a rend helyreállítására. A praetor a város felizgatott lakosságával nem tudott szót érteni, sőt olyan bántó fölénnyel tárgyalt velük, hogy az asculumiakat vérig sértette. A feldühödött nép rátámadt és legatusával együtt kegyetlenül felkoncolta, majd végzett a városban élő rómaiakkal is.

Ez a véres esemény robbantotta ki a szövetségesek általános felkelését. Hamarosan Itália nagy része lángba borult. A vezetést a nyolc szövetkezett nép legharciasabbjai, a marsusok és a samnisok ragadták magukhoz. Az italicusok seregének élére Róma szolgálatában korábban kitűnt tiszteket választottak. Az északi népeket egybefoglaló sereg vezére a marsus Q. Pompaedius Silo, a déliek főparancsnoka pedig a samnis C. Papius Mutilus lett. Mindketten tehetséges vezetők voltak, népük tisztelte őket, és egyek voltak Róma gyűlöletében.

A két fővezér imperatori címet kapott, hozzájuk négy-négy praetort osztottak be, ők képviselték az egyes seregekben tömörült nagyobb népcsoportokat. A két vezér, immár jelentékeny fegyveres hatalomra támaszkodva, Rómához fordult, és a polgárjog azonnali megadását követelte. Ezt az igényt a városban nyersen visszautasították, s gúnyosan közölték a követekkel, hogy majd akkor küldjenek ismét követséget Rómába, ha már megbánták bűneiket. Az itáliaiak belátták, hogy immár nem maradt más lehetőségük, mint a harc.

A szövetséges népek új itáliai államot alapítottak, s alkotmányt dolgoztak ki, melynek mintáját lényegében a gyűlölt római köztársaságtól vették át. Az állam fővárosa az Itália keleti részén fekvő Corfinium lett, melynek nevét Italiára változtatták. Hivatalos nyelvnek a latint választották, mert szinte mindenki értette és beszélte. Az új állam felségjogát azzal is kidomborították, hogy pénzt verettek, s az érmék hátlapja a római farkast eltipró itáliai bikát ábrázolta. Az itáliai bika Kr. e. 90-ben harcba indult a római farkas ellen.

Mars kezdetben nem kedvezett a római fegyvereknek. A szövetséges harcosok és vezéreik járatosak voltak a római hadviselés módszereiben, a hadszíntérré változtatott Itália területét pedig jobban ismerték, mint a rómaiak. Eleinte a római hadvezérek alkalmassága is kérdéses volt, egészen addig, míg a köztársaság korának egyik legnagyobb hadvezérét, Mariust nevezték ki főparancsnoknak. Ő azonban kerülte a nyílt összecsapást, ami sem a római senatusnak, sem az italicusoknak nem tetszett. Az előbbiek gyors és látványos győzelmet akartak, az utóbbiak pedig tudták, hogy előbb fogynak ki tartalékaikból, mint ellenfeleik, akik a tengerentúlról is kapnak utánpótlást. Végül Marius is beleunt a senatus okvetetlenkedésébe, és betegségére hivatkozva visszavonult Baiae melletti villájába.

Azonban a Marius utódjául kinevezett Sulla sem ért el a harctéren jelentősebb eredményeket. Így a senatus megadta az addig hűségesnek bizonyult italiai szövetségeseknek a római polgárjogot, egyúttal felhatalmazta a hadseregparancsnokokat, hogy az általuk érdemesnek minősített népeknek polgárjogot adjanak (Lex Iulia de civitate Latinis et sociis danda). A beterjesztett törvényt hamarosan újabb törvény egészítette ki, amely kimondta, hogy minden, Rómával hadban álló italicus polgárjogot kap, amennyiben leteszi a fegyvert (Lex Plautia Papiria de civitate sociis danda). Ennek a nagylelkű, de a kényszer hatására létrejött két törvénynek azonban volt egy szépséghibája, ami az elszántabb szövetséges italicusokat a háború folytatására késztette: az új polgárokat ugyanis – fortélyosan – a harmincöt választókerület (tribus) közül nyolcba osztották be, hogy szavazati joguk a római állam vezetésében ne érvényesülhessen. Politikai tekintetben tehát a római polgárok nagy közösségében csak látszatjogokkal rendelkeztek volna.

A következő, a Kr. e. 89. esztendőben a hadiszerencse Rómának kedvezett. A két consul közül Pompeius Strabo folytatta a picenumi hadműveleteket, Lucius Porcius Cato pedig a marsusok ellen keleten hadakozott. A déli hadsereget viszont Sulla parancsnoksága alá helyezték, aki eleinte a védekezésre szorítkozott, míg haditervét kialakította. Az volt a fő célja, hogy Róma legelkeseredettebb ellenségeit, a samnisokat megsemmisítse. Sulla családjából már többen harcoltak e nép ellen, és nemzedékek óta olthatatlan gyűlöletet éreztek a samnisok iránt. Sulla ezt az érzést azzal a meggondolással palástolta, hogy nincs addig béke, amíg Róma eme engesztelhetetlen ellenségeit el nem pusztítja.

A római hadviselés történetében Sulla törekedett elsőként a szárazföldi és a tengeri haderő összhangjára. Az eredmény nem is maradt el. Hadserege rohammal elfoglalta Stabiae-t, majd Pompeiit ostromolta meg. (A mai Porta Ercolano és Porta del Vesuvio elnevezésű városkapuk közötti falon az ostrom okozta lövedéknyomok még ma is láthatók.) Ezekben a harcokban már részt vettek Rómához hű itáliaiak is. Minatius Magius gazdag földbirtokos például legiónyi katonával csatlakozott Sulla seregéhez, amiért megkapta a római polgárjogot, s két fia később praetor lett.

Sulla még a tél beállta előtt megverte a samnisok seregét, majd csapatai rohammal elfoglalták Bovianumot, Samnium fővárosát. Mialatt Sulla ilyen sikert aratott a déli arcvonalon, Lucius Cato is eredményeket ért el a marsusok ellen. Noha ő maga elesett egy ütközetben, legatusa sikeresen előrenyomult legióival, és Róma hatalmát egészen az Adriai-tenger partjáig kiterjesztette. A polgárjog megadásának ígéretével a felkelt népek úgy vélték, hogy végeredményben elérték azt, amiért harcoltak, s ezért helyesebbnek tartották a sok áldozatot követelő háborút beszüntetni. Miután Pompeius Strabo serege kemény, nehéz ostrom után elfoglalta Asculumot, ahonnan a háború elindult, a fegyveres ellenállás ereje végképp megtört.

Itália elfoglalását gyakran úgy tekintik, mint azt a folyamatot, amelynek során egy viszonylag kis városállam meglepően rövid idő alatt meghódította az egész Appennini-félszigetet. Ez a terjeszkedés azonban nem egyirányú volt. Róma ugyan beolvasztotta az italicus népeket, ám számos szokást és intézményt át is vett tőlük. A Római Birodalom részben azért jöhetett létre, mert az itáliai közösségek biztosították a szükséges munkaerőt és erőforrásokat, vívták a háborúkat, és részt vettek a különböző gyarmatosítási tervek megvalósításában. Róma alapvetően az italicus népek arisztokráciáinak együttműködésével tartotta fenn dominanciáját, ami közvetve hozzájárult számos itáliai közösség kultúrájának megőrzéséhez.