Böhm Aranka

Böhm Aranka 1893-ban született Ipolyságon. Apai ágról újvidéki, anyai oldalról pedig ipolysági zsidó kereskedőcsaládból származott. Apja, Böhm Ignác, zsák-, zsineg- és ponyvakereskedő volt, 1892-ben vette feleségül Mangold Herminát. Családja már a századforduló táján a fővárosban élt, ahol apja kis zsinegboltot nyitott. Bátyja, Tibor szintén kereskedő lett, majd később átvette apjuk zsinegboltját.

Nem tudni, hogy az ifjú leány hol tanult, mikor lett az orvosegyetem hallgatója, s pontosan mikor, miért szakította meg tanulmányait. Az viszont ismert, hogy múzsai és művészprovokátori szerepkörben 1912 őszén tűnt fel először. 

Azt sem lehet tudni, hogyan ismerkedett meg Ady Böhm Arankával, de hogy a leány a költő révén már egész fiatalon kapcsolatba került az irodalommal, erre való utalásokat Németh Andor önéletrajzában is találunk. E szerint Böhm Aranka 1912-ben nem egyszer látogatta meg Ady Endrét a budapesti szállásán különböző iskolakönyvekkel és írásokkal. Nem is annyira a betegeskedő férfi személye tartotta izgalomban, hanem a hozzá írt versek. „Hetykén és kihívó fiatalságával húzta, gyötörte Adyt, aztán egy darabig nem jelentkezett. Várta Ady verseit, látni akarta őket a Nyugatban, és valóban, a költő egyik versét a másik után írta, amelyekben mind azt üzente neki, hogy látni kívánja. Klasszikus múzsaszerepbe került tehát, de nem a hagyományos, passzív, önalávető, hanem a »femme fatale«-szerű, a férfin hatalmát gyakorolni igyekvő múzsa szerepébe…” Ady „Arany-verseit” olvasva jól körülírható képet kaphatunk kapcsolatukról, amelyben a költő Arankát Fekete Aranynak nevezi.

A Léda-szerelemből éppen lábadozó Ady Endre  tehát egy rövid időre – versciklusának címével – a Böhm Arankához tartozó Ifjú karok kikötőjében vélt lehorgonyozni.

Bár „Minden más nőt azért csókoltam én, / Hogy buja, nagy virágzásban előtted / Büszkén álljak tudós kertű szivemmel„ – vallotta meg Ady a Nyugat 1912. október 16-ai számában, ám kettejük kapcsolata is hamar héjanásszá válhatott. A költő ugyanis nem sokkal később már úgy ír „az együgyű, éhes, kis, pesti leány„-ról, mint aki „kell és nem kell„. Alig volt 18 éves, amikor Adyt megbabonázta, és lett az „Ifjú karok kikötője” 11 versének (azaz az Arany-cikusnak) ihletője.  Önkínzó vallomásra is készteti a 35 éves Adyt: „Szégyenlem, hogy sorsommal / Csípőd ringása bánik„.

Aranka így már egész fiatalon kapcsolatba került az irodalommal, s erre való utalásokat a kritikusként magasan, íróként kevésbé jegyzett Németh Andor önéletrajzában is találunk, ami szerint 1912-ben nem egyszer látogatta meg Ady Endrét különböző iskolakönyvekkel és írásokkal. A költő sorra írta hozzá szóló verseit, és Ady „Arany-verseit” (Ifjú karok kikötőjében, A vállad, a vállad, A bozót leánya, Fekete virágot láttál, stb.) olvasva jól körülírható képet kaphatunk kapcsolatukról, amelyekben Arankát Fekete Aranynak nevezi.

A verselemzők az idézett sorokból egyébként inkább csak plátói szerelemre következtetnek. Nem így a költő sógornője, Ady Lajosné, aki visszaemlékezésében „a fekete hajú, barna bőrű, cigánylány szépségű diákkisasszonyt” azzal vádolta, hogy a költő egy együtt töltött éjszaka utáni hajnalon szívrohamot kapott. A nagy szerelmi lángolás néhány hónap múltán ért véget. Ady 1913 márciusában jelentette meg – ugyancsak a Nyugatban – a Kis női csukák című, elbocsátó versét, benne a váteszi sorokkal: „Várnak a hozzád-méltó halak / S falánk szádon talán megpihennek / Más áldozatok.” 

A nyughatatlan szépség Berény Róbertet is megihlette, aki meglepően realisztikus, szalonportrét festett róla még Böhm Aranka első házassága idején, 1917-ben. S bár Ady fellángolása Arany iránt csak rövid ideig tartott, Csinszka később is veszélyes ellenfelet látott benne: „Arany telefonon kacérkodik Bandival – jegyezte fel bosszúsan a naplójába, majd egy Nyugat-matinét követően, már nem tétovázott: „Adyt majd széttépik a nők. Aranyba belekötök …” – írta.

Böhm Aranka előszeretettel hivatkozott mindig arra, hogy hozzá már Ady Endre is írt verseket. Valóban: az 1913-ban kiadott A magunk szerelme kötetében az Ifjú karok kikötőjében című ciklus 11 versét bizonyíthatóan hozzá írta a költő, ráadásul a ciklusnak címet adó vers dedikációja is neki szól: „Aranynak küldöm szégyenkezve”. Arany, a gimnazista Böhm Aranka az akkor már neves és elismert költő ismeretségébe férkőzve azonnal Múzsává is vált.

Az elbocsátó vers utáni szerelmek – Ada, Arany – másfajta versekre ihletik a költőt, mint Léda – amint azt jogosan állapította meg Vezér Erzsébet. Már címük is jelzi, hogy az öregedő férfi (Ady harmincöt esztendős ekkor!) félszegsége fogja le bennük a szenvedély erejét. Még a Léda-verseknél is sokkal személytelenebbek: még sokkal inkább a költő önszerelme ihlette őket, mint A szépítő öregségben: „Annyi és annyi feledt csók után / S Halállal küzdve, alkudva, ha est tér / És mindig várni, vágyni Tégedet, / Te Élet anya, Te gyermek, Te testvér. / Ezt a szerelmet kitől kaphatod, / Ezt az összes szerelmet? / Simogasd meg ritkuló hajamat, / Sírj egy kicsit, kis, zavart Éva-gyermek. // Felejtem a jövő sír-fogadót / S elfelejtem, ami ért a világban, / Mert utoljára van még valamim: / Sárga, vidám, nagy szemeidben láttam. / Ujjongj, kislyányom: Halál-tél havaz / S itt állok fehér hitben, / Vágyban és mindent Neked áldozón: / Öreg vagyok s szebb, mint egy ifju Isten.”

A ciklus nyitó darabjának – Öreg legény szerelme – első versszakából azt is megtudjuk, hogy Arany volt a kezdeményező, az önkéntes Múzsa: „Tizennyolc évednek csodáját, / Aranyos, szép lyány-ifjuságod, / Titkaid és a várt titkokat / Ajkaiddal miért kinálod?” Néhány szakasszal arrébb: „Ma megbódulok friss testedtől, / Mint tubarózsa illatától, / Ma szeretlek és fájdalmasan / Rejtenélek el a világtól. // De ha holnap ifjabbat látsz majd, / Erősebbet, szebbet, delibbet, / Te, forró, kedves, kivánkozó, / Megmaradsz-e hűnek, szelídnek? // Én nem hívlak, Te akarsz jönni, / Ma még könnyű, szokott a bánat, / Tán nem ölne meg a bucsuzás / Ma még irgalommal kívánlak…”

A Mert senki jobban című költemény néhány sorában így vall a költő: „…S mert annyi ajkról, telt nadály, leválván, / Csőröcskédet kivánom egyre jobban, / Úgy kellene, hogy Vénusz a habokban, / Csilló testtel káprázz, mint forró bálvány. // S bár ájulóan gondolok öledre, / Csábító, hívó tündöklésöd vedd le, / Hadd szabaduljon arcom, szemem, vállam…”

A Csupán magamtól búcsúzom versben ellenben már így ír: „…Nem szerettem / Soha Náladnál senkit busongóbban, / Vágyóbban és ismerőbben, / Tenger-rosszban és csermelynyi jóban, / Ahogy vagy és aki vagy. / De, nézd, a napom olyan kevés, / Elérni olyan lehetetlen / S csapongni és tévedni százfelé / Olyan gyönyörüség, / Olyan vitézség, olyan hős-tett. // Arany, ne hidd, hogy búcsuzom Tőled, / Csupán magamtól búcsuzom.”

Böhm Aranka Adyt a Mert túlságosan akarlak költeményben még az alábbi önkínzó vallomásra is készteti: „Szégyenlem, hogy sorsommal / Csípőd ringása bánik: / Túlságosan szeretlek. / S a napok múlnak-múlnak // S beteg szivembe fúlnak / Vágyaim szent-Te-érted. / Jönnek a téli varjak / Feketén a hómezőn: / Most már búcsuzok Tőled: / Túlságosan akarlak.”

Következzék most ugyanebből a ciklusból néhány versidézet, melyek úgyszintén Aranynak szólnak: „…Hogy tegnap még úgy járék vala / Körülötted, mint öreg bátyád, / Nem baj: hiszen asszonnyá teszen / Egy perc, melyben tested kivánják…” (Mikor Szulamit alszik); „…Minden szavad, igérésed hazug / S háborító, dacos, nagy meztelenséged / Őrjít, lázít, / Dühít, s meggyőz, megtör, aláz, csókoltat, /Jaj, szégyenlem, nagyon szeretlek Téged / … / S mindenestül buta-nagyon kivánlak. / És ha százszor lesz világ a világ / S ha ajtómnál asszonyok százan állnak, / Bársonyos sima tested megmarad / Nekem s csak nekem, / Mert imádom mindenekfölött / Bárkámnak fehér Ararátjait, / A vállad, a vállad.” (A vállad, a vállad); „…Egy lyány bujt ki a Bozótból / Fázós, őszi délelőttön, / Bekacagott az arcomba / S meleg mosolyt s őszi rózsát dobott reám. // Nem külömb a többieknél, / De hozták a lelkem sodra, / De hozták a váratlanság / S friss vállait megrángató idegei…” (A bozót leánya);  „…Fekete virágot láttál, / Különös volt, tehát letépted, / Bocsásson meg neked a ledér Isten, / Hogyha ez vétek…” (Fekete virágot láttál)

Vezér Erzsébet szerint Ady a tizennyolc éves Aranynak, a „legszabadabb kislánynak” írja a ciklus legszebb szerelmes versét – Ifjú karok kikötőjében címmel –, melyben még a Léda-versek szenvedélyéből is izzik valami. A fárosz, tenger, hajó szimbolika is azokhoz közelíti, akárcsak az elragadtatott intonáció („Hurrá, jön az öröm hajója”) vagy a vörös szín („Hajadban a vérvörös rózsa”): „Gyulladj föl karcsu, piros Fároszom, / Fiatal évek büszke toronyrabja, / Lángoló arcod pírban hogy fogadja / Dacos arcú, vén bolyongóját / Földöntúli, titkos, ős tengereknek. // Hol ájult, szent kikötőkben szeretnek / S lecsavarják az Ég rossz lámpáit, / Hol lángolnak napok gyanánt a csókok, / Onnan jött meg a te bódult hajósod. / Szökött, futott, hogy szent, ellopott Éjben / Mesékkel és csókokkal bújjon el // Friss karjaid meleg kikötőjében…”

Ebben a szerelmi lángolásban még egyszer kigyullad a költő képzelete, és a diáklány fejére teszi Léda meggyalázott királynői diadémját: „…Minden más nőt azért csókoltam én, / Hogy buja, nagy virágzásban előtted / Büszkén álljak tudós kertű szivemmel…”

De semmi sincs benne a Léda-zsoltárok alázatából. Kicsit fölényes, kioktató hangja a minduntalan felvillanó kétségekkel („Aromáját számon mért keresed / Exotikus illatú, messzi nőknek?”, „…Titkon, míg vén arcom simogatod / Ifjú lyányság-kincseiddel ne kérkedj…”) sokkal inkább az Elbocsátó, szép üzenettel rokonítja. Ugyancsak arra emlékeztet a vers ritmikája is, a bizonytalan rímelhelyezésű, szabálytalanul váltakozó, lazán ritmizált 11-es és 10-es sorok. A verszenének és a fölényes didaktikus hangnak ez a rokonsága a két versben azt a gyanút kelti bennünk, hogy még mindig a Léda-ügy lezárásához kellett ez a kissé mesterségesen felfokozott szenvedély. Akárhogy van is, az Ifjú karok kikötőjében méltó párja az Elbocsátó, szép üzenetnek – vélekedett Vezér Erzsébet.

Szinte érezte Ady, hogy idilljük nem tart sokáig. Az úgyszintén ehhez a ciklushoz tartozó Holnap talán elküldöm című versének nyitó sorában így vall a költő: „Holnap elküldöm, vagy holnap belehalok.” Majd így folytatja: „Együgyű, éhes, kis, pesti leány, / De az első és legszebb, midőn kigyúl / Lelkemnek asszony-olajos mécsese / És egyszerre űzöm és hívom: / … „S elbúsulok én szörnyü sorosomon: / Hát annyi asszony-lutri után / Ez lett az én főnyereményem? / Kell és nem kell, de poklosan tudom, / Hogy van s gyönyörködik kinomban, / Mint szivárvány a jégverés után. / Hasonlitom a többiekhez / És szánva-szánom vén-magamat, / Ki sorsát érte, de ilyen sorsot. / Minden nőt benne szeretgetek / S egy kicsi-kicsi női érdem / Sincs talán benne, avagy benne van / Minden nő az életben és világban: / Együgyű, éhes, kis, pesti leány. // Holnap elküldöm, vagy belehalok.”

Néhány hónappal később a költő hajója „az ifjú karok kikötőjében” felszedte a horgonyt, s a Kis női csukák versében megfogalmazta az elbocsátó üzenetet a „régibb kislyányoknak”, így Aranynak is. Az utóbbit, kit az előbb idézett versben még csak együgyű, éhes, kis, pesti leánynak nevezett, itt már igen kemény szavakkal képzelt arany-halként, kis senki leányként emleget: „Most elbocsátlak, kis női csukák. // Falánk szátokkal hogy bánni nem tudtam, / Nem leszek most már továbbat az útban: / Vizek vannak, ússzatok vizeken. // … / Nekem már mindegy, elbocsátalak, / Te utolsó is, legkisebb szívemnek, / Képzelt arany-hal, kis senki leány. / Várnak a hozzád-méltó halak / S falánk szádon talán megpihennek / Más áldozatok. // Most elbocsátlak, kis női csukák.”

Böhm Arankát a  pszichonalízis érdekelte, 1914-ben ment férjhez, első férje Kertész Tivadar orvos volt, aki kivül esett ugyan a művészvilágon, ám hogy szenvedélyben és őrületben ő sem maradt el e kör (egyes) képviselőitől, azt jelzi, hogy a világháború idején a katonaszökevénységet is vállalva átúszta a jeges balkáni Drinát, hogy találkozhasson rajongása tárgyával. A kaland az egyik lábába került.

Az íróval való találkozásról egyébként Devecseriné Guthi Erzsébet – Devecseri Gábor költő mamája – emlékezett meg Búvópatak címmel 1963-ban közreadott, regényesített memoárjában. E szerint a már népszerű író és a 27 éves Aranka ismerkedésére úgy került sor, hogy az akkoriban jellegzetes kávéházi életformáját egy ródlibaleset miatt időlegesen kényszerű otthoni fekvésre cserélő asszony barátnőivel azzal múlatta az időt, hogy ismert írókat hívtak fel telefonon.

1920 januárjában, huszonhét évesen találkozott először a nála hat évvel idősebb Karinthy Frigyessel. 

Ekkor Aranka még férjnél volt, de nem sokáig, Karinthy azonban már túl volt egy házasságon, melyből egy fia született, Karinthy Gábor.

Aranka egy ródli baleset következtében szobafogságra volt ítélve. Hogy ne unatkozzon, barátnőivel kitalált egy kis tréfát. Telefonflörttel szórakoztatták magukat, méghozzá az Újságíró Kört tárcsázták, hogy egy írót „cserkészhessenek be”. A lista élén Szép Ernő, Tersánszky Józsi Jenő és Kosztolányi Dezső szerepelt ugyan, de ők az adott pillanatban nem voltak elérhetők. Nem így . Szép Ernőt hívták a telefonhoz, de ő nem volt a klubban, így választásuk a két évvel korábban megözvegyült  Karinthyra esett.

A lány  Karinthy némi unszolásra megkérte a kezét, ő pedig elvált, és természetesen igent mondott. Így vette kezdetét Karinthy Frigyes és Böhm Aranka viharos szerelme, majd házassága.

Aranka telefontréfája 1920 augusztus 14.-én torkollott a házasságba,  és Karinthy Aranka Verpeléti úti lakásába költözött.

A házasság 18 esztendeig, az író haláláig tartott, s amelynek nemritkán tettlegességig fajuló viharai többnyire a külvilág szeme láttára zajlottak. Egyben Karinthy számtalan írásának is ihletői voltak. Például az utópisztikus, a nőuralom szörnyűségeivel számot vető Capillária, illetve az évtizeddel később, 1933-ban írt, Arabella című, torokszorító novella esetében, amelyben a férjénél egy fejjel magasabb, őt minduntalan megalázó, agyonszekírozó és megcsaló címszereplőre a történetet elmesélő, végső kétségbeesésbe kergetett férfi egyszer csak ráveti magát: „A torkát kaptam el (…) A test meg se mozdult, de a fej eleinte kicsit nehezen, aztán egészen könnyedén engedett.” Minek nyomán a fej nélkülivé tett Arabella-Aranka tovább élt, ám attól kezdve „csupa hűség, jóság, odaadás és szerelem volt”. S végül ott állt a történet mesélőjének (az íróétól nyilván nem túl távol álló) következtetése: „Vannak nők, akiket igen előnyösen változtat meg ez a kozmetikai beavatkozás…”

1921-ben született meg közös fiuk, Karinthy Ferenc.

Házasságukat az első pillanattól kezdve hatalmas, nyilvánosság előtt zajló összeveszések és könnyes kibékülések jellemezték, így mindenkinek tudomása volt magánéletük titkairól.

„Férfi és nő – hogy érthetnék meg egymást? hisz mind a kettő mást akar: a férfi nőt, a nő férfit.” – írta le az azóta szállóigévé vált mondatot az író.

A viták fő oka az örökös pénzhiány mellett a nő nyughatatlan természete volt, és a kölcsönös – nem is alaptalan – féltékenység. A gyönyörű és okos Aranka a házassága előtt és alatt is előszeretettel kalandozott.

A Karinthynak többnyire igazat adó környezet sem festett túlságosan hízelgő képet az asszonyról. Kosztolányi Dezső felesége, Harmos Ilona például „a legnagyobb visszaélő nő” titulust adományozta az általa még „nemi bohócnak” is nevezett Böhm Arankának, a Karinthy Frigyesről címet viselő, 1988-ig kéziratban rekedt írásában. Kosztolányiné tollát azonban – legalábbis Fráter Zoltán irodalomtörténész feltételezése szerint – nem kevés féltékenység is vezethette. Az írófeleségekről készített (megjelenés előtt álló) portrésorozatában Kosztolányiné mindenesetre még olyasmit is megjegyzett a második Karinthynéről, hogy: „Se ruhát, se társadalmi konvenciót nem tűr magán. Egykettőre leveti ezt is, azt is.”

Németh Andor egyébként annak idején „Egy foglalt páholy története” címmel regényt is szentelt a – Timár Titusz és Aurélia néven megörökített – házaspár családi jeleneteinek. De krónikásként is feljegyezte Karinthy válaszát arra a kérdésre: valójában mi köti őt Arankához? „A kíváncsiság” – felelte az író, s hozzáfűzte:     „Az, hogy kiszámíthatatlan és sohasem unalmas. Hogy nem tudható, hogy mi lesz a következő lépése. Mint amikor egy vadász párducra vadászik, és ráfogja a nőstényre a fegyverét, de az csütörtököt mond. A párduc ráveti magát, de verembe esik. És a vadász utánaugrik késsel a kezében. Ott harcolnak, életre-halálra, menekülés nincs. Az egyiknek bele kell döglenie.„

Az íróval együttérző környezete olykor-olykor kísérletet tett Böhm Arankának a Karinthyról való leválasztására. A legnevezetesebb eset a későbbi rejtvénykirályhoz, Grätzer Józsefhez fűződik. Ő az 1920-as évek második felében lett Karinthy személyi titkára, és hónapok alatt rendbe hozta az író közismerten kuszált anyagi ügyeit. A titkár azonban e nagy rendcsinálás során még egy szolid, sőt némi vagyonnal rendelkező új arajelöltet is beszervezett, a verselgető – és a fullánkos nyelvű társaság által csak Petőfi Sarolta néven emlegetett – Gordon Ibolya személyében. A flörtre azonban hamar fény derült, és Böhm Aranka ellenakciója nyomán Grätzer, valamint a pótléknak szánt nő repült, Karinthy házassága pedig visszazökkent a korábbi kerékvágásba.

A húszas-harmincas években létezett azonban olyan női társulás is, amely a környék alapján szerveződött. Egymás közelében lakó barátnők, hol férjükkel, hol barátjukkal, aktuális udvarlójukkal az új értelmiségi központ körzetében ütötték fel tanyájukat. A Lágymányos újmódi vidéke volt ez, már nem a patinás, régi Buda, hanem rohamosan fejlődő, a város szívéhez közeli negyed. Itt élt Böhm Aranka és barátnőinek köre: Klug Böske, egy futballbíró neje, Kondor Lívia és Guthi Erzsi, a népszerű színpadi szerző, humorista Guthi Soma lánya, aki később Devecseriné Guthi Erzsébet néven megírta emlékezéseit, s nem mellesleg Devecseri Gábor édesanyja is volt. Az ideggyógyásznak készülő Böhm Aranka, Karinthy második felesége zajos társasági életet élt. „Nagy házat vitt”, ahogy akkoriban mondták, a takarékosság és előrelátás fogalmát enyhén szólva mellőzte. A lakás, mint afféle városi menedékház, szinte szakadatlanul, még késő éjjel is üzemelt, a legváratlanabb vendégek sem jöhettek rosszkor.

Aranka köztudottan hűtlen természetű volt, temperamentumos, erős egyéniség lévén, cseppet sem tűrt beleszólást életvitelébe. Előszeretettel válogatott nemcsak az idősebb, már befutott szerzők közül, hanem a fiatalabbak, a kezdők közül is. 

Karinthy feleségeként hírbe hozták Zukmann Béla hegedűművésszel, Tihanyi Lajos festőművésszel és Grätzner József rejtvénykirállyal is.

Az 1928 és 1931 közötti esztendőkben a nála egy évvel fiatalabb, költőként indult, később a próza mesterévé vált Déry Tibort választotta soron következő szeretőjéül. „Aranka ugyan szinte kéretlenül hullt az ölembe, de már másnap elkezdte véget nem érő kanyargó menekülését, illetve azt, amit én annak hittem, ezzel tartott meg öt évig a szüntelen tüzes udvarlás állapotában” – írta az események után négy évtizeddel, 1968-ban az Ítélet nincs című memoárfeljegyzéseiben az érintett, nem kis felbolydulást váltva ki az ilyesfajta, „irodalmi családon” belüli intimitások befogadására még felkészületlen publikumban. A naponta újra meghódításra igényt tartó s az öregedéstől mindinkább rettegő, negyvenes asszony e kapcsolatban válik – Déry remekbe szabott ábrázolása szerint – hódítóból kiszolgáltatott emberré is. 1934-ben legalábbis – miután csalódik egy újabb, nála jóval fiatalabb, mi több, irodalmon kívüli szerelmében – még az öngyilkossággal is megpróbálkozott: egy siófoki panzió első emeleti erkélyéről vetette le magát. Túlélte, és maradt a férjével kötött véd- és dacszövetség is – Karinthy a gyógyulás időszakában szinte el sem mozdult felesége ágya mellől.

Az 1932-ben mégiscsak lediplomázó és utóbb egzisztenciálisan is magára találó Aranka, aki 1936 januárjától a bécsi Wagner-Jauregg klinikán praktizált is, akkor adhatta vissza az ápolási kölcsönt, amikor értesült Karinthy agytumoráról. Utazás a koponyám körül című, utolsó regényében az író a megsemmisítő gúny helyett immár finom iróniába csomagolta háláját azért, hogy a svédországi műtét idején számíthatott „őnagyságára”.

Kapcsolata Déry Tiborral nagyjából a teljes nyilvánosság előtt, amelyről nagy valószínűséggel férje is tudott. „Szerette a nyilvánosság veszélyét, izgatta a mások előtti szeretkezés lehetősége” – írja róla Déry Tibor. Az író önéletrajza, az  Ítélet nincs cimű kötetében emlékezik vissza a nyilvános, a nő által kiprovokált viszonyra, amely évekig tartott.

Déry Tibor, aki az Ítélet nincs című könyvében azt írta, mikor megkérdezték Arankát, miért kéri számon férjén a vélt félrelépéseit, amikor ő maga sem hűséges, ezt válaszolta: „Elég gyalázat, hogy tűri, én nem tűröm.„

Kapcsolatukra leginkább az űzöttség, a kiszolgáltatottság, a folyamatos bizonytalanság volt jellemző, amitől eleinte leginkább Déry szenvedett, majd az évek múltával egyre erősebbé vált Aranka kiszolgáltatottsága, félelme az öregedéstől, valamint attól, amit az öregedés számára szimbolizált. Az egyre zaklatottabbá és ingataggá váló kapcsolatuknak Aranka első szeretőjével, Zuchmann Béla hegedűművésszel való rajtakapása vetett véget.

A barátnők és azok barátai természetesen mindent tudtak, Aranka gyakran panaszkodásba rejtette kérkedését, férje féltékenységét. Máig megfejthetetlen feladvány, vajon annyi vita, veszekedés, félrelépés mellett mi tartotta össze Karinthyt és Arankát, az állandósult csetepaték ellenére miért nem hagyták ott egymást?

Az asszony öngyilkossági kísérletéről is tudomásunk van. Az elsőt 1927-ben követi el, miután Karinthy egy úrilány ágyában keres szerelmet, vagy menedéket. Ekkor nagy dózisú luminál után nyúlt, de még idejében került a Fasor szanatóriumba. Karinthy hanyatt-homlok rohant a betegágyhoz, s újabb kibékülés következett. Folytatódhatott a megszokott rend, illetve rendetlenség.

A második öngyilkossági kísérletet 1934-ben az váltotta ki, hogy az asszonyt elhagyta fiatal szeretője, s Aranka emiatt kiugrott a siófoki Vitéz panzió emeleti ablakából. Medencecsont-törés, májrepedés, epe- és vese-sérülés lett a következmény. Karinthy újra az asszony betegágya mellett termett. Ismét kibékültek.

Érdemes figyelembe venni azt a játékos példát, melyet Devecseri Gábor jegyzett fel, s amely legalább részben segít megérteni két ember minden érzelmi válságot átvészelő, különös összetartozását. A könyvsikert jelentő Így írtok ti mintájára az író felesége nemegyszer rögtönzött a Karinthy-házban amolyan élő karikatúrát, paródia-előadást. Schöpflin Aladárról, a kor kiváló kritikusáról például mindenki tudta, hogy egyszer elaludt a saját rádióelőadása közben, olyan szép, egyenletes szuszogással olvasott fel, hatalmas szüneteket tartva. Aranka ezt remekül tudta utánozni, s a társaság követelésére többször kifigurázta Schöpflin lassú megszólalású, fel-felszusszanó, kedélyes horkolásba fulladó előadását, melynek egyébként A magyar temperamentum címet adta.

A család jó barátja, Kosztolányi Dezsőné könyvében párduchoz hasonlította a feleséget, aki karmaival tép, mancsával csap, fogával szaggat, „aki senkit sem tisztel. Orvul beledöf bárkibe, de szemtől-szembe is.” Fiigyelmeztette  is barátját: „Feleséged nem írónak való feleség, mulatságos, szórakoztató bohóc, vonzó, de túlságosan sok bonyodalmat okoz, az írónak pedig ne az élete legyen regényes, hanem írjon jó regényeket, így csak elaprózza magát, túlontúl sok energiát pazarol az életére, s ez a művészi zülléshez vezet.”

A társadalmi nyilvánosság hagyományos terepe a Verpeléti úti (ma Karinthy Frigyes út) lakáshoz közeli Hadik kávéház volt a Horthy Miklós úton (ma Bartók Béla út). Itt élénk közélet folyt, a középpontban hol Karinthy, hol Aranka, legtöbbször inkább Aranka. A nők együttese, élükön Arankával, mint valami mennyei felhatalmazású bírói testület, minden kérdésben fenntartotta a fellebbezhetetlen ítélet jogát. Ha valakire kimondták a verdiktet, az illető jobban járt, ha jó ideig nem tette be a lábát a kávéház delejes körébe. Pedig nem akárkik tartoztak a Hadik vonzáskörzetébe: Karinthy mellett Somlyó Zoltán, Nagy Zoltán, Surányi Miklós, Németh Andor, Déry Tibor, Aszlányi Károly, Buda távolabbi tájairól Tersánszky, Tóth Árpád. Időnként átrándult Pestről Füst Milán, Nagy Lajos, Hunyady Sándor, Turcsányi Elek, Heltai Jenő, Rejtő Jenő, Nóti Károly, Ascher Oszkár. Néha feltűnt a Várhegy oldalában lakó Kosztolányi, magas termetével, és neje, Harmos Ilona egykori színésznő, évek óta már anya és feleség csupán.

Házasságuk a szokványostól teljesen eltérő kapcsolat volt, melyben állandóak voltak a konfliktusok, viharok és a féltékenységi jelenetek, nemritkán verekedések. Házasságuk ideje alatt állandó probléma volt az örökös pénzhiány, s ebből kifolyólag Aranka folyamatosan ösztönözte az írót az újabb és újabb művek megírására, amelyből valamennyire képesek voltak fedezni óriási kiadásaikat. 

Mind a kortársakat, mind az utókort élénken foglalkoztatja ez a házasság. Számos író és írófeleség visszaemlékezéseiben olvashatunk róla. A kortársak visszaemlékezéseiből tudható, hogy állandóan gyötörték, marták egymást, főleg Aranka Frigyest. Mindennaposak voltak a veszekedések, verekedések és könnyes kibékülések. A család jó barátja, Kosztolányi Dezsőné Karinthy Frigyesről írt könyvében párduchoz hasonlítja a feleséget, aki karmaival tép, mancsával csap, fogával szaggat, „aki senkit sem tisztel. Orvul beledöf bárkibe, de szemtől-szembe is.”

Az asszony magáról azt gondolta: ő egy olyan nő, akit a férfiaknak kutya kötelessége kiszolgálni és eltartani. Neki ezért semmit sem kell tennie, csak léteznie, mint egy szép, ám haszontalan illatozó orchideának.”

Egyszer egy kritikus megkérdezte Karinthyt, mi köti Arankához? „A kíváncsiság” – mondta az író. – „Az, hogy kiszámíthatatlan és sohasem unalmas. Hogy nem tudható, mi lesz a következő lépése. Mint amikor egy vadász párducra vadászik, és ráfogja fegyverét, de az csütörtököt mond. És a vadász utána ugrik egy késsel a kezében. Ott harcolnak életre-halálra, menekülés nincs. Az egyiknek bele kell döglenie, különben nem érdekes a játék.”

Böhm Aranka ugyan híres volt a szépségéről, emellett okos, tanult hölgy is volt, mégsem tudta megadni férje számára azt a megbecsülést és szeretetet, amit egy házasság megkíván.Mindig kiválóbb akart lenni férjénél, ezért állandóan kritizálta és szapulta még Karinthy írásait is. A családban minden eszközzel harcolt a vezető szerepért, a férjével való rivalizálás mindennapos volt.

Ugyanakkor elvárta, hogy férje csodálja, hódoljon neki, és megkövetelte tőle, hogy magas életszínvonalat biztosítson számára. Mindez odáig vezetett, hogy a hangos szóváltások egyre többször már verekedésig is fajultak. Karinthy egészen másképp írt Arankáról, mint első feleségéről: „Te buta, furcsa, édes és rettentően keserű, aranyos és szép és csúnya és tehetséges, nyugtalan, te, te nagy, nagy baj és öröm a világon, nagy szerencsétlenség az én szegény fejemben.”

Aranka nemtörődöm hozzáállása abban is megmutatkozott, hogy orvos létére elbagatellizálta a tüneteket akkor is, amikor férje már több alkalommal rosszul lett. Így Karinthyba akkor hasított a felismerés, hogy agydaganata van, amikor egy kórterembe látogatva elbeszélgetett egy agydaganatos beteggel, aki ugyanazokat a tüneteket sorolta fel, mint amelyek őt kínozták. Ezt elmondta feleségének, mire az asszony először is lehordta a férjét, hogy úgy viselkedik, mint az első­éves orvostanhallgatók, majd – szaktudását fitogtatva – felsorolta az árulkodó tüneteket, pontosan azokat, amelyeket a férje tapasztalt.

Böhm Aranka viselkedésével, narcisztikus karakterével, nagyvilági fellépésével neves szakemberek szerint is önsors- és családrontó szerepet töltött be, és egyben elrettentő példát ad minden olyan hölgy számára, aki hasonló hajlammal bír. Míg azok, akik ezt a magatartást elutasítva harmonikus és szeretetteljes otthon megteremtésén fáradoznak, más eszközökhöz nyúlnak. Így tett a következő történet főszereplője is.

Karinthynál 1936 májusában agydaganatot diagnosztizáltak. Még abban az évben megoperálták Stockholmban.

Viszonyuk az utolsó években sem lett egyszerűbb. Olyannyira, hogy Aranka 1938-ban féltékenységből öngyilkossági kísérletet hajtott végre, és bár életben maradt, súlyos sérüléseket szenvedett.

Karinthy 1938-ban agyvérzésben elhunyt.

A legtragikusabb momentum ebben a családi történetben mégis leginkább az, amit gyermekük, Karinthy Ferenc osztott meg a szélesebb publikummal. A történet szerint a szülők, Karinthy Frigyes és Böhm Aranka együtt nyaraltak Siófokon, a baráti körbe tartozó Vitéz család panziójában:

Az író fejfájására hivatkozva visszautasította az ebédet, és inkább egy feketét kért.
A forró kávét Karinthy halkan hörpölgetve itta, mire a felesége kitört: „Így nem lehet inni! […] Nem illik. Úriember nem csap lármát a feketéjével. Neveletlen kamasz!” Így indult a szóváltás, mely során Aranka a férjét nyilvánosan megszégyenítette és gúny tárgyává tette, hangosan becsmérelte, hogy a kávéját szürcsölve issza. Fittyet hányt férje rosszullétére, és ezen a jelentéktelen emberi gyengeségen lovagolva az étterem vendégei előtt öntötte férje ölébe az egyik pohár vizet a másik után, majd ezek után a jelenlevők megdöbbenésére a poharakat kezdte a földhöz csapkodni. Ezzel ismételten sárba tiporta az egyébként köztiszteletben álló író önbecsülését és méltóságát, akinek ez már utolsó csepp volt a pohárban. Karinthy ebben a feldúlt, felzaklatott lelkiállapotban, megszégyenítve és megalázva menekült az emeleti szoba nyugalmába, de már késő volt. Rosszulléte csak fokozódott, és egy óra leforgása alatt meghalt.

Böhm Aranka hat esztendővel élte túl férjét és halála után Böhm Aranka – aki élete végéig magát hibáztatta férje haláláért, mert Karinthy végzetes agyvérzését megelőzte egy kiadós veszekedésük – barátnői hívására a Karinthy-kultusz felélesztésére utazott az Egyesült Államokba, ám a magyarországi zsidótörvények miatt nem kívánt hazatérni. Hiába csábította azonban fiait maga után az Újvilágba, sem az első házasságából származó Kertész Tamás, sem a másodikból született Karinthy Ferenc nem utazott utána. Így ő jött vissza, aztán idehaza alighanem egy hajdani barát téves helyzetértékelésének áldozata lett. migrált az Egyesült Államokba – csak a miheztartás végett.) 

Nem sokkal azelőtt, hogy Magyarország 1941-ben hadat üzent az Egyesült Államoknak – csak nem sikerült némi vidámság nélkül megúszni – hazatért, hogy fiának, Karinthy Cininek a házasságát megakadályozza. 

A házasság megakadályozása ugyan nem sikerült, viszont az időközben beállt hadiállapotnak köszönhetően Magyarországon ragadt, nem tudott visszautazni az Egyesült Államokba.

Mivel a hivatását tekintve doktornő Böhm Aranka finoman szólva sem volt egy konspiratív alkat, barátai – abban a hiszemben, hogy vidéken kevésbé van szem előtt – elérték, hogy a zalaegerszegi kórházban kapjon állást. Miközben a fővárosban a zsidóság nagy része megúszta a Soát.

Déry Tibor már említett írásának epilógusában azt írja, hogy Aranka a sárga csillag viselésének kötelezővé tétele után tőle kért tanácsot, mit tegyen. Az író – azon korabeli hírből kiindulva, hogy először a főváros zsidóságának deportálására kerül majd sor – azt javasolta egykori szerelmének, utazzon vidékre. Kapcsolatai révén Aranka 1944 májusában a zalaegerszegi kórházba került, akkor, amikor éppen megkezdődött a vidéki zsidóság deportálása. Még megpróbált tenni a végzet ellen, ám a Jaross Andor belügyminiszternek címzett, elbocsátást kérő levelére a kedvező válasz későn érkezett. A miniszteri életmentő irat „elszállítás miatt” okafogyottá vált,  1944. július elején  azonban Zalaegerszegről Birkenauba deportálták.

„A legnagyobb magyar író özvegye vagyok!” – ordibálta a zalaegerszegi pályaudvaron, de helyzetén ez sem segített.

Még Birkenauban is nullánál valamivel több esélye lett volna a túlélésre, csakhogy – még egyszer: nem volt egy konspiratív alkat – állítólag sikerült a rámpán összevesznie az egyik őrrel, akit más – ennek egyébként nem ellentmondó – visszaemlékezések szerint fölpofozott. Olyan változat is van, hogy Mengele – akit személyesen ismert, ugyanis orvosként a háború előtt dolgozott vele Bécsben – fölismerte őt, és mint volt kolleginának, munkát ajánlott neki a kísérleti laboratóriumban. Erre válaszul Karinthy özvegye fölpofozta és/vagy leköpte Mengelét és közölte vele, hogy sintéreknek nem dolgozik.

Aranka pedig a gázkamrában végezte.

Füst formájában távozott az élők sorából a nagy lengyel égre 1944-ben, alig ötvenegy évesen.