ARANY JÁNOS NAHARIJÁBAN
(Hubay Miklósról)
1992. november elején kulturális küldöttség tagjaként utaztam Izraelbe. A tíz-tizenkét fős delegációnak több mint felét orvosok tették ki; a PEN Clubot hárman, Hubay Miklóssal és Görgey Gáborral képviseltük, a filmeseket Bacsó Péter, a történészeket Katona Tamás. Ő akkor miniszterelnökségi államtitkár volt az Antall-kormányban, és a program szerint elsőként ő tart előadást a Tel-avivi egyetemen.
Hogy miről, és hogy milyen nyelven, az nem szerepelt a meghívókon, mégis megtelt a nagy auditórium. Miután az egyetem rektora bemutatta az előadót, Katona Tamás a mikrofonhoz lépett.
„Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc zsidó hősei” – mondta magyarul, majd név szerint hosszan ismertette az Ó-Budán toborzott zsidó zászlóalj honvédtisztjeinek életútját. Hogy ki mikor és milyen ütközetben vett részt, ki halt hősi halált, és Világos után ki szenvedett várfogságot. Az első sorban ülő Popper Péter, aki vendégprofesszor volt az egyetemen, elismerően csettintett: „Ügyes!”
Másnap Benedek Pállal, az Új Kelet című magyar nyelvű napilap szerkesztőjével találkoztunk. Ő is ott volt az esti előadáson, s megkérdeztem, hogy szerinte hányan értették?
– Mindenki – válaszolta –, hiszen csupa Magyarországról származó ember volt jelen. De hát itt minden negyedik ember ért magyarul. Gondold csak el, az Új Kelet húszezer példányban jelenik meg naponta!
Egy padon ültünk a színház előtti kis parkban, s látva kételkedő fejtartásomat, az előttünk elhaladó járókelőkre mutatott.
– Na, figyelj! Egy. Kettő. Három. Ott jön a negyedik. Tessék mondani, mennyi az idő?
A középkorú férfi az órájára nézett.
– Fél három múlt öt perccel.
– Na látod. Persze, főleg az idősebbek.
Aznap a magyar nagykövetség szervezésében volt egy irodalmi felolvasó est, másnap Bacsó-filmbemutató.Az 1988-as „Titánia, Titánia, avagy a dublőrök éjszakája” című szerzői filmjét vetítettek, amelyben nem volt nehéz felismerni a Kárpátok Géniuszát. Utána a közönség arról faggatta a rendezőt, hogy a megalomániával szükségszerűen együtt jár-e az üldözési mánia?
Aztán, amíg az orvosok különböző kórházakba mentek transzplantációs bemutatókra, mi „tájoltunk” a Szentföldön. Jeruzsálembe, Betlehembe, Názáretbe, Kafarnaumba (Capernaum) utaztunk, hogy ott, a Genezáreti (Kinneret) tó partján ama híres zsinagóga mellett megnézzük Szent Péternek, az egykori halászmesternek föltételezett házát. Én Kafarnaumról csak a százados történetét ismertem, akinek híres mondata („Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én szolgám”) egyetlen szócserével belekerült a katolikus liturgiába, – de hogy a tehetős Simon mester (a későbbi Péter apostol) onnan irányította kereskedelmi halászflottáját, azt akkor hallottam először. Pedig logikus: minden kezdődő mozgalomnak szüksége van egy gazdagabb, tekintélyes támogatóra.
– Tudod-e – kérdezte Bacsó –, hogy ki a világtörténelem legpechesebb katonatisztje? Hát ez a szegény kafarnaumi százados. Már kétezer éve nem léptetik elő.
Negyedik nap az orvosokkal kiegészült delegáció meghívást kapott a naharijai Magyarul Beszélők Klubjába. Naharija az izraeli tengerpart talán legészakibb városa, nyolc-tíz kilométerrel Akkó fölött, közel a libanoni határhoz. Menet közben megnéztük Akkót, a keresztes lovagok egykori várát, monumentális oszlopokon álló földalatti városát, ahol 1217-ben, az ötödik keresztes hadjárat idején II. András magyar király seregei is hosszabban elidőztek. Kipihenték a hetekig tartó tengeri hánykódásukat Velencétől Akkóig, ahol már azt hitték, hogy végre megérkeztek. Aztán megtapasztalhatták, hogy onnan még milyen messze van Jeruzsálem. A „Bánk bános” király szentföldi hadjáratának számunkra egyetlen hozadéka egy máig élő közmondás: Messze van, mint Makó Jeruzsálemtől. Ennek ugyan nem sok értelme van, mert miért élvezne Makó kitüntetett helyet közmondásainkban, mondjuk Kiskundorozsmával szemben, ami legalább olyan messze van Jeruzsálemtől? És hát elég gyatra magyarázat az a bizonyos Makó vitéz. A közmondás eredeti, rontatlan formájában még úgy hangzott, hogy „messze van, mint Akkó Jeruzsálemtől”. Csak később, amikor már a szentföldi hadjáratok emléke is elhomályosult és senki nem emlékezett az ostromlott vagy meghódított városnevekre, akkor lett az itthon értelmezhetetlen Akkóból Makó.
Naharijában felolvasó estre vártak bennünket. Kora délután érkeztünk, így az igen készséges helytörténész, Péter Ferenc még elvitte a társaságot egy nemrég feltárt kánaáni templomromhoz, mert valamikor itt volt, alattuk terült el Kánaán, mesélte büszkén. De a mostani települést csak 1935-ben alapították a Németországból menekült zsidók, aztán a háború után magyarok is érkeztek szép számmal. Majd meglátjuk, hogy milyen élénk kultúrélet folyik itt a klubban! És hogy Naharija már harminc éve város, és a lakosok száma meghaladja az ötven ezret!
Én, szokásom szerint, elbóklásztam a romoknál, egyedül indultam vissza a csapat után, de egy sarkon túl eltűntek a szemem elől.
– Bocsánat, uram, nem tudja, merre van a Magyar Klub? – kérdeztem egy férfitől.
– Magyarul Beszélők Klubja! – javított ki önérzetesen –, a második saroknál balra.
A tágas klubterem dobogóján hosszú asztal mellett ültünk a műsor szervezőivel; a túlsó falon egy izraeli és egy magyar zászló, közbül a teli széksorok. Alex Bondy, ő maga is jeles költő, megható tájékozottsággal mutatta be a szereplőket, még idézett is korábbi írásainkból.
Verset csak én mondtam, mert Görgey a „Volt egyszer egy Felvidék” című regényéből olvasott fel részleteket (többen voltak ott Kassa környékéről, ők már akkor könnyezni kezdtek), Hubay pedig az átírt Freud-drámájából adott elő. Fejből, két hangon. Már ismertük páratlan memóriáját, Jeruzsálemben is hosszan idézett a Királyok könyvéből, hogy például hogyan és milyen fából építették fel Salamon templomát, ki volt az a libanoni bronzműves, aki a csillárt és az oszlopokat készítette, de ez a fél-felvonásnyi előadás minket is meglepett.
Műsor után gyorsan étteremmé alakult a klub, az asszonyok versengve hordták saját főztjeiket az egymás mellé tolt asztalokra. S minthogy a jelenlévők többsége az elcsatolt területekről érkezett, szülővárosaik jellegzetes ételeivel büszkélkedtek. A sütemények fölött megindult a csevegés, főleg az anyanyelv megőrzésének lehetőségéről. „A versekkel – mondták –, sok verset mondunk itt egymásnak. Petőfit, Aranyt, Kiss Józsefet, Adyt.”
– Ez gyönyörű! – bólogatott Görgey –, de a hibátlan hangsúlyokat, a nyelv ritmusát hogy tudtátok így megőrizni a beszédben is?
– Nézd, kérlek – mondta Alex Bondy –, én tizenhét évesen jöttem ide Óbudáról, itt lettem költő, héberül írok. De akár hiszed, akár nem, amikor verset írok, mindig valamelyik Arany-ballada ritmusa van a fejemben.
Bizonyságul fölállt, és elmondta a Hídavatást. Hubay a kihívásra egy kevésbé ismert balladával válaszolt: „Éjféli párbaj. Bende vitéz lakodalmát lakja, / Hetekig tart… ma van első napja.” Ő is végigmondta a verset. Akkor a terem túlsó végén is fölállt egy idősebb férfi és elkezdte a Toldit. „Mintha pásztortűz ég őszi éjszakákon, / Messziről lobogva tenger pusztaságon…” , aztán az előszó után következett az első ének: „Ég a napmelegtől a kopár szik sarja, / Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta…” Amikor végigmondta mind a tizennégy nyolcsoros versszakot, Hubay fölpattant a tányérja mellől.
– Brávó! Brávó! Mondd csak, kérlek, te nem nagyváradi vagy véletlenül?
– De igen.
– És 1928-ban voltál negyedikes?
– Pontosan.
Hubaynak akkor már romlott a látása, hát átevickélt a székek között, és közelről megnézte a szavalót!
– Feri!
– Miklós!
Egymás nyakába borultak. Néhány asszony felzokogott, a férfiak kivörösödött szemükhöz kapkodtak. Mi meg mintha bele akartunk volna bújni a tányérjainkba. Rejteni a fel-felcsukló hüppögést.
