A 33 éves huszárkapitány számára az 1824-es év válságokkal indult. Édesanyja meghalt, őrnagyi előléptetése megint elmaradt, ráadásul szerelme, Henriette Liechtenstein is kikosarazta. „Lőjem főbe magam?” – kérdezte önmagától naplójában. A fiatal gróf ebben a feldúlt lelkiállapotban érkezett Bécsbe, és ekkor találkozott újra távoli rokonával, Zichy Károly udvari kamarással, és annak feleségével, a 25 éves Maria Crescentia Caroline Maximiliana von Seilern und Aspang grófnővel. „Crescence nyílik, mint egy rózsa” – írta 1824. szeptember 2-án naplójába.
A Morvaországból származó osztrák grófnő a bécsi arisztokrácia legszebb asszonyának számított, ezért sokan irigyelték férjét, aki húsz évvel volt idősebb nála. Zichy gróf kétszeres özvegyként 1819-ben vette el a zárdából kikerült félárva lányt, akire rögtön rászakadt a korábbi házasságokból származó hét gyerek nevelése. Esküvőjük után három egymást követő évben három közös gyermekük is született, így a fiatal feleség először 1824-ben térhetett vissza a társasági életbe. Széchenyi István évekkel korábban találkozott vele először, de hamar elfelejtette a báltermekből elmaradt fiatalasszonyt. Az újbóli találkozás után azonban azonnal beleszeretett Crescence-ba, és érzelmeit nem is tartotta titkokban: levelekkel ostromolta választottját, a színházakban és a bálokon minden alkalmat megragadott, hogy a csodált hölgy közelébe kerüljön.
A bécsi udvari körök kedvenc témája lett a feltűnően udvarló huszárkapitány és az általa kompromittált Zichy grófné kapcsolata. „Igazi kacérkodás ez! − írta Széchenyi 1825 elején −, de jól érzem magam a közelében!” Hogy kapcsolatuk mennyire vált közelivé, nem tudjuk, mert naplójának „illetlen részeit” végrendelete értelmében halála után titkára cenzúrázta, így erről az időszakról nem maradt fenn sok bejegyzés. Mindenesetre Zichy Károlyt láthatóan dühítette a szemtelen udvarló, Cresence-nak pedig egyre jobban tetszett a kitartó huszártiszt. A botránnyal fenyegető helyzetet mégis ő oldotta meg, amikor hódolója leveleit visszaküldte, a társasági eseményeken pedig tartózkodóan – de azért mégsem hűvösen – viselkedett vele.
A fiatal szerelmes ekkor harcmodort váltott: elhatározta, hogy tetteivel fogja megnyerni az asszony szívét. Kis túlzással ennek az elhatározásnak köszönhetjük a magyar reformkort. „Én angyalom, ki szívemben oly nemes tiszta szerelmet lobbantottál – fogadd köszönetemet! (…) Tudnod kell, hogy csak rád gondolok, lelkemet irántad való szerelmem tölti el, minden pillanatot néked szentelek, és ami jót csak kezdek, és teszek, mind a te Műved!” 1825. október 22-én Széchenyi arról írt választottjának, hogy hamarosan be fogja bizonyítani: valóban jobb emberré tette a szerelem, és Crescence-nak köszönhetően minden honfitársának nagy szolgálatot fog tenni. Korábbi külföldi útjairól a lóversenyzés meghonosításának ötletével tért vissza, de mostantól az egész országot akarta gyökeresen átalakítani. Kapitalista viszonyokról, piaci alapon megvalósuló nagyberuházásokról, magántőke által finanszírozott művészeti és tudományos egyesületekről álmodott. Csak mert szerelmes volt.
A levél megírása után két héttel birtokai egyévi jövedelmét ajánlotta fel a Magyar Tudós Társaság céljára. 1849-es visszaemlékezésében egyértelműen fogalmaz egykori motivációjáról: „Az én eszemben az ő elcsábítása járt. Ő testileg ellenállt, de a lelkét magamévá tettem, mert ő az egész világon engem szeretett a legjobban. Hogy egészen megnyerhessem, ráléptem a hazafiság mezejére, 24 szónál nem tudtam többet magyarul, azt is rosszul, de ellenzékinek léptem föl a mágnástáblán, s 60 ezer forintot ajánlottam föl, hogy mire, azt igazában nem is tudom tisztán, de magyar nyelvészeti akadémia lett belőle.”
Zichy Károlyt ebben az évben helyezték Budára, a magyar udvari kamara élére. Családja is vele költözött. Széchenyi is hamarosan ide tette át székhelyét. További nagy tettekkel akarta elkápráztatni szerelmét. „Crescence lehet az oka, hogy egy egész nemzet megújhodásra vezettetik; ő az Amphitrite, aki a sast itatja.” Néha az asszony is válaszolt a neki írt levelekre, máskor kétségbeesett, és elégette Széchenyi leveleit. Egy ízben egy marék hamu mellé kis üzenetet fűzött: „Lelkem nyugodtabb lett, és ő változatlanul drága maradt nékem. Papírhamuból nem tud kötetet szerkeszteni még a mérhetetlenül kíváncsi utókor sem. De tűnődni fölötte…”
Akkor már mindkettejük számára egyértelmű volt, hogy szerelmesek egymásba, de soha nem lehetnek egymáséi. Széchenyi megküldte reformtárgyú munkáit Crescence-nak, aki a férfi kedvéért tanult meg magyarul, hogy olvashassa azokat. Az 1828-as Lovakrult még nem értette, de a két évvel későbbi Hitelt, amelyet Széchenyi alig burkoltan neki ajánlott, már kijegyzetelve küldte vissza, bátorítva szerelmét a tervek megvalósításában. A magyar kapitalizmus kiálltványának is tekinthető munka kéziratát olvasva ezt írta a férfinak: „Fejezze be a nagy művet, a Gondviselés Önt magasabbra emelte, mint millió más embert, használja jóra képességeit. Hazánk Ön által viruljon fel. Igen. Ön egyesítse a kedélyeket egy hasznos reformációra. Én segíteni akarok Önnek és érdemeket akarok szerezni a hon körül, ez az a szövetség, amelyet Önnel kötni akarok amíg élek, s ezt elérni mindenesetre a legszebb jutalom volna.”
Széchenyi egyre nehezebben viselte a beteljesületlen viszonyt, újra utazni kezdett. Fiumében azt írta naplójába, hogy küzdhetetlen honvágyat érez, de nem egy ország, hanem Crescence iránt. 1834 végén éppen a Duna-szabályozással volt elfoglalva, amikor hírt kapott: Zichy Károly gróf Bécsben meghalt. Azonnal hazautazott, és felajánlotta szolgálatait az özvegynek. Crescence, aki éppen hetedik gyermekével volt terhes, csak a szülés után vallotta meg érzelmeit: „Tíz év óta, amióta szeretni tudok, szívem egészen az öné, esküszöm erre.”
1836-ban házasodtak össze egy évtizednyi reménytelen szerelem után. Két közös fiuk mellett Széchenyi sajátjaként felnevelte Crescence hét gyerekét és Zichy gróf előző házasságaiból való hét gyerekét is. A Zichy-gyerekekkel nagyon jó kapcsolatot ápolt, apjuknak tekintették. De szerelmük gyümölcsének tekinthetőek Széchenyi szellemi alkotásai is, hiszen mindegyik a Crescence-nak tett fogadalomból született. A közpolitikai kérdések szabad megvitatására létrehozott Nemzeti Kaszinó, a mezőgazdaságot és a nehézipart egyszerre katalizáló Hengermalom, az állami támogatás nélkül, nemzetközi részvénytársaságként létrehozott Lánchíd, a kereskedelmet felpörgető gőzhajózási társulatok: nélkülük másmilyen lett volna Pest, Buda és az egész ország térképe. Épületek és figurák a Balatontól az Al-Dunáig elterülő óriási társasjáték tábláján.
A Magyar Tudományos Akadémia címerében ma is a sast itató Amphitrité mitológiai alakja található. A címert Széchenyi István tervezte: „Önre gondoltam, amikor a festmény eszméje bennem megfogamzott. Önnek kell az öreg szittyát, akit a sas ábrázol, a sötétségből kivezetni.” Seilern-Anspang Crescence idealizált képmásánál jobb jelképe nem is lehetne a magyar reformkor legfontosabb intézményének. Vannak észjátékok, amelyeket a legnagyobb érzelmek mozgatnak.
