Koltai Tamás

a mi kis ügyeink

LESZ-E, AKI A HELYÉRE ÁLL? – KOLTAI TAMÁSRA EMLÉKEZIK RADNÓTI ZSUZSA

2015. július 20. hétfő, 14:21

Radnóti Zsuzsa Jászai Mari-díjas dramaturg, érdemes művész írását tesszük közzé, melyben a szombaton elhunyt Koltai Tamásra, a neves színikritikusra emlékezik.

tamaskoltai

Koltai Tamás – Fotó: Népszava 

Ismét egy megrendítő hír, Koltai Tamás nincs többé közöttünk.

Értelmetlen és pusztító a sors. Az a hatalmas tudás, tapasztalat, mint egy mega-számítógépben, ami az ő fejében, emlékezetében volt, nincs többé. Vagyis, amit megírt évtizedekre visszamenőleg és a mai napig is, az van, az mementónak megmarad. Hogyan kell egy színházkultúrát maradandóan krónikába foglalni, akár egy egyszeri előadásról van szó, akár egy művész pályafutásáról  írva, akár egy színházi korszakról beszélve.  

A nem létező modern magyar színháztörténet volt a fejében, és írta meg egy-egy előadás kapcsán, úgy, ahogy- egy méltatója fogalmazta -, mindegyik írásának  többletjelentése volt: ha ő írt egy fontos színházi eseményről , többlete volt a szövegnek, az előadásnak, a színészek jelenlétének és  a nézők közérzetének is.

De a legfontosabb, hogy megírt szövegei mindig rólunk, az örök pillanatnyi jelenünkről szóltak, arról, mi lenne és mi a dolga a színháznak, itt és most, a közép-európai  válságrégiókban. Írásai olyan érzékletesek voltak, mint a jó   előadások; tükröt tartottak elénk, megmutatva, hol tart ma a magyar színház, miben élünk és mennyiben  tud  erről hírt adni egy-egy produkció.  

Értékítélete, elemzőkészsége tűpontos  és tévedhetetlen volt. Szövegeiben benne rejlett a múltunk, a jelenünk és a sötétlő jövőnk. Nagyon kevesen tudták és tudják, amit ő tudott: a színház  illékony  és múlékony műfaját úgy rögzíteni, hogy az maradandóvá váljon.

Sokszor már nem volt neki elég egy-egy előadásról írandó  szakmai  kritika kerete. A 168 órában közölt  „publicisztikai  tanulmányaiban”  a  korszak kultúra romboló, szakmát és közösségeket szétverő jelenségeiről  beszélt, és sötét társadalmi anomáliáink  látleletét nyújtotta. Ezeknek műfaja speciális volt. Igazából soha nem szakadt el a színházról való beszédtől, de mégis messze túlmutatott rajta. A művészet felől közelített a politikához, és  a politikából következtetett vissza a kultúra veszélyeztetett, jelenlegi állapotához. És mintha mindegyik mélyén egy szívszorítóan idealista remény húzódott volna meg: hátha sikerül felrázni, változtatásra bíztatni egy egész szakmát, netán még többet, egy egész értelmiségi társadalmat. Bátorsága, irigylésre méltó éleslátása, elemző készsége újra-és újra szembesített bennünket azzal a világgal, amelyet mintha egyre jobban tudomásul is vennénk, és amelybe mintha egyre jobban beletörődünk.

És megint  eggyel kevesebben lettek, akik ezt a vészjósló folyamatot minden erejükkel próbálják feltartóztatni. Lesz-e, aki a helyére áll?

Radnóti Zsuzsa

 —————————————————————————————————————————————————————————————–

Herczog Noémi

Elkerülés helyett

https://www.es.hu/cikk/2022-09-09/herczog-noemi/elkerules-helyett.html

PUBLICISZTIKA – LXVI. évfolyam, 36. szám, 2022. szeptember 9.

Volt színházigazgató, aki felpofozta, és volt rendező, aki el akarta törni az ujját. Mondják, egy Nagy Rendező, aki sokat szapulta, utóbb (vagy előbb?) plagizálta az egyik tanulmányát. De akkortájt, amikor megismertem, még Vidnyánszky Attilával együtt véleményeztek előadásokat a gyulai Shakespeare Fesztivál készülő programjába a legnagyobb kölcsönös megbecsülésben. Koltai Tamás, azaz Tamás, mert utálta a tekintélytiszteletet, tehát szeretett tegeződni, most lenne 80 éves.

Emlékszem, amikor megírta a katonás Szirénének kritikáját, és a cikk konkrétan arról szólt, hogy bevallja, nem érti az előadást. Mármint az egész cikk erről szólt. Arról, hogy írhatna „elkerülő” kritikát, hogy ez a műfaj „ötven éve virágkorát éli nálunk”, és közben mutatta is, hogyan csinálná, hogy a kritikából ne derüljön ki a véleménye az előadásról, következésképp a színházon kívüli valóságról sem, amelynek értelmezéséhez az előadás hozzá kíván járulni. Ez a kritikatípus virágzott abban a korban, amikor Koltai pályája indult, hiszen úgy tartották, a „szókimondás” bajba sodorhatja az alkotót, és ez a gondolat valamilyen formában itt maradt velünk. Koltai nem akarta, hogy itt legyen.
Lehetne mondani, hogy minek írt a Szirénénekről, ha nincs hozzá viszonya (biztosan mondták is többen). Hiszen – ha nem is „el-”, de „ki-” nyugodtan kerülhette volna; én megtenném, írjon róla a jövő héten Molnár Zsófia, vagy ha nem olyan fontos, ugorjunk. De Koltai még a teljességet akarta, és alighanem hitt egy régi kánonban, amelynek a Katona minden előadása biankó része, ezért ez csalás lett volna. Ha valakinek a véleményét hétről hétre követjük, és csak az övét, akkor az is információ, ha valamit nem tud befogadni. Hogy ő sem tökéletes. És Koltai leírta, hogy Dömötör András „fiatal, tehetséges rendező”. Tehát nem arról volt szó, hogy világosan látja az előadás hibáit: fenntartotta a lehetőséget, hogy nem az előadásban van a hiba, hanem ez most nem ért el hozzá. És tehetne úgy, „mintha”, hisz még jól is szórakozott, dicsérhetné a Szirénéneket a Nagy Író örvén, és mert végre játsszák valahol. Csakhogy az hazugság lenne.
Miért épp ez az írása jutott most eszembe, amelyikben felsült? Mert nem eldöntött, hogy ki sült fel: kritikus vagy rendező? Mintha egy kicsit arról is beszélne Koltai, úgy „érzi”, hogy az előadás (a darabról azt írja, szól neki valamiről) szórakoztató gegek sorozata volt, anélkül hogy Nádas Péter művét a rendező a valóságra vonatkoztatta volna. „Elképzelhető”, hogy ez így van, tulajdonképpen ezt írta Koltai, „de nem biztos”. Hiszen egy negatív kritika, a „nem értés”, a „kívül maradás”, mindig megcáfolható. A „nem érintett meg”-gel mindig szembehelyezhető egy koherens értelmezés. Legfeljebb egy gyóntatószék előtt derülhet ki, volt-e a logikus levezetés mögött érzelem, amely igazolja.
Nem emlékszem, hogy valaha kételkedtem volna Koltai kritikáinak hitelességében. Úgy értem, a véleménye mögött megélt érzelmek tűntek valóságosnak. Hogy miért nem a műveltségét említem, vagy azt, hogy színesen írt? Elsőre ez jut róla az eszembe, ennyi. És ha itt nem volt igaza? Lehet. Hetvenévesen végül is megengedheti magának valaki, hogy ne értsen egy pályakezdőt (azt viszont nem engedheti meg, hogy arrogáns is legyen, de Koltai ez esetben nem volt az). 
Nem hinném, hogy sokan emlékeznek erre a Siratópamflet című írására, akkoriban kritikák már nem kavartak port. Ha ugyanezzel mondjuk húszévesen rukkol elő, lehet, hogy elküldik valahová a nagy magyar tekintélytisztelet nevében, véleményezze azt, amit megértett. De így nem, mert a) akkor már ő volt a Nagy Koltai, b) ez már egy másik társadalom volt, ahol kevesebbet nyom a latban a színház és a kritika. De jólesik olvasni a dilemmákat, amelyek az értelmezés közben keletkeznek, és amelyeket – még formátlanul – Koltai ki mer rakni a placcra. És talán még azért is, mert engem se talált el az előadás.
Tamás mindig is azt állította, hogy nem vágyik alkotók szimpátiájára. Ha így volt, könnyű volt neki. Meghozni a döntést, ha ugyan döntés volt egyáltalán ez a látszólag magától értetődő lépés, ami annál nagyobb bátorságot igényel, viszont alapvető: hogy őszinte lesz. Ahogy azt kedvencével, Peter Brookkal üzenik nekünk fenti színházukból, ami csak üres tér az égen, más semmi: „A kritikus cinkosa lesz a »Holt« Színháznak (…), amikor lekicsinyli a saját jelentőségét.”