[1] Mottó: „ Olyan kormány kell, amely odafigyel az emberekre, meghallgatja őket,megérti gondjaikat…” (Idézet az Orbán-kormány 2012. május 22-én beterjesztett kormányprogramjából.)
Mindenki megkapta, amit érdemel
(A második Orbán-kormány első három évének átfogó elemzése)
Előhang
2013. február 18-án Hiller István, egykori oktatási és kulturális ügyekért felelős miniszter a parlamentben napirend előtt szóvá tette: miért igyekszik a kormány az egyetemi hallgatókat a kötelező itthoni munkavállalással röghöz kötni akkor, amikor teljesen világos: a fiatalok jelentős része Magyarországon egyszerűen nem talál magának megfelelő munkát. A kormány nevében a frissen kinevezett államtitkár először is hosszan értekezett a megelőző nyolc év kártételeiről, ezen belül Hiller István – általa vélelmezett – felelősségéről, majd záró poénként azt találta mondani: „.Ami Önöknek rög, az nekünk a hazánk.” Saját – kormányzati soraiban – élénk és hangos elismerést aratott, az ellenzéki oldalon viszont a megdöbbenés, az elképedés, a hitetlenkedés gesztusait lehettet az arcokról leolvasni. Pedig mindez már az második Orbán-kormány ciklusidejének harmadik éve vége felé történt, vagyis lehetett már alkalmuk bőséggel megszokni a… mit is? Azt, hogy ennek a kormánynak a képviselői minden kellemetlen, kényes, konfliktusos helyzetben pofátlanul és cinikusan reagálnak. Elemző munkákban ez a két szó meglehetősen ritkán használatos, ezért indokolt, ha mélyebben is megkíséreljük kifejteni, hogy egy olyan komoly intézmény kapcsán, mint egy kormány, miért éppen eme kifejezések használatát gondoljuk helyénvalónak.
Azért idéztük meg az imént a szócsatát, mert ebben a rövid – alig négy percig tartó – parlamenti adok-kapokban tetten érhető az elmúlt háromévnyi kormányzás politikai stílusának valamennyi lényegi eleme:[3]
– A választ adó szándékosan félreértelmezi a kérdező problémáját. Pontosan tudja, hogy nem arra fog válaszolni, mint amire a kérdés irányult, hanem kiforgatja eredeti lényegéből. De azzal is tisztában van, hogy ezt a kérdező átlátja. Ám ez nem érdekli, hanem érdemi válasz helyett a maga előre kimódolt álláspontját adja elő, ami nem más, mint cinizmus.
– A megidézett eset nem egyedi, a kormányzati képviselők általában is így viszonyulnak minden kívülről érkező kritikához. Aki kívül esik a kormányzati látószögön, annak eleve nem érdekes a véleménye, kritikája, nem számít a javaslata. Nem ismerik el semmilyen esetben sem a tévedést. A tévedés beismerése ugyanis felfogásukban egyenlő a gyöngeséggel, márpedig mindig és minden körülmények között erőt kell mutatni. (Felhozott példánk látszólag jelentéktelen ügy ahhoz képest, hogy a kormányzati oldal a nagyobb horderejű kérdésekben is pontosan ugyanígy viselkedett: kezdve az alkotmányozástól egészen az ú.n. sarkalatos törvények elfogadásáig.)
– De nemcsak az a probléma, hogy nincs érdemi válasz, hanem még inkább az, hogy nem zajlik valóságos diskurzus. A választ adó a párbeszédek lehetőségét/kényszerét legtöbbször támadásra, komcsizásra, az elmúlt nyolc, negyven, ötven év funkciótalan felemlegetésére használja. Válasz helyett az történik, mint ami a példánkban: stigmatizálás, „hazaárulók vagytok”. Az ilyen politikai kultúra ezért mondható pofátlannak. Ugyanis látszólag elvállalja a párbeszéd lehetőségét, pedig: dehogy. Diskurzus helyett vádaskodás, érdemi véleménycsere helyett szünet nélküli megbélyegzés lesz minden érintkezésből. (S hogy mennyire megélt, begyakorolt, közösen vallott rutinról lehet szó, azt leginkább abból lehet megérteni, hogy rendszerint a T. Ház elnöke jár elől az effajta politikai kultúra gyakorlatában.)
– S végül, megidézett esetünknek van még egy tanulságos – első látásra talán apróságnak tűnő – mozzanata. A válaszadó államtitkár – Halász János – számára előre megírták a szöveget, azt papírból olvasta fel. Vagyis eleve nem volt kíváncsi a valódi kérdésre, az érvekre, a kritikára. Többek között ezért sem tudott érdemben válaszolni. De nem is akart. Ehelyett a napirend előtti kérdésre adandó válaszban „kommunikációs lehetőséget látott,” s ezt az értelmezést ragadta meg. Mert ebben a felfogásban a kormányzás lényege leginkább a ”hogyan kommunikálunk?”- kérdése. Mit állítunk mi az adott problémáról? Feketéről fehéret, ellenfélről ellenséget, kritikusról/kérdezőről hazaárulót – mindegy, hogy mit, a lényeg az, hogy minden lehetséges helyzetet lehetőleg mi definiáljunk. Olyan viszonyrendszerben, amelynek az adott pillanatban nincsenek megbízható mérési paraméterei, ezért lesz az a legfontosabb, hogy mi mit állítunk. EZ a hozzáállás nemcsak meg- és kifordítja az eredeti kérdést, nemcsak, hogy vádaskodik az érdemi válasz helyett, hanem minden olyan alkalomkor is eleve a saját mondandója kierőszakolt hangoztatására törekszik, amikor a kommunikációs dominancia lehetősége nem is az övé.
Mindezek nyomán, e négy felsorolt körülmény együttes fennállása okán tarható ez a kormányzati gyakorlat egyszerre pofátlannak és cinikusnak.
Természetszerűleg vetődik fel a kérdés: miért lett lehetséges ebből az alkalmi –mondhatni, véletlenszerű – szokásból rendszerképző rutint faragni? A válasz első megközelítésben egyszerű: mert megtehetik. Mert visszaélhetnek a kétharmados többség-teremtette történelmi lehetőséggel. Ám ez csak a jelenség felszíne, a lényegesebb meghatározottságok érdekében mélyebbre kell ásnunk. Meg kell keresnünk a kiinduló pontokat, át kell tekintenünk a három év tényleges kormányzati teljesítményének szerkezetén, s meg kell azt is néznünk, hogy ez az eltorzult kormányzati metódus hogyan illeszkedik az 1990 utáni – csaknem negyedszázados – kormányzás szokásrendjéhez.[4]
x-x-x-x—x-x-x—x-x-x
A kezdetekről
„ A győztesnek nem igaza van, hanem feladata.” – ezzel a fennkölt mondattal kezdődik a második Orbán-kormány csaknem százoldalas programja.[5] Nem tagadható: frappáns nyitány ez, de mit is jelent? Mi lenne, ha a „győztesnek igaza lenne”? S miért is nem lehetne igaza? De miben is? Mire vonatkozhat ez az „igazság” amely – ezek szerint – nem is annyira fontos? Azért annyira mégiscsak fontos lehetett, hogy – valakiket mindenképpen meg kell győzni ennek az ellenkezőjéről. Kiket is? Kik lennének e képzeletbeli diskurzusnak a partnerei? Kinek szól azonnal ez a figyelmeztető hang? Miután nincs semmiféle fogódzónk e képzeletbeli vitapartner kiléte felől, így kénytelenek vagyunk azt hinni, hogy miután a Szerző, Orbán Viktor személyesen jegyzi e magvas igazságokat, nyilván az önmagával folytatott, belső párbeszédének lehettünk akaratlan tanúi.
Mindenekelőtt azért időztünk el ilyen hosszan eme bevezető mondat lehetséges tartalmának értelmezése felett, mert a későbbiekben alapvetően az ehelyütt kiemelt vonás lesz jellemző a terjedelmes dokumentum egészére. Fennkölt, ünnepélyeskedő hangnemből, sokat sejtető bölcsességek strukturálatlan halmazából áll össze az egész bevezető. Olyan vitathatatlan közhelyek váltogatják egymást a – nem különösebben megfontolt – sértegetésekkel, amelyekben nemcsak a nyolc év, nemcsak a húsz év, de az egész huszadik század megkapja a magáét. Időnként azonban fel-felbukkan, a „demostaztán” féktelen önbizalma is: De Most Aztán helyre állítjuk a Történelmet: megteremtjük végre az Egységes Nemzetet, létrehozzuk az ÚJ Rendszert, mindent elölről fogunk kezdeni. Ami eddig történt, az nem számít, az Előző Múlt mától kezdve érvénytelen. Mostantól kezdve mi vagyunk a Múlt, a Jelen, meg a Jövő is. Mi tagadás, mindez kissé elszabadult értelmezése egy olyan választási eredménynek, amely valóban páratlan a maga nemében, de ettől még mindig nem több, mint választási eredmény. Aminek legfontosabb következménye mégis csak az, hogy lehetséges és kell is kormányozni.
A kormányprogram érdemi részét megelőzi egy olyan tizenöt oldalas ideológiai bevezető, amelynek a maga idejében az elemzők nagy része több okból sem tulajdonított túlzottan nagy jelentőséget. Részint, mert szerkezetileg is meglehetősen zagyva produktumról volt szó: kezdődött a kormányfő alig kétoldalas, személyes „hitvallásával”, folytatódott azután a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatával, majd a Nemzeti Együttműködés Rendszerének szövegével. Ám igazság szerint ez a tizenöt oldalnyi rész zömében az előzőekhez hasonlóan dagályos, ál konkrét kinyilatkoztatásokat tartalmaz, (időnként háromszor is), ugyanis az egyes elemek mindegyik szövegrészben vissza-visszaköszönnek. Azért is volt nehéz bármit is kezdeni e tagolatlan mondatfolyammal, mert tele volt bizonyítatlan, megalapozatlan állításokkal. Olyanokkal, amelyeket legfeljebb kampányidőszakban lehetett volna értelmesen a szélesebb nagyközönség számára vitaalapként felkínálni. (Amire – tudjuk – egyáltalán nem került sor.) E fennkölt mondatok korántsem voltak azonban annyira ártalmatlanok, mint amilyennek az ünnepi pillanatok keltette kötelező stilisztikai sulyokvetés okán talán megengedően gondoltuk – s talán ez a jellegzetesség is elaltatta a korabeli elemzők figyelmét.
Három év távlatából azonban világos, hogy a fellengzősségek, erőszakolt és bizonyíthatatlan átértelmezések, egyoldalú történelem- és politikaértelmezések a második Fidesz-kormány alapvetését, szellemi és ideológiai fundamentumát képezik. Csakhogy ez az indulás, a kezdet pillanataiban korántsem volt magától értetődő. E konfúzus szövegrendszerből érdemes kiemelnünk utólag négy olyan tartalmi jellegzetességet, amelynek komolyan vétele révén némileg kulcsot kaphatunk a 2010 utáni kormányzás valamennyi lényeges ellentmondásának megértéséhez.
1. A NENYI első mondatában azt a meglepő kijelentést tartalmazza, miszerint Magyarország negyvenhat évnyi megszállás, diktatúra, valamint az átmenet két zavaros évtizede után „visszaszerezte az önrendelkezés jogát és képességét”. Ebből az új keletű felismerésből egyidejűleg sok következtetés is levonható. Ha egyetlen pillanatra is komolyan vesszük, akkor nemcsak az 1989 előtti nemzetközi relációkat érintő politikai döntések mindegyike válik megkérdőjelezhetővé, hanem mindaz, amit az első szabad választások, azaz 1990 után a rendszerváltás kormányai tettek az új külpolitikai orientáció érdekében. (Többek között az 1998-2002 közötti, első Fidesz-kormányzásé is…) Ezek szerint például, sem a NATO-ba való belépésünk, sem az Unióhoz történt csatlakozásunk nem tekinthető egy szabad, önrendelkezéssel megáldott ország tettének. Nem beszélve azokról az alapszerződésekről, amelyeket a szomszédainkkal a kilencvenes években kötöttünk. Ebben az értelmezésben minden korábbi nemzetközi lépésünk érvénytelen, s nem meglepő, ha az ÚJ Szuverén minden egyes lépését a visszaszerzett – és végre gyakorolható… – függetlenségi eszme hatja át. E felfogást megértve és elfogadva már nincs mit csodálni a 2010 után vívott szakadatlan függetlenségi küzdelmeken, s hiába tartják a kritikusok mindezeket fölöslegesnek és kontra produktívnak, mert a kritikusok pontosan a lényeget nem értik. Azt, hogy Magyarország csak a választások óta tarthatja a saját érdekeit szem előtt, korábban erre nem volt lehetősége. Az igazi cezúra tehát nem is 1989/1990 táján volt, hanem a 2010 utáni kor áll gyökeresen szemben az ezt megelőző korok mindegyikével. (Mindegyikével? Ez is talányos, mert ha jól értjük, akkor az 1944. március 19. előtti Magyarország szabad, független és önrendelkezésre képes konstrukció lehetett. Érdekes megközelítés ez, és sok szempontból megvilágítja a későbbiekben követett kultúrpolitikának a két háború közötti időszak iránti elemi erejű vonzódását.)
2. A bevezető szövegek többször is nyomatékkal említik, hogy a győztesek szerint „új politikai, gazdasági és társadalmi rendszert” kell alkotniuk. Merthogy a választók erre kötelezték őket. Egyértelműen állíthatjuk, hogy a második Fidesz-kormány legnagyobb és legveszélyesebb ideológiai csúsztatása ez az „új rendszer”t-követelés, illetve tételezés. Magyarországon 2010-ben a szokásos, négyévenkénti választásokat tartották meg, s ennek során a regnáló kormány sorsáról, illetőleg a következőt megalakító parlament összetételéről döntöttek. Szó nem volt semmiféle Új Rendszerről, semmiféle történelmi fordulat igényéről. Már csak azért sem, mert ha a Fidesznek tényleg lett volna valami víziója erről, akkor súlyos probléma, hogy a legkevésbé sem tájékoztatta a választóit erről. (Vagy, ahogyan ők fogalmazni szeretnek: ha volt is ilyen tervük, akkor félrevezették a választókat.)
Az új rendszer lényegét a kormányprogram bevezető pontjai közül a Nemzeti Együttműködés Rendszeréről szóló (kilencoldalnyi) szöveg volt hívatott pontosítani. Hiába próbáljuk azonban százszor is elolvasni, a kívánatos új rendszerről nagyjából azon az általánossági szinten kapunk képet, miszerint abban a munka/otthon/család/rend/egészség-relációk jelentik majd a pilléreket. Ha a rendszeralkotókat ekkoriban meg lehetett volna minderről kérdezni, akkor mindenképpen érdemes lett volna azt tudakolni: egyáltalán létezhet-e olyan rendszer, amely nem ezekre a pillérekre épül, illetve épít? Lehántva a nagyotmondás szükségképpen felszínes okoskodását, annyit sikerül megértenünk, hogy a választási eredménnyel megkötött „új társadalmi szerződés” lenne az új rendszer fundamentuma. Magyarán, az a tény – amit a NER is nem győz nyomatékkal hangsúlyozni -, hogy a rendszerváltás során először kapott egyetlen politikai erő felhatalmazást a kormányzásra. Innentől kezdve közönséges tautológiával van dolgunk: azért lesz vadonatúj rendszer, mert a Fidesz kétharmadot kapott, s azért kapott kétharmadot, hogy új rendszert építsen. Nem törekednénk e mélyenszántó politikai filozófia további mélységeiben bolyongani, megelégszünk a magunk fordításával: a kétharmados választási győzelmet a Fidesz teljesen önkényesen a rendszerváltásnál is erősebb történelmi fordulatként szeretné értelmezni. S ez – lehántva a dagályos, ünnepélyeskedő hangnem giccseit – azt jelenti, hogy a saját szándékain túl semmi egyéb peremfeltételre nem lesz tekintettel.[6]
3. Mindezek következtében a NER haladéktalanul el is kezdi az eddig érvényes közjogi struktúra átértelmezését és radikális átalakítását. A dokumentum 6. oldalán például azt olvashatjuk, hogy „Az új parlament több mint Magyarország hatodik, szabadon választott parlamentje, az új Ház valójában alkotmányozó nemzetgyűlés és rendszeralapító parlament.” Részletesebb, addig még nem ismert bizonyítás elemeivel ezúttal sem bíbelődnek a rendszeralapítók, marad tehát érvként az, amit már ismerhetünk: a kivételes választási felhatalmazás feljogosítja a győztest erre az új keletű funkció-tulajdonításra is. S ha a parlamentnek – az eddigiektől eltérő – merőben új funkciói lesznek, akkor mindebből logikusan levezethetővé válik az összes további hatalmi/politikai intézmény újradefiniálásának lehetősége is. Mit lehetősége? Kötelessége! Az eltelt három év nyomán elmondhatjuk: ebben az értelemben a Fidesz következetesen tartotta magát a 2010. május 22-én meghirdetett kormányprogramjához, mert valóban ”rendszeralapító parlamentként” működtette kétharmados többségét.
A dokumentum lépten-nyomon megismétli, hogy a „magyarok” eme új rendszer megalakításáról döntöttek, s ezt talán azért is kell újból és újból nyomatékosítani, mert a szöveg szerzői nagyon is tisztában voltak azzal, hogy képtelenséget állítanak. A „magyarok” nem rendszeralapításról, s végképp nem a Nemzeti Együttműködés Rendszeréről döntöttek, mert arról nem is dönthettek. Minthogy fogalmunk sem lehetett ennek a dokumentumnak a létezéséről, ez a dokumentum ugyanis egy hónappal a választások után született csak meg.
További részletkérdés: hogyan minősítsük akkor ezt a politikai világképet, ezeket a dokumentumokat, s az egész lázas, rendszerteremtő vágyat? Óvakodnánk attól, hogy szimplán hazugságnak, netán tévedésnek, tévesztésnek tartsuk. Sokkal inkább arról lehet szó, hogy a Fidesz képtelennek bizonyult a – történelmileg valóban kivételes méretű – politikai felhatalmazás korlátainak valós felmérésére, betájolására. S azért volt képtelen erre, mert nem annyira a korlátait igyekeztek felismerni, hanem éppenséggel a korlátok hiányát vélték benne felfedezni. S mert e vonást tartották a választási eredmények nyomán kialakult helyzet legfontosabb jegyének, ezért a későbbiekben csak erre az egyetlen körülményre voltak tekintettel. Vagyis arra, hogy nem lesznek semmi egyébre sem tekintettel…[7]
4. A NER-nek volt még egy olyan eleme, amelynek a megjelenése idején sokan nem tulajdonítottak túlzott jelentőséget – többek között e sorok írója sem. Nevezetesen az a túlzott indulat, aminek jegyében a dokumentum minden elképzelhető károkozásért a megelőző nyolc évet kárhoztatta. Akkor mindez csak olyan stílustalanságnak, kisszerű visszalövöldözésnek tűnt, amely legfeljebb a győztes politikai kulturális hátteréről mondhat valami fontosat. Azóta viszont kiderült, hogy e túlzásokat korántsem csak a pillanatnyi győzelmi eufória szülte. Hiszen a következő években követendő kormányzati politikának éppenséggel ez a parttalan vádaskodás képezte az egyik legfontosabb talapzatát. Olyan lényegi elemét jelentette, amely egyidejűleg többféle, fontos funkciót is hivatott volt teljesíteni. Részben arra volt alkalmazható, hogy eme nyolcévezés jegyében eleve lehetetlenné tegyék az új kormánnyal szemben gyakorolható bármiféle kritikai megnyilvánulást. Részben pedig arra is kiváló lehetőséget nyújtott, hogy a porrá vert baloldal belátható időn belül ne nőhesse ki magát az ellenzéki oldal vezető politikai erejévé. (Mert bármekkora is volt a baloldal 2010-es veresége, azt azért az elmúlt húsz év tapasztalatai nyomán sejteni lehetett, hogy négy év alatt nagyon is képes lehet újból egyenrangú politikai riválissá felnőni.) Részben pedig a szüntelen visszafelé mutogatás olyankor is jól jöhetett, ha a kormányzati oldalnak momentán az égvilágon semmi sem jutott eszébe. (Lásd, a tanulmányunk bevezetőjében megidézett parlamenti affér szerkezetét.)
x-x-x-x-x-x-x—x-x—x-x—x-x-x-x—x
A második Fidesz-kormány megalakulásakor megismert alapvető dokumentumok segítségével áttekintettük a kezdetek kezdetét. Utólag el kell ismernünk, hogy az akkori program nemcsak a későbbi gyakorlat lényegét tartalmazta csírájában, hanem kimerítő alapossággal fogalmazta meg mindazon tételeket, amelyeket a maga idejében még nem gondolhattunk az Új Rendszer legfontosabb vonásainak. Mindez a Rendszer egészének szintjén érvényes leírás. Nem kevéssé érdekes és tanulságos azonban az sem, ahogyan a Fidesz elgondolta a maga kormányzati szerepét a legfontosabb társadalmi alrendszerek működésében. A továbbiakban arra teszünk kísérletet, hogy – a hagyományos neoweberiánus sémának megfelelően – szemügyre vegyük mindazt, amit az új kormány a gazdaság, a társadalmi struktúra, a hatalmi/politikai szféra, valamint a kultúra világában előzetesen magának előírt, illetőleg mindazt, amit ebből az elmúlt három évben megvalósított. Továbbá azt is, amit az eredeti elképzelések helyett tett.
A gazdaság talpra állítása
Eredetileg a Fidesz kormányzati köreiben általános volt az a meggyőződés, hogy a kormányváltás puszta ténye önmagában is jelentős fordulatot hozhat a magyar gazdaság évek óta siralmas helyzetében. Ezt a parttalan optimizmust tükrözte a kormányprogram Matolcsy György által írott fejezete is. („Itt az idő, hogy talpra állítsuk a magyar gazdaságot!„- címmel). Nem lenne teljesen korrekt, ha csak ebből a dokumentumból próbálnánk meg mindazt rekonstruálni, hogy mit várt, remélt a Fidesz a maga kormányzati periódusában a gazdaságban megvalósulni. Mindenekelőtt azért nem, mert éppen a kormányzat megalakulásának időpontjában zajlottak az európai gazdaságban azok a válságjelenségek, amelyeknek akkoriban még nem lehetett teljesen világosan látni a következményeit. S erre tekintettel utólag némi joggal lehetett arra hivatkozni, hogy e váratlan jelenségek a későbbiekben aránytalanul megterhelték az eredeti tervek kivitelezhetőségét. Ezért az új kormánynak a gazdasággal kapcsolatos várakozásait inkább az egy évvel később megalkotott, ú.n. konvergencia-program számaiból kíséreljük meg rekonstruálni. Annál is inkább, mert az eredeti kormányprogram meglehetősen takarékosan bánt a számokkal, főképpen az álmok megfogalmazására koncentrált.
A Magyarország konvergencia programja 2011-2015 – A Széll Kálmán Terv alapján elnevezésű dokumentum 2011. április 15-ei keltezésű, tehát ekkor már egy évnyi tapasztalatot tudhatott maga mögött az Orbán-kabinet. Mindezt azért fontos előre bocsájtanunk, mert e program későbbi kritikai vizsgálata során két – korábban meglehetősen sokat hangoztatott érvrendszer ekkorra már teljességgel érvényét vesztette. Az egyiket a Múlt öröksége jelentette, hogy t.i. még nem lehet pontosan tudni, milyen számokat, konkrét kötelezettségeket kapott hozományként az új kabinet. (Ennek azért volt jelentősége, mert 2010-ben az Orbán-kormány vezető tisztviselői erre hivatkozva hónapokig kerülgették azt, hogy leendő gazdaságpolitikájukról bármit is meg lehessen tudni). A másikat már részben említettük: 2010-ben az eurózóna országai egy meghatározó csoportjának olyan erejű válsággal kellett szembenéznie, aminek következtében az Unió központjaiban lényegbe vágó pontokon változtak meg a gazdaságpolitikai/költségvetési prioritások. S míg egy évvel korábban még az új kabinet némi alappal hivatkozhatott arra, hogy nem tudhatott eme megváltozott prioritásokról, 2011 áprilisában mindez már nem volt elfogadhatóan előadható érv.
Mit várt az új kormány a maga négy évétől? Röviden összefoglalva: tartós és egyre erőteljesebb gazdasági növekedést. Olyan erejűt, ami a konzervatív programváltozat szerint is 2011-től folyamatosan a 3%-os szint felett tartaná a növekedési dinamikát.[8] Melyek lettek volna ennek a kiegyensúlyozott és tartós növekedésnek a pillérei? Több fontos tényező is, melyek közül leginkább a következőket érdemes kiemelten is megemlítenünk:
– Olyan új adórendszer, amely a korábbiakhoz képest sokkal egyszerűbb, elősegíti a hazai vállalkozások versenyképességének erősödését, sokkal nagyobb jövedelemhányadot hagy a lakosságnál, hogy ők is fontos növekedési tényezővé válhassanak.
– Olyan új gazdaságpolitika, amely radikálisan segíti elő a foglalkoztatás gyors bővítését a kiszámíthatóvá vált vállalkozói környezetben meglóduló befektetések nyomán. (A sokat hangoztatott „egymillió új munkahely” a konvergencia-programban időarányosan – a 2011-2015 közötti évekre – négyszázezerrel bővülő foglalkoztatást prognosztizált.)
– Az eredeti kormányprogramban rendkívül hangsúlyos tényezőként számoltak a hazai kis- és középvállalkozások teljesítményével, versenyképességük határozott növekedésével, valamint a foglalkoztatás növelésében betöltött szerepükkel. Ez az erőteljes szerep egy évvel később – a konvergencia-programban – már alig volt tetten érhető, noha a hivatalos szólamokban továbbra is hivatkozási alap maradt.
– A nemzetgazdaság ágazatai közül a jövőben kiemelt szerepe lett volna az építőiparnak, a mezőgazdaságnak és a turizmusnak – főként a munkahelyteremtésben. Némileg ide kapcsolódik az a várakozás is, hogy – még a 2011-es konvergencia programban is – a beruházások határozott növekedésére, évi 5-6%-os bővülésére számítottak.
– Ellentétben a korábbiakban, a megelőző egy év alatt hangoztatottakkal, a 2011 áprilisában bemutatott konvergencia-programban a kormány 180 fokos fordulatot vett és az államadósság elleni harcot jelölte meg legfontosabb feladatának.
Az eddig röviden összefoglalt tényezőknek köszönhetően Magyarország megint a térség húzóerejévé avanzsálna, és hazánk egészen különleges szerepet kaphatna a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban.
S mi valósul meg a négyéves ciklusidő során a nagy ívű elképzelésekből? 2013 derekán az látható, hogy szinte semmi sem. E tanulmány megírásakor a 2012-es évre vonatkozó adatokat majdnem teljes körűen ismerhetjük már, s éppen ezekre alapítva állíthatjuk, hogy a hátra lévő egy évben már nem történhet olyan csoda, ami a kormányzati periódus első három évének tendenciáin változtatni tudna. A magyar gazdaság a Fidesz kormányzásának négy éve során a legjobb indulattal szólva is a stagnálás állapotába került, szó nincsen tartós növekedésről.[9] Az adórendszer nem lett egyszerűbb, az élőmunka-terhek a korábbiaknál is nagyobb megterhelést jelentenek a hazai vállalkozók százezreinek. Az adórendszerben (szja-csökkentés) történt megalapozatlan beavatkozásoknak köszönhetően viszont tartósan egyensúly-hiányos helyzet alakult ki a költségvetésben, mert az adóvisszavágás nem tudta úgy felpörgetni a fogyasztási többleteken keresztül a gazdaságot, hogy az szja-kiengedéssel keletkezett lyuk a költségvetésben befoltozódjon. Ezért kellett megjelentetni a különadók olyan új rendszerét, amelynek köszönhetően a tőkehiány, a hitelezés elapadása, a tőke-kiáramlás, valamint a hosszabb távú fejlesztések elmaradása együttesen rajzolják ki a gazdaság jövőjének egyre szomorúbb kilátásait. A húzóágazatként elképzelt építőipar az elmúlt három évben korábbról sohasem tapasztalt mélyrepülést mutatott be, köszönhetően némileg annak is, hogy a 6%-osra tervezett évi beruházás-bővülés éppen az ellenkező előjellel „valósult meg”… (2012-ben 5, 2 % csökkentek a beruházások, a beruházási ráta sok évtizede példátlan szintre, 15 % alá csökkent.)
A foglalkoztatásban hangoztatott fordulat is elmaradt, az adatokat csak a közmunkák – nagyon is kétes hatékonyságú – erőltetésével lehet némileg kozmetikázni, miközben a versenyszektorban az alkalmazottak száma folyamatosan apad. A munkanélküliség rátája magas szinten ragadt be úgy, hogy közben az elmúlt években többszázezernyi hazai aktív munkaerő külföldre vándorolt.[10]
Igaz, hogy az államadósság rátáját sikerült csökkenteni, de egyfelől csak minimálisan, a 2009. végi 79,8 százalékról 79,1 százalékra, miközben elolvadt a magán-nyugdíjpénztári megtakarítás, másfelől korántsem fenntartható módon.
Regionális versenytársaink – hasonló nemzetközi gazdasági adottságok mellett is – a magyar gazdaságnál lényegesebben jobb mutatókat produkáltak, egyszóval a kelet-közép-európai húzóerő-szerepkörnek is búcsút kellett mondanunk.[11]
Természetesen az Orbán-kormány is érzékelte beígért sikereinek az elmaradását, ezért menet közben olyan új prioritásokat talál magának, amelyeknek a jelentőségéről eredetileg egyetlen szó sem volt. Részben a megváltozott brüsszeli mércének való megfelelés szándékénak is köszönhetően, a kormányzati sikerek elsőszámú mércéjévé nőtte ki magát a GDP éves deficitjének 3 % alá való szorítása. Ám az ezért fizetett aránytalanul nagy ár következményeit egyetlen alkalommal sem voltak hajlandóak beismerni. Hasonlóképpen jártunk a másik sikermutatóval, az államadósság rátájának csökkentésével. Az e téren felmutatott teljesítmény egyáltalán nem ad okot túlzott büszkélkedésre, a mértékén túlmenően azért sem, mert a bevállalt előirányzatokat egyetlen alkalommal sem sikerült teljesíteni, pontosabban, messze nem sikerült. Ebben szerepe volt mindazon kormányzati döntések következményeinek, amelyek nyomán a potenciális GDP-dinamika nullára esett, a forint árfolyama nem várt mértékben elgyengült, és az ország finanszírozhatósága csak nagyon drágán volt elérhető.
Végül, fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy ha 2010 után ilyen mértékben a várakozásokkal szemben alakult a magyar gazdaság helyzete, akkor mi lehetett az Orbán-kormány eredeti gazdaságpolitikájának a lényege? Úgy látjuk az, hogy – nem is volt koherens gazdaságpolitikai elképzelésük, hanem csak néhány olyan társadalompolitikai megfontolásuk, amelyekhez a végletekig ragaszkodva, folyamatosan rögtönözve megpróbáltak mindig az aktuális, a legégetőbb kihívásokra ad hoc válaszokat adni.[12] (E társadalompolitika részleteiről majd a következő alpontban mélyebben is megemlékezünk.) S eme rögtönzési sorozatból állt aztán végül össze az a látszat-gazdaságpolitika, melynek lényegi eleme a szüntelen, ötletszerű és kényszeres korrekciók végtelen láncolata. (Így az sem a véletlen műve, hogy korábban egyetlen kormány sem volt kénytelen év közben ilyen gyakorisággal változtatni a már elfogadott éves költésvetés alapszámain, sőt a jövő évre elfogadott számokon is, mielőtt még az adott év megkezdődött volna.)
Kormányzati politika és társadalmi struktúra
Az Orbán-kormány döntéseinek a társadalmi struktúra formálódására gyakorolt hatásairól három különböző metszetben érdemes megemlékeznünk. Volt olyan szegmens, amely vállalt, deklarált kormányzati célokat kívánt megjeleníteni. (Ilyen jellegű törekvésekről mindenekelőtt a középosztály-teremtési szándékok kapcsán beszélhetünk.) Azonosítható volt olyan döntési halmaz is, amely mögött félig bevallott, félig deklarált társadalompolitikai célokat lehetett kitapintani. (E vegyes jellegű törekvéseket a társadalom alsó harmadában éldegélő, többnyire kiszolgáltatott és/vagy törékeny helyzetben élőkhöz kialakított policy elemzése során fedhetjük fel.) S végül, nem jelentéktelen a kormányzati gyakorlatnak azon része, amely nemhogy nem volt deklarálva, de éppenséggel az ellenkezőjét hirdették mindannak, mint aminek a megvalósítására valójában törekedtek. (Ezt az ellentmondást a szűkebb elitcsoportokhoz való viszony összefüggéseiben lehet leginkább kimutatni.)
A már többször hivatkozott alapvető kormányzati dokumentumokban meglepően szűkszavúak az alkotók a középosztály-pártisággal kapcsolatban. Ez talán azért is furcsa, mert az elmúlt három évben Matolcsytól Orbánig a nagyobb jelentőségűnek szánt beszédekben másról sem lehetet hallani, minthogy az új kormányzat legfontosabb társadalompolitikai célja az erős középosztály megteremtése. Hallhattuk ezt ezerszer az szja-csökkentés indokaként, a devizahitelesek megsegítése érdekében kifejtett kormányzati döntések magyarázataként, valamint 2013 elején, a rezsicsökkentési kampány idején is rendszeresen. Nem kétséges, hogy e döntéseknek valóban lehetséges olyan olvasata, miszerint következtükben a társadalmi közép gazdasági/szociális pozícióinak szignifikánsan erősödnie kellett volna. S hogy mindez végül nem történt meg, annak elsősorban a követhetetlen, a látens következményekkel számolni egyáltalán nem tudó/nem akaró kormányzati mentalitás lehetett az elsődleges oka. Az adórendszerbéli könnyítések nyomán felhalmozódott jövedelem-többleteket elvitte a devizahitelesként elszenvedett árfolyamveszteség nyomán megnőtt törlesztési kötelezettség. A devizahitelesek sokszázezres táborát tovább polarizálta a végtörlesztések – vitathatóan – intézményesített megoldása. A rezsicsökkentési kampány estében pedig a magyar középrétegek számára csak a későbbiekben jöhet majd az a kesernyés felismerés: amit magán-fogyasztóként kaptak, annak az árát pl. vállalkozókként kell megfizetniük, nem beszélve a hosszabb távon nyilvánvalóan kedvezőtlen hatásokról. Egyszóval, a középosztály-teremtő politika eredményei e ciklusban egyáltalán nem voltak láthatók, ellenkezőleg, a 2010 utáni fejleményekből éppen ellenkező adatokat olvashatunk ki. A lakásépítés sok-sok évtizede nem látott mélypontra zuhant vissza, az új gépkocsik eladása a korábbi évekhez képest a töredékére zsugorodott, folyamatosan csökken az üzemanyag-vásárlás, a tartós fogyasztási cikkek között a bútor-forgalom, a háztartási és elektronikus cikkek eladása drasztikusan esett vissza, az utazási szokások, igények terén úgyszintén drámai jellegű átrendeződések láthatók. Szándékosan olyan példákat idéztünk, amelyek tipikusan középosztálybeli fogyasztási szokásokról tanúskodnak. S a fentiekhez képest még valami nagyon fontos vonás a hazai középosztályosodás természetéhez: eredetileg arról volt szó, hogy ez a négy év majd, a hazai kis- és középvállalkozók aranykora lesz. Ehhez képest, a hitelhez jutási lehetőségek kiszáradása, a beruházások beszűkülése és néhány nagyobb kedvezményezett körre történt koncentrálódása, valamint általában a hazai fogyasztás csökkenő tendenciája mind-mind abba az irányba hatott, hogy a középrétegek gazdasági háttere ezekben az években nemhogy erősödött volna, hanem az elmúlt húsz év során a leggyengébb lett. 2010 után a középosztály egy elenyésző hányada volt csak képes felzárkózni az elit sarkába, a többségen belül a további lecsúszás megakadályozása lett e négy év elsőszámú túlélési feladata. S százezreknek számára az utóbbi perspektíva sem lehetett sikeresen megoldható kihívás.[13]
A Fidesznek a társadalom tagozódásával kapcsolatos elképzelései között szerepelt egy olyan markáns vonulat, amelynek a lényegét – az előzetes dokumentumokból – ugyan lehetett valamelyest sejteni, ám a megvalósítás során egyértelműen a kevéssé deklarált, rejtve maradt célok lettek dominánssá. Már a kormányprogramban is önálló és hangsúlyos részként szerepelt az – eredetileg Lázár János által jegyzett – „rendpárti” elképzelés. Ám ekkor még nagyon körmönfontan ecsetelték a REND-hez fűződő elvárások között a társadalom legvédtelenebb csoportjainak megrendszabályozása iránti kormányzati szándékokat. Némileg hasonló veszélyeket lehetett kiolvasni a Matolcsy–jegyezte munkaerő-mobilizálási reményekből is. Nem kellett egy évet sem várni arra, hogy világosan kiderüljön: mindez a járadékosok széles és tagolt nagycsoportjai elleni határozott fellépést jelenti, függetlenül attól, hogy ezek a pozíciók a védtelen és kiszolgáltatott helyzethez vezető úton a saját hiányosságok, avagy a környezet–produkálta, kivédhetetlen jelentőségű tényezők következtében álltak-e elő. Először az idő előtt nyugdíjba kerültek, illetőleg a rokkantnyugdíjazásban részesülők ellen indult meg totális revíziós törekvés. Párhuzamosan pedig egyértelműen szigorodtak a munkanélküli ellátás szabályai. A korábbi szociális ellátások, járulékok rendszere pedig átalakult olyan közmunka-kényszerré, amely rendszerben maguk az érintettek egyértelműen rosszabbul jártak, viszont e megoldással – a látszatok szintjén – javítani lehetett a foglalkoztatási statisztikákon. Végül, e folyamatok betetőzéseként először a lokális adminisztráció kezdett hadjáratot indítani a hajléktalanok látható mivolta ellen, majd ezt az arcpirító gyakorlatot sikerült 2013 év elején alkotmányos rangra emelni.
Kétségtelen, hogy az említett intézkedések mögött sokféle, akár akceptálható elvárás is meghúzódott. Az is igaz, hogy a húsz év során kialakult szociális ellátó-rendszer egyre kaotikusabban működött. S még inkább igaz lehetett az, hogy a középrétegek jobboldali fertályán régóta vörös posztó volt a szociális rendszer, mondván, szisztémája a munkakerülést jutalmazza és visszatart a gazdaságba történő érdemi integráció igényétől. Ám az sem lehetett a véletlen műve, hogy vezető kormányzati tisztviselők rendre azt érzékeltették: aki nem képes boldogulni, az mindenekelőtt magára vessen, és nem várhatja alanyi jogon az állami segítséget. Akárhonnét is vesszük szemügyre a kormányzatnak a társadalom alsó harmadára vonatkozó döntéseit, azt láthatjuk, hogy ezek minősége sokkal inkább korlátozó jellegű lett, semmint problémamegoldó karakterű policy. Az Orbán-kormány a maga első három évében leginkább a legkevésbé védett – védekezni képes – társadalmi csoportokkal szemben tudott folyamatosan erőt és határozottságot felmutatni. (2008. március 8. után Orbán Viktor az akkori, elsöprő győzelemmel zárult népszavazás eredményét értékelve azt mondta: ez a megmozdulás megteremtette a középrétegek és a leszakadók történelmi szövetségét – a Fidesz vezetésével. Ha ez a megállapítás annak idején helyénvaló volt, akkor azt mondhatjuk, hogy a 2010. utáni kormányzati politika viszont szerteszét szaggatta ezt a „történelmi összefogást”.)
Végül, a kormány gazdaság- és társadalompolitikájának kialakult egy olyan szegmense is, amelynek nemcsak az előzetes deklarációkhoz, de még a később hirdetett prioritásokhoz sem volt köze, sőt éppen az ellenkezőjükről lehet inkább beszélni. Az eredeti NER, meg a kormányprogram is tele van a korrupció, a korábbi elitcsoportok közpénzfosztogató praxisának kíméletlen kritikájával. A Matolcsy-írta részek hemzsegnek a közpénzek átláthatóvá tételéről szóló ígéretektől. Az újonnan megválasztott kormányfő egyik legelső dolga az volt, hogy nyíltan hadat üzent az off-shore-lovagoknak, a pénzüket/hasznukat külföldön tartó elit-csoportok képviselőinek. S az elmúlt három évben mi történt? Nem szaporítanánk a mondatokat ez ügyben, mert olyannyira közismert a tény: mindenütt, a sztrádaépítéstől a reklámpiacig, a vasúti rekonstrukciótól az energetikai ágazatban megforduló százmilliárdokig, a közszolgálati médiában kinyerhető költségvetési pénzek kisajátításáig ugyanaz a szűk csoport, a Simicska- Nyerges-féle cégháló, versenytársak nélkül találhatja meg a legrövidebb utat a közpénzekből történő vállalkozás-finanszírozáshoz. S hiába az ezer és egy tényfeltáró írás, riport, leleplező média-produktum, kormányzati körökben úgy tesznek, mintha soha nem hallottak volna a felvetett aggályokról. Középosztályosodás helyett Köz/gé/posztályosodás – mondta volt a tavalyi, hasonló zsánerű kötet kapcsán Lakner Zoltán kollégánk, – s egykori szóviccét az óta sem kísérelte meg cáfolni egyetlen kormányzati tényező sem. Az állami földek bérleti szerződéseinek „elnarancsosodása” csak egy másik ágazat felől erősíti meg az említett társadalmi jelenséget.[14]
Összefoglaló jelleggel azt állapíthatjuk meg, hogy az eredeti Fidesz-víziók szerinti kívánatos társadalmi modellt ebben a négy évben semmiképpen sem lehet látni kialakulni. Csak csöndben jegyeznénk meg azt a szociológiai jellegű ellenérvet, miszerint egy társadalmi osztályt soha nem a politika teremt meg, vagyis ebben az értelemben maga az eredeti vállalkozás is szociológiai/történeti abszurdum volt. Egy társadalmi osztály vagy alakul – a maga gazdasági/politikai/kulturális és egyéb előfeltételei bázisán –, vagy nem. Jelentős szereppel bíró társadalmi osztályt nem lehet kormányzati instrukciók alapján előteremteni. Zártkörű, oligarchisztikus jellegű érdekcsoportot viszont igen.
Az Orbán kormány esete a hatalmi/politikai szférával
Három év fejleményeit együtt nézve elmondható, hogy ezen a területen érhette a nagyközönséget a legkevesebb meglepetés. Nagyjából mindenki sejtette, hogy kétharmados többség birtokában a Fidesz hozzá fog nyúlni az alkotmányhoz, a hatalmi berendezkedés egészéhez, s az 1998 utáni tapasztalatok alapján azt is el lehetett gondolni, hogyan fogja mindezt tenni. Akik már nem emlékeztek erre, azoknak éppen elegendő útmutatásul szólhatott a 2009 őszén elhangzott kötcsei beszéd, ahol Orbán Viktor először fejtette ki a „centrális erőtérrel” kapcsolatos nézeteit.[15] Mind a kormányprogram, mind pedig a Nemzeti Együttműködés dokumentumai még a korábbiaknál is nagyobb eltökéltséggel jelezték előre a politikai rendszer átrendezése iránti – amúgy igencsak egyoldalú – igényeket. Azóta legalább három hullámban lezajlott ez az átrendezés.
Az első, azonnal a választások után elkezdődött, a másodiknak a csúcspontja a húsvéti alkotmányozás lett, a harmadik lényegét a későbbi – őszi – sarkalatos törvénykezési hullám jelentette. A további hullámok kibontakozását a 2012/13 fordulóján megmutatkozott alkotmánybírósági ellenállás egy időre ugyan megakasztotta, ám éppen ez a fejlemény lett a márciusi, erős felindulásban elkövetett alkotmánymódosítási lendület hajtóereje… Mindezzel csak arra szeretnék utalni: nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez az eltökélt átalakítási akarat a választások előtti egy évben befagyna, lehet, hogy még a legutolsó pillanatokig részünk lesz lélegzetelállító újdonságok, meglepetések kényszerű elsajátításában.
Magát a hatalmi/politikai szférát ért lényegi változások sokaságát ebben a tanulmányban még olyan részletességgel sem fogjuk ismertetni, mint az egyéb alrendszerek újdonságait. Részint azért nem, mert e változásoknak áttekinthetetlenül nagy irodalma termett – kezdve a napilapoktól, egészen a monografikus feldolgozásokig. Részint azért nem, mert e sorok írója is az elmúlt években számos alkalommal összegezhette idevágó ismereteit.[16] Minderre tekintettel megelégszünk a legfontosabb vonások vázlatos bemutatásával:
– A Fidesz másfél év leforgása alatt többet változtatott a politikai szisztéma egészén, s ezen belül legfontosabb intézményein, mint amennyi változást 1990-és 2010 között volt alkalmunk rögzíteni. Ennek során lényegében teljesen átrendezték a korábban a hatalmi egyensúlyokon nyugvó, meglehetősen komplikált intézményrendszert.
– E változások legfontosabb vonása a kormányzati alrendszernek a többi rendszer-tényező keretei közül történt kiemelése lett. Minden hatalmi tényezőnek legyöngítették a kormányzathoz fűződött kapcsolatrendszerét, pontosabban szólva: igyekeztek megszüntetni, lerontani, felszámolni a korábban létezett ellenőrzési lehetőségek mindegyikét.
– A változások folyományaként az önkormányzatoktól a médiumokig, az érdekképviseletektől a nemzeti intézmények soráig, az alkotmánybíróságtól az igazságszolgáltatás rendszeréig úgyszólván minden tényező a kormányzattól inkább függésben lévő, semmint partnerszerű képződménnyé egyszerűsödött.
– Az új kormány látszólag egyszerűbb, olcsóbb és hatékonyabb szerkezetként kellene, hogy működjék. (Az eredeti elképzelések szerint az „egyszerűbb kormányzati felállás” önmagában mintegy 200 milliárd forintnyi megtakarítást eredményezett volna, de egy év múlva már senki nem emlegette ezt az ígérvényt.) Valójában az új szerkezet belül lett annyira tagolt, hogy mind a mai napig nem látni a legfontosabb működési kereteket, mint ahogyan a felelősségi relációkat sem.
– Az új szerkezetben elvileg a kormányfői hatalom minden korábbi állapotokhoz képest korlátlanabb, de valójában ez informálisan és szociológiailag igaz, mert a kormányfő minden létező konkrét felelősségét széttelepítette, megosztotta és formálissá tette. Ennek következtében minden egyes döntés mögött páratlanul nagy befolyása lett a ki nem mondott, meg nem ismerhető szubjektív tényezőknek. A kormányfő körüli meghatározó, öt–hat főből álló, döntő befolyással rendelkező szűk kör alkotmányos státusza egyenként is, és testületileg is több mint talányos.[17]
– Az eredeti ígéreteket senki és semmi nem képes ezen a szerkezeten számon kérni. A parlamenti többség engedelmes gépezetként szolgál a napi kormányzati/kormányfői önkény gördülékeny lebonyolításához, az ellenzék kicsi, súlytalan, a média pedig teljes mértékben a kényszerlojalitás foglyaként asszisztál elvesztett függetlensége látszataihoz.
– A kormányváltások idején megszokott nagyméretű személycserék 2010 után még annál is nagyobb méreteket öltöttek, mint amit a rendszerváltás (1989/1990) idején megfigyelhettünk. A cseréknek ezúttal határozott generációs karaktere is volt, amennyiben a Fidesz holdudvarában várakozó fiatalok tömegei kaptak olyan kormányzati karrier-lehetőségeket, amelyek normális időszakokban elképzelhetetlenek lettek volna.
– A kezdeti dokumentumokban (kormányprogram, NER, NENYI) kiemelten fontos szerepet kapott és hatalmas lendülettel ecsetelték a megelőző nyolc év bűnös és korrupt mivoltát, nemzetellenes jellegét. Ennek megfelelően könyörtelen és kompromisszumoktól mentes elszámoltatást, perek tömegét, látványos Múltüldözést ígértek. Mindebből azután csak a porhintés, meg a szüntelen pr teljesült. Vagy azért, mert a beígért ügyek nem érték el a kriminalitás megelőlegezett szintjét, vagy azért, mert a magyar igazságszolgáltatás még mindig eléggé lassú és független ahhoz, hogy a napi politikai igények kellően fürge szolgálója legyen. Vagy azért, mert a kampányok kieszelői idővel arra is rájöttek, hogy mindezek előbb-utóbb őreájuk nézve is érvényesíthető kritériumokká válhatnak. Mindenesetre, a 2010-es választások előtt hatalmas médiahadjárattal megígért perhullámból, igazságtételi forradalomból nem lett szinte semmi sem. A politikai szférához kapcsolt eredeti elképzelések közül szembetűnően semmit sem sikerült teljesíteni.[18]
– Terven felül teljesült viszont valami olyasmi, amiről az eredeti politikai elképzelésekben egy szót nem lehetett olvasni. Az új kormány minden korábbi elődjéhez képest – még önmaga 2002 előtti múltjához képest is – a tökélyre fejlesztette a kommunikációs offenzívák gyakorlatát. Olyannyira, hogy e szokásának mára már rögeszmés rabjává vált. Nincs az a realitás, amely elől ne lennének képesek a legképtelenebb szómágiával elmenekülni, nincs az a társadalmi gond, feszültség, kudarc, amit meg ne próbálnának sikerré átvarázsolni. Ez a rögeszme mára már a nemzetközi politikai életben, és médiában kínos köznevetség tárgyává vált, jórészt ennek köszönhetően Magyarország nemzetközi híre, presztízse az elmúlt három évben páratlan mélyrepülést mutatott be. Kormányzás helyett szünet nélküli kommunikáció – talán ez lehet a belső körök számára kötelezővé tett magatartás.[19] Az első két évben még határozottan törekedtek annak a látszatnak a fenntartására, hogy e szómágiának meg legyen a hazai , illetőleg a nemzetközi mutációja is, lévén szó különböző szerkezetű piacokról. 2013 újdonsága abban rejlik, hogy még ezt a funkcionális különbséget is megkísérlik elhalványítani. (Kíváncsian várjuk ez ügyben a 2014-es végeredményt.)
Összességében azonban azt is meg kell állapítanunk, hogy az eddig felsorolt politikai szerkezeti újdonságok döntő többsége közvetlenül leginkább a társadalom legfelsőbb szintjén tevékenykedő néhány tízezernyi ember életét érintette. A mai magyar társadalom elsöprő többsége részben nincs még tudatában annak, hogy e drámai mélységű hatalmi változások előbb–utóbb az ő életlehetőségeiket is kellemetlen hatásokkal érinthetik. Másfelől nézve pedig a meghatározó méretű társadalmi többség már hetedik éve a gazdasági depresszió/recesszió/stagnálás következményeinek hatékony kivédésével van leginkább elfoglalva, és – ennek a mindennapi súlyát nyomasztónak érzékelve – kevéssé érzi magát érintve a politikai változások által.
A kormányzat és a szellemi/kulturális szféra
Sokféle várakozás övezte a 2010 májusában megalakult új kormány tevékenységének leendő irányait, utólag elmondható, hogy a sokrétű aktivitási lehetőségből a legnagyobb meglepetéseket a szellemi életben megmutatkozó beavatkozások okozták. A magyar társadalom – s kiváltképpen a mára már jelentős csoporttá gyarapodott értelmiség – többsége 1989 után könnyedén szokott el attól az élménytől, hogy e szférákban államilag/központilag és nyílt hatalmi eszközökkel igyekeznek alapvető érték-átrendeződéseket elérni. Az utóbbi három évben tapasztaltak eredetét keresve az eredeti dokumentumokban, nyilvánvalóvá vált, hogy valóban már a kezdetekkor kiolvashattuk volna pontosan a szándékát minden későbbi megnyilvánulásnak. De akkoriban – s a maguk szövegkörnyezetében – mindezek inkább súlytalan, ideologikus, komolytalan kijelentéseknek tűntek, esetleges/tényleges programadási szerepük nem volt komolyan vehető.
Azóta sokat okosodtunk a történtekből, de nem tudnánk tételesen és kielégítő részletességgel felsorolni mindazokat az egyenként is megdöbbentő lépéseket, amelyek láncolatából nagyon határozott állami/ideológiai–kulturális indoktrinációs szándékok összképe áll össze. Kezdve a színházi vezetők kinevezésétől, a műsorpolitika összeállításába való nyílt beavatkozásoktól, a hazai filmgyártás teljes szétzilálásáig, a könyvkiadásba történő, nem is leplezetten revánsvágyó beleszólásoktól, a szobrok, szimbolikus terek könyörtelen átalakítására irányuló napi politikai igényekig. Az egyszer már 1990-ben lejátszott utcanévtábla-cserék parodisztikus ismétlésétől a közszolgálati médiának – évtizedek óta nem látott színvonalra – primitív, propaganda-eszközzé történt lezüllesztéséig. A bevezetőben bemutatott képmutatás és cinizmus talán az új keletű állami kultúrpolitika mindennapi praxisában lelte meg leginkább megvalósulásának lehetőségeit. Az elmúlt három évben szinte óramű-pontossággal, hetente, tíznaponta robbantottak ki olyan mesterséges kulturális/ideológiai konfliktusokat, amelyeknek első látásra a legyőzött ellenfél hergelésén túl az égvilágon semmi konkrét haszna nem volt, nem is lehetett. Példák százait kellene ehelyütt megidéznünk a Nyirő-, Tormay- és Wass Albert-ügyektől a vitatható szobor-cirkuszokig, a 2013-as kulturális és sajtókitüntetések botrányai kapcsán megjátszott álnaivitások cinizmusáig, kiállítások, színdarabok, versek, könyvek, írók, tudósok diszkreditálásában játszott kezdeményező állami szerepekig, a megrendelt festmények nevetségességéig, az MMA ámokfutásáig. Ám az igazi kérdés az, hogy e sokszínű termés kulisszái mögött van-e valami mélyebb politikai megfontolás?
Úgy véljük, hogy ennyi év egybehangzó botránysorozatának is kell, hogy legyen valamiféle átgondolt politikai vezérfonala. Több, egyenként is jelentős mozaikdarabot látunk egymás mellé illeszthetőnek, s talán ezek együtt ki is adják a teljesebb kép kontúrjait.
Egyrészt: a kezdetekkor bevallott és meghirdetett rendszerteremtő igény valószínűleg együtt járt annak vizionálásával, hogy az új rendszernek minél előbb és minél kézzelfoghatóbban meg kell jelennie kulturálisan is. S e megjelenésben nagyon is hangsúlyosnak kell lennie az állami jelenlétnek. Nem elég a parlamenti dominancia, nem elég a közszolgálat alázatos és kritikátlan szolgaszerepe, nem elég a minden szinten megjelenő közigazgatási térfoglalás. Birtokba kell venni a kulturális tereket, intézményeket, a mintaadó lehetőségeket, és át kell azokat politizálni. Ha másért nem, már csak azért is, mert szabadon hagyva azok még a legyőzött ellenfél menekülési fészkeivé válhatnak. (Tanulságos ebből a szempontból az a két, párhuzamos, de szerkezetében nagyon is hasonló macska-egér- játék, amit a kulturális kormányzat a Nemzeti Színházzal, illetőleg a Klubrádióval éveken át folytatott.)
Másrészt: az említett elképzelés talán még viszonylag gördülékenyen kivitelezhető lett volna, ha… Ha, lett volna hozzá megfelelő kulturális tartalom. Ha a Fidesz a maga negyedszázados fennállása során képes lett volna megteremteni olyan szubkultúrát, amely önmagától képes lett volna kifejeződni irodalmi/film/képzőművészeti/színházi- és egyéb nyelveken is. A Fidesz azonban erre nem volt képes, s nem azért, mintha negyedszázad mindehhez túl rövid idő lett volna. Hanem azért, mert ez a politikai képződmény a megszületése pillanatától kezdve aránytalan mértékben volt rácsavarodva az elsődleges hatalmi szempontokra. E mentalitás pedig soha nem volt képes kultúrát teremteni, legfeljebb kiszolgálókat, kulturális lakájokat, megfizetett átállókat, derék és kevésbé derék haszonlesőket toborozni, s maga köré gyűjteni. Nos, a kétharmad meg is teremtette e lakájkultúra sokezres szolgahadát, s a többségük –alkalmi hitbizományként – sorra meg is kapta a legkülönbözőbb intézmények szinte száz százalékát. Ám, mindez a törekvés ettől még nem képes kultúrává stilizálódni. Ahhoz kellett volna még érdemi mondandó is.
Harmadszor: érdemi mondandó híján megmarad az érték-elkötelezettség végnélküli és üres hangoztatása, s e praxisban az válik értékké, amire mi tesszük rá a kezünket. A kulturális nyersanyagot az 1990 után feltűnt, s hamar szétszóródott jobboldali koalíció értelmisége hozta, amely a maga sértett, történelmi mellőzöttségét, ennek valós és képzelt élményeit azóta az egekig tupírozott öntudattal és patrióta kizárólagosság-tudattal együtt élte meg. S e két értékhalmazra a Fidesznek égetően szüksége volt: mind a sértettségre, mind pedig a patrióta kizárólagosság giccseire. Történelmi találkozásukból az lett, ami lehetett: az Elképzelt – amúgy, soha nem létezett – Aranykor istenítése, a két háború közötti időszak megszépítő felmagasztalása. A két háború közötti öntudatos magyar revizionizmus szalonképessé varázsolásának grandiózus kísérlete. Húszas és harmincas évek – de Móricz és Babits nélkül, Nyugat és Bartók nélkül, Radnóti és a népi írók nélkül. (Sőt- bármilyen meglepő, még Márai sem kell, mert az már kínos örökség lenne, ahogyan ő átlátott a korabeli keresztény középosztály képmutató mentalitásán; Márai nincs kitagadva, csak éppen el van feledve – Bibóval egyetemben.) Mi kell hát akkor a két háború közötti időszak kultúrájából? A tekintély tisztelete, a közösen összehazudott Nemzeti Egység, ami mindig is csak a szavakban létezett, az összmagyarságért érzett/deklarált egyoldalú felelősség, a különféle nagyhatalmak közötti szakadatlan ügyeskedés, s Gömbös munka-társadalmának álma, a korporatista/kormány-vezérelte hatékony modell, a kormányfő univerzális szerepére felépített szerkezet – Gömbös nevének említése nélkül.[20]
Negyedszer: egy ilyen tekintélytisztelő, hierarchikusan felépülő modell megfelel az óhajtott Rend igényeinek. A Rendet már az eredeti kormányprogram sem győzte elégszer nyomatékosítani, csak akkor még nem volt világos, hogy kiknek a rendje lesz mindez, s kikkel szemben. Ma már tudhatjuk. Sőt, még azt is, hogy az aggasztó méretűnek megmaradt Jobbik-szavazótábor többsége is leginkább ezt a nyelvet érti, ezt a kultúrát tartja követendő értékrendnek. S ezért nem is olyan meglepő, hogy az elmúlt három év során miért éppen a kulturális életben tette a Fidesz a legtöbb engedményt/gesztust a szélsőjobb közönségének.
Mi lehet ez a kultúra? Mivé állt össze három év nyomán? Talán ez lenne a ’centrális erőtér’ kulturális és ideológiai vetülete? Ha lenne elég idő hozzá, akkor szét tudna terjedni tankönyvként, érintkezési kultúraként, rejtett mindennapi mintakészletként is. Mindehhez azonban három év még kevés volt, talán ezért is kell olyan erőteljes vágyként álmodozni az újabb és újabb ciklusidők teremtő és termékeny mivoltáról. Eleddig ez a ’kultúra’ nem több mint fentről megfogalmazott és erőszakkal terjesztett romkultúra, a legkülönbözőbb üledékekből összekotort roncskultúra, amelyben egymás mellett tenyészik az őshaza-mitológiától a Puskás-kultuszig, a radikális homofób poptól a nyílt revansista igényig százféle, egymással semmiféle szerves kapcsolatban nem lévő töredék. Ha lesz rá még húsz év, akkor biztosan szerves zagyvalékká is össze tudnak majd érni. (Mint a guanó… keményen, vastagon…) E három év során e zagyvaságnak – a meghonosítási törekvésekkel együtt kirobbantgatott kultúrharcos akciók tömegével – nem volt más szerepe, minthogy elterelhesse a figyelmet az egyre mélyülő gazdasági depresszióról, az eredeti ígéretek, programok totális kudarcáról. S így nem volt más, mint a tényleges teljesítmény helyett felkínált halovány ideológiai/szellemi kompenzációs pótlék. S a többség ennek megfelelően is fogyasztotta. Kényszerfogyasztóként.
Lezárásként
Az Orbán-kormány a megalakulása előtti pillanatoktól kezdve meg volt győződve arról, hogy vadonatúj rendszert fog létrehozni. Olyan rendszert, amely minden tekintetben felülmúlja a korábbit, „az átmenet zavaros húsz évének” viszonyait. Ezt a különleges képességet egyedül a kétharmados többséget teremtő választási eredménnyel tudták alátámasztani. Arról azonban kevés szó esett, hogy e rendkívüli – történelmi – feladatot miféle különleges kormányzati képességekkel megáldva fogják teljesíteni. Magának a leendő kormányzásnak a mikéntjéről az eredeti kormányprogramból nagyon keveset tudhattunk meg. A későbbiekben is homályban maradt annak felfedése, hogy a „jó kormányzás” titkát és monopóliumát mikor és kik bízták kizárólag a Fidesz vezetőire. Feltehetően magától értetődő, automatikusan következő folyományként gondolták teljesíteni a Jó Kormányzás iránti kritériumokat. Talán a megelőző – 1998-2002 közötti –kormányzati tapasztalatokat vélték különleges és egyedi jelentőségű, tehát folytatható minőségűnek. (Ha így volt, akkor ez súlyos tévedésen alapuló vélelem lehetett, mert válasz nélkül maradt ugyanis az a dilemma, hogy az egykori ’jó kormányzás ’ miért is nem nyerte el 2002-ben a választók többségének tetszését. A korabeli válasz ugyanis nem haladta meg az ellenfél szokásos ármánykodásáról szóló, meglehetősen lapos színvonalú magyarázkodások önbecsapó jellegét, ami arra utalt, hogy a Fidesz meg volt győződve kormányzásának helyességéről.) Talán a hosszadalmas, nyolcévnyi ellenzéki időszakban halmozott fel a Fidesz kellő erejű kormányzóképes ismereteket. (Eme álláspontnak annyiban volt némi alapja, amennyiben a Fidesz e nyolc év során minden gondért, tévedésért, hibáért az aktuális kormányzatot tette felelőssé, s ezáltal egyúttal azt is érzékeltette, hogy minden jobban működne, sikeresebb lenne, ha ők birtokolnák a végrehajtó hatalmat.)
Akárhogyan is értelmezzük az önmaguknak megelőlegezett rendszerteremtő kormányzati képességeket, nem kérdés, hogy az elején nem ártott volna feltételes módban fogalmazni. Megvárni legalább az első száz nap megszokott mérési lehetőségét. Teljességgel megalapozatlan politikai stratégia volt a legelső pillanatoktól kezdve úgy beszélni a Nemzeti Együttműködés Rendszeréről, mintha az egy bejáratott, a többség által ismert, elfogadott és támogatott szisztéma lett volna. (S hogy ez mennyire nem így volt, azt elsőként maga az új kormány ismerte be látványosan, amikor 2010. július másodiki döntésével az új keletű dokumentumot valamennyi közintézmény falán kötelezően kifüggesztendőnek rendelte el. Amit mindenki ismer és elfogad, azt nem kell minden pillanatban az érintettek számára erőszakkal megidézetni.) A későbbiekben azután az Orbán-kormány valamennyi vitatható döntését ebből az eleve hamis konstrukcióból igyekezett levezetni. Következésképpen minden egyes lényeges döntés magán kellett, hogy viselje a legitimitás súlyos deficitjét. S ezt nem volt képes pótolni a legalitás túlfeszített értelmezésére történt állandó hivatkozás sem. (Hogy t.i valamennyi döntés mögött felmutatható volt a kételyeket nem ismerő, korrekciókra nem hajlandó, külső kritikákat megfontolni nem képes, viszont fegyelmezetten működő parlamenti többség.)
Pedig az új kormány által megkezdett radikális átalakítási szándékokra szinte minden egyes területen bőséggel megérett az idő. Nem vitatható, hogy a felsőoktatás felelőtlen túlduzzasztásával szemben határozott – és korlátozó jellegű – lépésekre volt szükség. Nem kétséges, hogy az össze-visszakuszált egészségügyben mind a finanszírozási, mind pedig a szervezeti viszonyokat gyökeresen meg kellett változtatni. Nem kérdés, hogy a közigazgatás átalakítása már legalább egy évtizede napirenden lévő összkormányzati feladatként jelentkezett. Azt sem lehet vitatni, hogy az 1989/1990 fordulóján kialkudott alkotmányos konstrukciót éppen ideje volt már egy koherens, az átmenet tapasztalatait is feldolgozni, rögzíteni képes új alkotmánnyal felváltani. Ugyanezt lehet elmondani a választási rendszerről is. Amihez a Fidesz-vezette kormány hozzányúlt, annak elsöprő többsége valóban alapvetően reformálásra szoruló terület volt. Csakhogy a Nemzeti Ügyek kormánya úgy vélte, e nagyhorderejű változtatásokhoz a frakcióban, a párt szűkebb holdudvarában éppen elegendő szakmai/közigazgatási tapasztalat halmozódott fel ahhoz, hogy megengedhessék maguknak a minden további külső körrel szembeni totális bizalmatlanság luxusát. A teljes körű alrendszer-változtatási rohamok során nem tartottak igényt semmiféle külső tanácsra, figyelmeztetésre, kritikára. S még az is mindegy volt, hogy e figyelmeztetések kívülről (külföldről), vagy belülről érkeztek-e.
E megállapítás értelmezéséhez nem haszontalan felidézni az első hónapok kormányzásából két olyan ügyet, amelynek mind itthon, mind pedig külföldön meglehetősen zajos és kritikai jellegű lett a fogadtatása. A meglepetés-szerűen elindított és könyörtelenül végigvitt média-szabályozási hullámok jelentették az egyiket. Tantörténetszerű az a döntési folyamat, amelyben nem nyílott esély semmiféle hangnak, véleménynek, javaslatnak a befogadásra.[21] Később azután ebből évekig húzódó nemzetközi-jogi konfliktusok nőttek ki. A másik – hasonló szerkezetű – ügyet a magánnyugdíj-pénztárak állalmosítása jelentette – szintén ugyanezen az őszön. Ennek kapcsán is számtalan, megfontolásra érdemes korrekciós javaslatot hallgathatott volna meg a kormány. Ehelyett megtévesztő kommunikációs trükközésbe kezdett, amelynek nyomán a csalódottság, a tehetetlenség érzése és a becsapottság vált milliónyi érintett elsősszámú élményévé.)[22]
Nem állíthatjuk, hogy mindez eleve elrendelten történt így, annál inkább sem, mert még a NER is úgy fogalmazott, hogy: „Olyan kormány kell, amely odafigyel az emberekre, tiszteletben tartja a különbözőségeket, meghallgatja őket, megérti a gondjaikat.” Nos, ezt a figyelmeztetést nem sikerült megfogadni, hiába lett kifüggesztve minden közintézmény falára, a későbbiekben maguk az alkotók sem olvasgatták saját, korábbi művük magvas intencióit.
Végül, felteendő az a kérdés is, hogy e négyéves ciklus eredményei nyomán joggal tarthatja-e magát az Orbán-kormány valamiféle új rendszer letéteményesének, első periódusa megteremtőjének. A megidézett dokumentumok, s az azóta elhangzott reprezentatív jellegű megnyilvánulásokból semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy vezetőik változatlanul hisznek az Új Rendszer megteremtettségében. Ha nem hit-alapon közelítünk e kérdéshez, akkor némileg másképpen látszanak a kontúrok. A 2010 utáni Orbán—kabinet gyakorlata nemhogy nem teremtett új rendszert, hanem azt a kellemetlen benyomást hagyja maga után, mintha az átmenet hosszú negyedszázadának legkevésbé sikerült mutánsával lenne dolgunk.
Nemhogy új lett volna a kormányzati politika, hanem végjátéka utolsó hónapjaihoz érkezve a megelőző kormányok legkevésbé sikeres, voluntarista, képmutató és kontraproduktív praxisának fura, fenyegető és kudarcokat kudarcokra halmozó karikatúrájává silányult. Megoldani szinte semmit sem tudott; minden lényeges alrendszer lebontásába belevágott, de nem volt képes a helyükön semmit sem teremteni. Nem tudott a lerombolt struktúrák helyén valamelyest is működni tudó intézményeket létrehozni. Kiderült – túlzottan hamar kiderült -, hogy a kétharmados politikai fölénnyel szinte bármit meg lehet szüntetni, pillanatok alatt fel lehet számolni akár két évtizedes örökségeket is (lásd például az Alkotmánybíróság, avagy a Nemzeti Bank sorsát), de még a kétharmad is kevés az új, teherbíró, funkció-teljesítésre is képes alrendszerek megteremtésére. Ahhoz még valami más is kellett volna, ahhoz elemi módon szükség lett volna a szűken vett kormányzati hatalmi szférán túli világok partnerként történő bekapcsolására is. Ez az, amire a Fidesz azért nem volt képes, mert ezt a kapcsolódást csak egyetlen módon tudta elképzelni: a hierarchikus, alá-fölérendeltségi relációk logikája mentén. S éppen ebben a vonatkozásban bizonyult a húsz év tapasztalata sokkal erősebb tradíciónak annál, mint ahogyan ezt az új kormány vezetői elképzelték. Eme emberöltőnyi időszak során a magyar társadalom többsége annál sokkal több szabadságélménnyel gazdagodott, hogy szó nélküli partnere legyen a meg nem indokolt változások engedelmes végrehajtásának. [23]
Jól látta Orbán Viktor mindezt előre, amikor még kormányprogramjának bevezetőjét fogalmazta: „ A győztesnek nem igaza van, hanem feladata.” S ez a kormány a feladatok pontos felmérése, körültekintő modellezése helyett állandóan az igaza – a vélt igaza – elfogadtatásával volt elfoglalva. Ezért a többi politikai erő feladata majd az lesz, hogy e fönt megidézett igazságnak végre érvényt szerezzen.
Előhang
2013. február 18-án Hiller István, egykori oktatási és kulturális ügyekért felelős miniszter a parlamentben napirend előtt szóvá tette: miért igyekszik a kormány az egyetemi hallgatókat a kötelező itthoni munkavállalással röghöz kötni akkor, amikor teljesen világos: a fiatalok jelentős része Magyarországon egyszerűen nem talál magának megfelelő munkát. A kormány nevében a frissen kinevezett államtitkár először is hosszan értekezett a megelőző nyolc év kártételeiről, ezen belül Hiller István – általa vélelmezett – felelősségéről, majd záró poénként azt találta mondani: „.Ami Önöknek rög, az nekünk a hazánk.” Saját – kormányzati soraiban – élénk és hangos elismerést aratott, az ellenzéki oldalon viszont a megdöbbenés, az elképedés, a hitetlenkedés gesztusait lehettet az arcokról leolvasni. Pedig mindez már az második Orbán-kormány ciklusidejének harmadik éve vége felé történt, vagyis lehetett már alkalmuk bőséggel megszokni a… mit is? Azt, hogy ennek a kormánynak a képviselői minden kellemetlen, kényes, konfliktusos helyzetben pofátlanul és cinikusan reagálnak. Elemző munkákban ez a két szó meglehetősen ritkán használatos, ezért indokolt, ha mélyebben is megkíséreljük kifejteni, hogy egy olyan komoly intézmény kapcsán, mint egy kormány, miért éppen eme kifejezések használatát gondoljuk helyénvalónak.
Azért idéztük meg az imént a szócsatát, mert ebben a rövid – alig négy percig tartó – parlamenti adok-kapokban tetten érhető az elmúlt háromévnyi kormányzás politikai stílusának valamennyi lényegi eleme:[24]
– A választ adó szándékosan félreértelmezi a kérdező problémáját. Pontosan tudja, hogy nem arra fog válaszolni, mint amire a kérdés irányult, hanem kiforgatja eredeti lényegéből. De azzal is tisztában van, hogy ezt a kérdező átlátja. Ám ez nem érdekli, hanem érdemi válasz helyett a maga előre kimódolt álláspontját adja elő, ami nem más, mint cinizmus.
– A megidézett eset nem egyedi, a kormányzati képviselők általában is így viszonyulnak minden kívülről érkező kritikához. Aki kívül esik a kormányzati látószögön, annak eleve nem érdekes a véleménye, kritikája, nem számít a javaslata. Nem ismerik el semmilyen esetben sem a tévedést. A tévedés beismerése ugyanis felfogásukban egyenlő a gyöngeséggel, márpedig mindig és minden körülmények között erőt kell mutatni. (Felhozott példánk látszólag jelentéktelen ügy ahhoz képest, hogy a kormányzati oldal a nagyobb horderejű kérdésekben is pontosan ugyanígy viselkedett: kezdve az alkotmányozástól egészen az ú.n. sarkalatos törvények elfogadásáig.)
– De nemcsak az a probléma, hogy nincs érdemi válasz, hanem még inkább az, hogy nem zajlik valóságos diskurzus. A választ adó a párbeszédek lehetőségét/kényszerét legtöbbször támadásra, komcsizásra, az elmúlt nyolc, negyven, ötven év funkciótalan felemlegetésére használja. Válasz helyett az történik, mint ami a példánkban: stigmatizálás, „hazaárulók vagytok”. Az ilyen politikai kultúra ezért mondható pofátlannak. Ugyanis látszólag elvállalja a párbeszéd lehetőségét, pedig: dehogy. Diskurzus helyett vádaskodás, érdemi véleménycsere helyett szünet nélküli megbélyegzés lesz minden érintkezésből. (S hogy mennyire megélt, begyakorolt, közösen vallott rutinról lehet szó, azt leginkább abból lehet megérteni, hogy rendszerint a T. Ház elnöke jár elől az effajta politikai kultúra gyakorlatában.)
– S végül, megidézett esetünknek van még egy tanulságos – első látásra talán apróságnak tűnő – mozzanata. A válaszadó államtitkár – Halász János – számára előre megírták a szöveget, azt papírból olvasta fel. Vagyis eleve nem volt kíváncsi a valódi kérdésre, az érvekre, a kritikára. Többek között ezért sem tudott érdemben válaszolni. De nem is akart. Ehelyett a napirend előtti kérdésre adandó válaszban „kommunikációs lehetőséget látott,” s ezt az értelmezést ragadta meg. Mert ebben a felfogásban a kormányzás lényege leginkább a ”hogyan kommunikálunk?”- kérdése. Mit állítunk mi az adott problémáról? Feketéről fehéret, ellenfélről ellenséget, kritikusról/kérdezőről hazaárulót – mindegy, hogy mit, a lényeg az, hogy minden lehetséges helyzetet lehetőleg mi definiáljunk. Olyan viszonyrendszerben, amelynek az adott pillanatban nincsenek megbízható mérési paraméterei, ezért lesz az a legfontosabb, hogy mi mit állítunk. EZ a hozzáállás nemcsak meg- és kifordítja az eredeti kérdést, nemcsak, hogy vádaskodik az érdemi válasz helyett, hanem minden olyan alkalomkor is eleve a saját mondandója kierőszakolt hangoztatására törekszik, amikor a kommunikációs dominancia lehetősége nem is az övé.
Mindezek nyomán, e négy felsorolt körülmény együttes fennállása okán tarható ez a kormányzati gyakorlat egyszerre pofátlannak és cinikusnak.
Természetszerűleg vetődik fel a kérdés: miért lett lehetséges ebből az alkalmi –mondhatni, véletlenszerű – szokásból rendszerképző rutint faragni? A válasz első megközelítésben egyszerű: mert megtehetik. Mert visszaélhetnek a kétharmados többség-teremtette történelmi lehetőséggel. Ám ez csak a jelenség felszíne, a lényegesebb meghatározottságok érdekében mélyebbre kell ásnunk. Meg kell keresnünk a kiinduló pontokat, át kell tekintenünk a három év tényleges kormányzati teljesítményének szerkezetén, s meg kell azt is néznünk, hogy ez az eltorzult kormányzati metódus hogyan illeszkedik az 1990 utáni – csaknem negyedszázados – kormányzás szokásrendjéhez.[25]
x-x-x-x—x-x-x—x-x-x
A kezdetekről
„ A győztesnek nem igaza van, hanem feladata.” – ezzel a fennkölt mondattal kezdődik a második Orbán-kormány csaknem százoldalas programja.[26] Nem tagadható: frappáns nyitány ez, de mit is jelent? Mi lenne, ha a „győztesnek igaza lenne”? S miért is nem lehetne igaza? De miben is? Mire vonatkozhat ez az „igazság” amely – ezek szerint – nem is annyira fontos? Azért annyira mégiscsak fontos lehetett, hogy – valakiket mindenképpen meg kell győzni ennek az ellenkezőjéről. Kiket is? Kik lennének e képzeletbeli diskurzusnak a partnerei? Kinek szól azonnal ez a figyelmeztető hang? Miután nincs semmiféle fogódzónk e képzeletbeli vitapartner kiléte felől, így kénytelenek vagyunk azt hinni, hogy miután a Szerző, Orbán Viktor személyesen jegyzi e magvas igazságokat, nyilván az önmagával folytatott, belső párbeszédének lehettünk akaratlan tanúi.
Mindenekelőtt azért időztünk el ilyen hosszan eme bevezető mondat lehetséges tartalmának értelmezése felett, mert a későbbiekben alapvetően az ehelyütt kiemelt vonás lesz jellemző a terjedelmes dokumentum egészére. Fennkölt, ünnepélyeskedő hangnemből, sokat sejtető bölcsességek strukturálatlan halmazából áll össze az egész bevezető. Olyan vitathatatlan közhelyek váltogatják egymást a – nem különösebben megfontolt – sértegetésekkel, amelyekben nemcsak a nyolc év, nemcsak a húsz év, de az egész huszadik század megkapja a magáét. Időnként azonban fel-felbukkan, a „demostaztán” féktelen önbizalma is: De Most Aztán helyre állítjuk a Történelmet: megteremtjük végre az Egységes Nemzetet, létrehozzuk az ÚJ Rendszert, mindent elölről fogunk kezdeni. Ami eddig történt, az nem számít, az Előző Múlt mától kezdve érvénytelen. Mostantól kezdve mi vagyunk a Múlt, a Jelen, meg a Jövő is. Mi tagadás, mindez kissé elszabadult értelmezése egy olyan választási eredménynek, amely valóban páratlan a maga nemében, de ettől még mindig nem több, mint választási eredmény. Aminek legfontosabb következménye mégis csak az, hogy lehetséges és kell is kormányozni.
A kormányprogram érdemi részét megelőzi egy olyan tizenöt oldalas ideológiai bevezető, amelynek a maga idejében az elemzők nagy része több okból sem tulajdonított túlzottan nagy jelentőséget. Részint, mert szerkezetileg is meglehetősen zagyva produktumról volt szó: kezdődött a kormányfő alig kétoldalas, személyes „hitvallásával”, folytatódott azután a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatával, majd a Nemzeti Együttműködés Rendszerének szövegével. Ám igazság szerint ez a tizenöt oldalnyi rész zömében az előzőekhez hasonlóan dagályos, ál konkrét kinyilatkoztatásokat tartalmaz, (időnként háromszor is), ugyanis az egyes elemek mindegyik szövegrészben vissza-visszaköszönnek. Azért is volt nehéz bármit is kezdeni e tagolatlan mondatfolyammal, mert tele volt bizonyítatlan, megalapozatlan állításokkal. Olyanokkal, amelyeket legfeljebb kampányidőszakban lehetett volna értelmesen a szélesebb nagyközönség számára vitaalapként felkínálni. (Amire – tudjuk – egyáltalán nem került sor.) E fennkölt mondatok korántsem voltak azonban annyira ártalmatlanok, mint amilyennek az ünnepi pillanatok keltette kötelező stilisztikai sulyokvetés okán talán megengedően gondoltuk – s talán ez a jellegzetesség is elaltatta a korabeli elemzők figyelmét.
Három év távlatából azonban világos, hogy a fellengzősségek, erőszakolt és bizonyíthatatlan átértelmezések, egyoldalú történelem- és politikaértelmezések a második Fidesz-kormány alapvetését, szellemi és ideológiai fundamentumát képezik. Csakhogy ez az indulás, a kezdet pillanataiban korántsem volt magától értetődő. E konfúzus szövegrendszerből érdemes kiemelnünk utólag négy olyan tartalmi jellegzetességet, amelynek komolyan vétele révén némileg kulcsot kaphatunk a 2010 utáni kormányzás valamennyi lényeges ellentmondásának megértéséhez.
5. A NENYI első mondatában azt a meglepő kijelentést tartalmazza, miszerint Magyarország negyvenhat évnyi megszállás, diktatúra, valamint az átmenet két zavaros évtizede után „visszaszerezte az önrendelkezés jogát és képességét”. Ebből az új keletű felismerésből egyidejűleg sok következtetés is levonható. Ha egyetlen pillanatra is komolyan vesszük, akkor nemcsak az 1989 előtti nemzetközi relációkat érintő politikai döntések mindegyike válik megkérdőjelezhetővé, hanem mindaz, amit az első szabad választások, azaz 1990 után a rendszerváltás kormányai tettek az új külpolitikai orientáció érdekében. (Többek között az 1998-2002 közötti, első Fidesz-kormányzásé is…) Ezek szerint például, sem a NATO-ba való belépésünk, sem az Unióhoz történt csatlakozásunk nem tekinthető egy szabad, önrendelkezéssel megáldott ország tettének. Nem beszélve azokról az alapszerződésekről, amelyeket a szomszédainkkal a kilencvenes években kötöttünk. Ebben az értelmezésben minden korábbi nemzetközi lépésünk érvénytelen, s nem meglepő, ha az ÚJ Szuverén minden egyes lépését a visszaszerzett – és végre gyakorolható… – függetlenségi eszme hatja át. E felfogást megértve és elfogadva már nincs mit csodálni a 2010 után vívott szakadatlan függetlenségi küzdelmeken, s hiába tartják a kritikusok mindezeket fölöslegesnek és kontra produktívnak, mert a kritikusok pontosan a lényeget nem értik. Azt, hogy Magyarország csak a választások óta tarthatja a saját érdekeit szem előtt, korábban erre nem volt lehetősége. Az igazi cezúra tehát nem is 1989/1990 táján volt, hanem a 2010 utáni kor áll gyökeresen szemben az ezt megelőző korok mindegyikével. (Mindegyikével? Ez is talányos, mert ha jól értjük, akkor az 1944. március 19. előtti Magyarország szabad, független és önrendelkezésre képes konstrukció lehetett. Érdekes megközelítés ez, és sok szempontból megvilágítja a későbbiekben követett kultúrpolitikának a két háború közötti időszak iránti elemi erejű vonzódását.)
6. A bevezető szövegek többször is nyomatékkal említik, hogy a győztesek szerint „új politikai, gazdasági és társadalmi rendszert” kell alkotniuk. Merthogy a választók erre kötelezték őket. Egyértelműen állíthatjuk, hogy a második Fidesz-kormány legnagyobb és legveszélyesebb ideológiai csúsztatása ez az „új rendszer”t-követelés, illetve tételezés. Magyarországon 2010-ben a szokásos, négyévenkénti választásokat tartották meg, s ennek során a regnáló kormány sorsáról, illetőleg a következőt megalakító parlament összetételéről döntöttek. Szó nem volt semmiféle Új Rendszerről, semmiféle történelmi fordulat igényéről. Már csak azért sem, mert ha a Fidesznek tényleg lett volna valami víziója erről, akkor súlyos probléma, hogy a legkevésbé sem tájékoztatta a választóit erről. (Vagy, ahogyan ők fogalmazni szeretnek: ha volt is ilyen tervük, akkor félrevezették a választókat.)
Az új rendszer lényegét a kormányprogram bevezető pontjai közül a Nemzeti Együttműködés Rendszeréről szóló (kilencoldalnyi) szöveg volt hívatott pontosítani. Hiába próbáljuk azonban százszor is elolvasni, a kívánatos új rendszerről nagyjából azon az általánossági szinten kapunk képet, miszerint abban a munka/otthon/család/rend/egészség-relációk jelentik majd a pilléreket. Ha a rendszeralkotókat ekkoriban meg lehetett volna minderről kérdezni, akkor mindenképpen érdemes lett volna azt tudakolni: egyáltalán létezhet-e olyan rendszer, amely nem ezekre a pillérekre épül, illetve épít? Lehántva a nagyotmondás szükségképpen felszínes okoskodását, annyit sikerül megértenünk, hogy a választási eredménnyel megkötött „új társadalmi szerződés” lenne az új rendszer fundamentuma. Magyarán, az a tény – amit a NER is nem győz nyomatékkal hangsúlyozni -, hogy a rendszerváltás során először kapott egyetlen politikai erő felhatalmazást a kormányzásra. Innentől kezdve közönséges tautológiával van dolgunk: azért lesz vadonatúj rendszer, mert a Fidesz kétharmadot kapott, s azért kapott kétharmadot, hogy új rendszert építsen. Nem törekednénk e mélyenszántó politikai filozófia további mélységeiben bolyongani, megelégszünk a magunk fordításával: a kétharmados választási győzelmet a Fidesz teljesen önkényesen a rendszerváltásnál is erősebb történelmi fordulatként szeretné értelmezni. S ez – lehántva a dagályos, ünnepélyeskedő hangnem giccseit – azt jelenti, hogy a saját szándékain túl semmi egyéb peremfeltételre nem lesz tekintettel.[27]
7. Mindezek következtében a NER haladéktalanul el is kezdi az eddig érvényes közjogi struktúra átértelmezését és radikális átalakítását. A dokumentum 6. oldalán például azt olvashatjuk, hogy „Az új parlament több mint Magyarország hatodik, szabadon választott parlamentje, az új Ház valójában alkotmányozó nemzetgyűlés és rendszeralapító parlament.” Részletesebb, addig még nem ismert bizonyítás elemeivel ezúttal sem bíbelődnek a rendszeralapítók, marad tehát érvként az, amit már ismerhetünk: a kivételes választási felhatalmazás feljogosítja a győztest erre az új keletű funkció-tulajdonításra is. S ha a parlamentnek – az eddigiektől eltérő – merőben új funkciói lesznek, akkor mindebből logikusan levezethetővé válik az összes további hatalmi/politikai intézmény újradefiniálásának lehetősége is. Mit lehetősége? Kötelessége! Az eltelt három év nyomán elmondhatjuk: ebben az értelemben a Fidesz következetesen tartotta magát a 2010. május 22-én meghirdetett kormányprogramjához, mert valóban ”rendszeralapító parlamentként” működtette kétharmados többségét.
A dokumentum lépten-nyomon megismétli, hogy a „magyarok” eme új rendszer megalakításáról döntöttek, s ezt talán azért is kell újból és újból nyomatékosítani, mert a szöveg szerzői nagyon is tisztában voltak azzal, hogy képtelenséget állítanak. A „magyarok” nem rendszeralapításról, s végképp nem a Nemzeti Együttműködés Rendszeréről döntöttek, mert arról nem is dönthettek. Minthogy fogalmunk sem lehetett ennek a dokumentumnak a létezéséről, ez a dokumentum ugyanis egy hónappal a választások után született csak meg.
További részletkérdés: hogyan minősítsük akkor ezt a politikai világképet, ezeket a dokumentumokat, s az egész lázas, rendszerteremtő vágyat? Óvakodnánk attól, hogy szimplán hazugságnak, netán tévedésnek, tévesztésnek tartsuk. Sokkal inkább arról lehet szó, hogy a Fidesz képtelennek bizonyult a – történelmileg valóban kivételes méretű – politikai felhatalmazás korlátainak valós felmérésére, betájolására. S azért volt képtelen erre, mert nem annyira a korlátait igyekeztek felismerni, hanem éppenséggel a korlátok hiányát vélték benne felfedezni. S mert e vonást tartották a választási eredmények nyomán kialakult helyzet legfontosabb jegyének, ezért a későbbiekben csak erre az egyetlen körülményre voltak tekintettel. Vagyis arra, hogy nem lesznek semmi egyébre sem tekintettel…[28]
8. A NER-nek volt még egy olyan eleme, amelynek a megjelenése idején sokan nem tulajdonítottak túlzott jelentőséget – többek között e sorok írója sem. Nevezetesen az a túlzott indulat, aminek jegyében a dokumentum minden elképzelhető károkozásért a megelőző nyolc évet kárhoztatta. Akkor mindez csak olyan stílustalanságnak, kisszerű visszalövöldözésnek tűnt, amely legfeljebb a győztes politikai kulturális hátteréről mondhat valami fontosat. Azóta viszont kiderült, hogy e túlzásokat korántsem csak a pillanatnyi győzelmi eufória szülte. Hiszen a következő években követendő kormányzati politikának éppenséggel ez a parttalan vádaskodás képezte az egyik legfontosabb talapzatát. Olyan lényegi elemét jelentette, amely egyidejűleg többféle, fontos funkciót is hivatott volt teljesíteni. Részben arra volt alkalmazható, hogy eme nyolcévezés jegyében eleve lehetetlenné tegyék az új kormánnyal szemben gyakorolható bármiféle kritikai megnyilvánulást. Részben pedig arra is kiváló lehetőséget nyújtott, hogy a porrá vert baloldal belátható időn belül ne nőhesse ki magát az ellenzéki oldal vezető politikai erejévé. (Mert bármekkora is volt a baloldal 2010-es veresége, azt azért az elmúlt húsz év tapasztalatai nyomán sejteni lehetett, hogy négy év alatt nagyon is képes lehet újból egyenrangú politikai riválissá felnőni.) Részben pedig a szüntelen visszafelé mutogatás olyankor is jól jöhetett, ha a kormányzati oldalnak momentán az égvilágon semmi sem jutott eszébe. (Lásd, a tanulmányunk bevezetőjében megidézett parlamenti affér szerkezetét.)
x-x-x-x-x-x-x—x-x—x-x—x-x-x-x—x
A második Fidesz-kormány megalakulásakor megismert alapvető dokumentumok segítségével áttekintettük a kezdetek kezdetét. Utólag el kell ismernünk, hogy az akkori program nemcsak a későbbi gyakorlat lényegét tartalmazta csírájában, hanem kimerítő alapossággal fogalmazta meg mindazon tételeket, amelyeket a maga idejében még nem gondolhattunk az Új Rendszer legfontosabb vonásainak. Mindez a Rendszer egészének szintjén érvényes leírás. Nem kevéssé érdekes és tanulságos azonban az sem, ahogyan a Fidesz elgondolta a maga kormányzati szerepét a legfontosabb társadalmi alrendszerek működésében. A továbbiakban arra teszünk kísérletet, hogy – a hagyományos neoweberiánus sémának megfelelően – szemügyre vegyük mindazt, amit az új kormány a gazdaság, a társadalmi struktúra, a hatalmi/politikai szféra, valamint a kultúra világában előzetesen magának előírt, illetőleg mindazt, amit ebből az elmúlt három évben megvalósított. Továbbá azt is, amit az eredeti elképzelések helyett tett.
A gazdaság talpra állítása
Eredetileg a Fidesz kormányzati köreiben általános volt az a meggyőződés, hogy a kormányváltás puszta ténye önmagában is jelentős fordulatot hozhat a magyar gazdaság évek óta siralmas helyzetében. Ezt a parttalan optimizmust tükrözte a kormányprogram Matolcsy György által írott fejezete is. („Itt az idő, hogy talpra állítsuk a magyar gazdaságot!„- címmel). Nem lenne teljesen korrekt, ha csak ebből a dokumentumból próbálnánk meg mindazt rekonstruálni, hogy mit várt, remélt a Fidesz a maga kormányzati periódusában a gazdaságban megvalósulni. Mindenekelőtt azért nem, mert éppen a kormányzat megalakulásának időpontjában zajlottak az európai gazdaságban azok a válságjelenségek, amelyeknek akkoriban még nem lehetett teljesen világosan látni a következményeit. S erre tekintettel utólag némi joggal lehetett arra hivatkozni, hogy e váratlan jelenségek a későbbiekben aránytalanul megterhelték az eredeti tervek kivitelezhetőségét. Ezért az új kormánynak a gazdasággal kapcsolatos várakozásait inkább az egy évvel később megalkotott, ú.n. konvergencia-program számaiból kíséreljük meg rekonstruálni. Annál is inkább, mert az eredeti kormányprogram meglehetősen takarékosan bánt a számokkal, főképpen az álmok megfogalmazására koncentrált.
A Magyarország konvergencia programja 2011-2015 – A Széll Kálmán Terv alapján elnevezésű dokumentum 2011. április 15-ei keltezésű, tehát ekkor már egy évnyi tapasztalatot tudhatott maga mögött az Orbán-kabinet. Mindezt azért fontos előre bocsájtanunk, mert e program későbbi kritikai vizsgálata során két – korábban meglehetősen sokat hangoztatott érvrendszer ekkorra már teljességgel érvényét vesztette. Az egyiket a Múlt öröksége jelentette, hogy t.i. még nem lehet pontosan tudni, milyen számokat, konkrét kötelezettségeket kapott hozományként az új kabinet. (Ennek azért volt jelentősége, mert 2010-ben az Orbán-kormány vezető tisztviselői erre hivatkozva hónapokig kerülgették azt, hogy leendő gazdaságpolitikájukról bármit is meg lehessen tudni). A másikat már részben említettük: 2010-ben az eurózóna országai egy meghatározó csoportjának olyan erejű válsággal kellett szembenéznie, aminek következtében az Unió központjaiban lényegbe vágó pontokon változtak meg a gazdaságpolitikai/költségvetési prioritások. S míg egy évvel korábban még az új kabinet némi alappal hivatkozhatott arra, hogy nem tudhatott eme megváltozott prioritásokról, 2011 áprilisában mindez már nem volt elfogadhatóan előadható érv.
Mit várt az új kormány a maga négy évétől? Röviden összefoglalva: tartós és egyre erőteljesebb gazdasági növekedést. Olyan erejűt, ami a konzervatív programváltozat szerint is 2011-től folyamatosan a 3%-os szint felett tartaná a növekedési dinamikát.[29] Melyek lettek volna ennek a kiegyensúlyozott és tartós növekedésnek a pillérei? Több fontos tényező is, melyek közül leginkább a következőket érdemes kiemelten is megemlítenünk:
– Olyan új adórendszer, amely a korábbiakhoz képest sokkal egyszerűbb, elősegíti a hazai vállalkozások versenyképességének erősödését, sokkal nagyobb jövedelemhányadot hagy a lakosságnál, hogy ők is fontos növekedési tényezővé válhassanak.
– Olyan új gazdaságpolitika, amely radikálisan segíti elő a foglalkoztatás gyors bővítését a kiszámíthatóvá vált vállalkozói környezetben meglóduló befektetések nyomán. (A sokat hangoztatott „egymillió új munkahely” a konvergencia-programban időarányosan – a 2011-2015 közötti évekre – négyszázezerrel bővülő foglalkoztatást prognosztizált.)
– Az eredeti kormányprogramban rendkívül hangsúlyos tényezőként számoltak a hazai kis- és középvállalkozások teljesítményével, versenyképességük határozott növekedésével, valamint a foglalkoztatás növelésében betöltött szerepükkel. Ez az erőteljes szerep egy évvel később – a konvergencia-programban – már alig volt tetten érhető, noha a hivatalos szólamokban továbbra is hivatkozási alap maradt.
– A nemzetgazdaság ágazatai közül a jövőben kiemelt szerepe lett volna az építőiparnak, a mezőgazdaságnak és a turizmusnak – főként a munkahelyteremtésben. Némileg ide kapcsolódik az a várakozás is, hogy – még a 2011-es konvergencia programban is – a beruházások határozott növekedésére, évi 5-6%-os bővülésére számítottak.
– Ellentétben a korábbiakban, a megelőző egy év alatt hangoztatottakkal, a 2011 áprilisában bemutatott konvergencia-programban a kormány 180 fokos fordulatot vett és az államadósság elleni harcot jelölte meg legfontosabb feladatának.
Az eddig röviden összefoglalt tényezőknek köszönhetően Magyarország megint a térség húzóerejévé avanzsálna, és hazánk egészen különleges szerepet kaphatna a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban.
S mi valósul meg a négyéves ciklusidő során a nagy ívű elképzelésekből? 2013 derekán az látható, hogy szinte semmi sem. E tanulmány megírásakor a 2012-es évre vonatkozó adatokat majdnem teljes körűen ismerhetjük már, s éppen ezekre alapítva állíthatjuk, hogy a hátra lévő egy évben már nem történhet olyan csoda, ami a kormányzati periódus első három évének tendenciáin változtatni tudna. A magyar gazdaság a Fidesz kormányzásának négy éve során a legjobb indulattal szólva is a stagnálás állapotába került, szó nincsen tartós növekedésről.[30] Az adórendszer nem lett egyszerűbb, az élőmunka-terhek a korábbiaknál is nagyobb megterhelést jelentenek a hazai vállalkozók százezreinek. Az adórendszerben (szja-csökkentés) történt megalapozatlan beavatkozásoknak köszönhetően viszont tartósan egyensúly-hiányos helyzet alakult ki a költségvetésben, mert az adóvisszavágás nem tudta úgy felpörgetni a fogyasztási többleteken keresztül a gazdaságot, hogy az szja-kiengedéssel keletkezett lyuk a költségvetésben befoltozódjon. Ezért kellett megjelentetni a különadók olyan új rendszerét, amelynek köszönhetően a tőkehiány, a hitelezés elapadása, a tőke-kiáramlás, valamint a hosszabb távú fejlesztések elmaradása együttesen rajzolják ki a gazdaság jövőjének egyre szomorúbb kilátásait. A húzóágazatként elképzelt építőipar az elmúlt három évben korábbról sohasem tapasztalt mélyrepülést mutatott be, köszönhetően némileg annak is, hogy a 6%-osra tervezett évi beruházás-bővülés éppen az ellenkező előjellel „valósult meg”… (2012-ben 5, 2 % csökkentek a beruházások, a beruházási ráta sok évtizede példátlan szintre, 15 % alá csökkent.)
A foglalkoztatásban hangoztatott fordulat is elmaradt, az adatokat csak a közmunkák – nagyon is kétes hatékonyságú – erőltetésével lehet némileg kozmetikázni, miközben a versenyszektorban az alkalmazottak száma folyamatosan apad. A munkanélküliség rátája magas szinten ragadt be úgy, hogy közben az elmúlt években többszázezernyi hazai aktív munkaerő külföldre vándorolt.[31]
Igaz, hogy az államadósság rátáját sikerült csökkenteni, de egyfelől csak minimálisan, a 2009. végi 79,8 százalékról 79,1 százalékra, miközben elolvadt a magán-nyugdíjpénztári megtakarítás, másfelől korántsem fenntartható módon.
Regionális versenytársaink – hasonló nemzetközi gazdasági adottságok mellett is – a magyar gazdaságnál lényegesebben jobb mutatókat produkáltak, egyszóval a kelet-közép-európai húzóerő-szerepkörnek is búcsút kellett mondanunk.[32]
Természetesen az Orbán-kormány is érzékelte beígért sikereinek az elmaradását, ezért menet közben olyan új prioritásokat talál magának, amelyeknek a jelentőségéről eredetileg egyetlen szó sem volt. Részben a megváltozott brüsszeli mércének való megfelelés szándékénak is köszönhetően, a kormányzati sikerek elsőszámú mércéjévé nőtte ki magát a GDP éves deficitjének 3 % alá való szorítása. Ám az ezért fizetett aránytalanul nagy ár következményeit egyetlen alkalommal sem voltak hajlandóak beismerni. Hasonlóképpen jártunk a másik sikermutatóval, az államadósság rátájának csökkentésével. Az e téren felmutatott teljesítmény egyáltalán nem ad okot túlzott büszkélkedésre, a mértékén túlmenően azért sem, mert a bevállalt előirányzatokat egyetlen alkalommal sem sikerült teljesíteni, pontosabban, messze nem sikerült. Ebben szerepe volt mindazon kormányzati döntések következményeinek, amelyek nyomán a potenciális GDP-dinamika nullára esett, a forint árfolyama nem várt mértékben elgyengült, és az ország finanszírozhatósága csak nagyon drágán volt elérhető.
Végül, fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy ha 2010 után ilyen mértékben a várakozásokkal szemben alakult a magyar gazdaság helyzete, akkor mi lehetett az Orbán-kormány eredeti gazdaságpolitikájának a lényege? Úgy látjuk az, hogy – nem is volt koherens gazdaságpolitikai elképzelésük, hanem csak néhány olyan társadalompolitikai megfontolásuk, amelyekhez a végletekig ragaszkodva, folyamatosan rögtönözve megpróbáltak mindig az aktuális, a legégetőbb kihívásokra ad hoc válaszokat adni.[33] (E társadalompolitika részleteiről majd a következő alpontban mélyebben is megemlékezünk.) S eme rögtönzési sorozatból állt aztán végül össze az a látszat-gazdaságpolitika, melynek lényegi eleme a szüntelen, ötletszerű és kényszeres korrekciók végtelen láncolata. (Így az sem a véletlen műve, hogy korábban egyetlen kormány sem volt kénytelen év közben ilyen gyakorisággal változtatni a már elfogadott éves költésvetés alapszámain, sőt a jövő évre elfogadott számokon is, mielőtt még az adott év megkezdődött volna.)
Kormányzati politika és társadalmi struktúra
Az Orbán-kormány döntéseinek a társadalmi struktúra formálódására gyakorolt hatásairól három különböző metszetben érdemes megemlékeznünk. Volt olyan szegmens, amely vállalt, deklarált kormányzati célokat kívánt megjeleníteni. (Ilyen jellegű törekvésekről mindenekelőtt a középosztály-teremtési szándékok kapcsán beszélhetünk.) Azonosítható volt olyan döntési halmaz is, amely mögött félig bevallott, félig deklarált társadalompolitikai célokat lehetett kitapintani. (E vegyes jellegű törekvéseket a társadalom alsó harmadában éldegélő, többnyire kiszolgáltatott és/vagy törékeny helyzetben élőkhöz kialakított policy elemzése során fedhetjük fel.) S végül, nem jelentéktelen a kormányzati gyakorlatnak azon része, amely nemhogy nem volt deklarálva, de éppenséggel az ellenkezőjét hirdették mindannak, mint aminek a megvalósítására valójában törekedtek. (Ezt az ellentmondást a szűkebb elitcsoportokhoz való viszony összefüggéseiben lehet leginkább kimutatni.)
A már többször hivatkozott alapvető kormányzati dokumentumokban meglepően szűkszavúak az alkotók a középosztály-pártisággal kapcsolatban. Ez talán azért is furcsa, mert az elmúlt három évben Matolcsytól Orbánig a nagyobb jelentőségűnek szánt beszédekben másról sem lehetet hallani, minthogy az új kormányzat legfontosabb társadalompolitikai célja az erős középosztály megteremtése. Hallhattuk ezt ezerszer az szja-csökkentés indokaként, a devizahitelesek megsegítése érdekében kifejtett kormányzati döntések magyarázataként, valamint 2013 elején, a rezsicsökkentési kampány idején is rendszeresen. Nem kétséges, hogy e döntéseknek valóban lehetséges olyan olvasata, miszerint következtükben a társadalmi közép gazdasági/szociális pozícióinak szignifikánsan erősödnie kellett volna. S hogy mindez végül nem történt meg, annak elsősorban a követhetetlen, a látens következményekkel számolni egyáltalán nem tudó/nem akaró kormányzati mentalitás lehetett az elsődleges oka. Az adórendszerbéli könnyítések nyomán felhalmozódott jövedelem-többleteket elvitte a devizahitelesként elszenvedett árfolyamveszteség nyomán megnőtt törlesztési kötelezettség. A devizahitelesek sokszázezres táborát tovább polarizálta a végtörlesztések – vitathatóan – intézményesített megoldása. A rezsicsökkentési kampány estében pedig a magyar középrétegek számára csak a későbbiekben jöhet majd az a kesernyés felismerés: amit magán-fogyasztóként kaptak, annak az árát pl. vállalkozókként kell megfizetniük, nem beszélve a hosszabb távon nyilvánvalóan kedvezőtlen hatásokról. Egyszóval, a középosztály-teremtő politika eredményei e ciklusban egyáltalán nem voltak láthatók, ellenkezőleg, a 2010 utáni fejleményekből éppen ellenkező adatokat olvashatunk ki. A lakásépítés sok-sok évtizede nem látott mélypontra zuhant vissza, az új gépkocsik eladása a korábbi évekhez képest a töredékére zsugorodott, folyamatosan csökken az üzemanyag-vásárlás, a tartós fogyasztási cikkek között a bútor-forgalom, a háztartási és elektronikus cikkek eladása drasztikusan esett vissza, az utazási szokások, igények terén úgyszintén drámai jellegű átrendeződések láthatók. Szándékosan olyan példákat idéztünk, amelyek tipikusan középosztálybeli fogyasztási szokásokról tanúskodnak. S a fentiekhez képest még valami nagyon fontos vonás a hazai középosztályosodás természetéhez: eredetileg arról volt szó, hogy ez a négy év majd, a hazai kis- és középvállalkozók aranykora lesz. Ehhez képest, a hitelhez jutási lehetőségek kiszáradása, a beruházások beszűkülése és néhány nagyobb kedvezményezett körre történt koncentrálódása, valamint általában a hazai fogyasztás csökkenő tendenciája mind-mind abba az irányba hatott, hogy a középrétegek gazdasági háttere ezekben az években nemhogy erősödött volna, hanem az elmúlt húsz év során a leggyengébb lett. 2010 után a középosztály egy elenyésző hányada volt csak képes felzárkózni az elit sarkába, a többségen belül a további lecsúszás megakadályozása lett e négy év elsőszámú túlélési feladata. S százezreknek számára az utóbbi perspektíva sem lehetett sikeresen megoldható kihívás.[34]
A Fidesznek a társadalom tagozódásával kapcsolatos elképzelései között szerepelt egy olyan markáns vonulat, amelynek a lényegét – az előzetes dokumentumokból – ugyan lehetett valamelyest sejteni, ám a megvalósítás során egyértelműen a kevéssé deklarált, rejtve maradt célok lettek dominánssá. Már a kormányprogramban is önálló és hangsúlyos részként szerepelt az – eredetileg Lázár János által jegyzett – „rendpárti” elképzelés. Ám ekkor még nagyon körmönfontan ecsetelték a REND-hez fűződő elvárások között a társadalom legvédtelenebb csoportjainak megrendszabályozása iránti kormányzati szándékokat. Némileg hasonló veszélyeket lehetett kiolvasni a Matolcsy–jegyezte munkaerő-mobilizálási reményekből is. Nem kellett egy évet sem várni arra, hogy világosan kiderüljön: mindez a járadékosok széles és tagolt nagycsoportjai elleni határozott fellépést jelenti, függetlenül attól, hogy ezek a pozíciók a védtelen és kiszolgáltatott helyzethez vezető úton a saját hiányosságok, avagy a környezet–produkálta, kivédhetetlen jelentőségű tényezők következtében álltak-e elő. Először az idő előtt nyugdíjba kerültek, illetőleg a rokkantnyugdíjazásban részesülők ellen indult meg totális revíziós törekvés. Párhuzamosan pedig egyértelműen szigorodtak a munkanélküli ellátás szabályai. A korábbi szociális ellátások, járulékok rendszere pedig átalakult olyan közmunka-kényszerré, amely rendszerben maguk az érintettek egyértelműen rosszabbul jártak, viszont e megoldással – a látszatok szintjén – javítani lehetett a foglalkoztatási statisztikákon. Végül, e folyamatok betetőzéseként először a lokális adminisztráció kezdett hadjáratot indítani a hajléktalanok látható mivolta ellen, majd ezt az arcpirító gyakorlatot sikerült 2013 év elején alkotmányos rangra emelni.
Kétségtelen, hogy az említett intézkedések mögött sokféle, akár akceptálható elvárás is meghúzódott. Az is igaz, hogy a húsz év során kialakult szociális ellátó-rendszer egyre kaotikusabban működött. S még inkább igaz lehetett az, hogy a középrétegek jobboldali fertályán régóta vörös posztó volt a szociális rendszer, mondván, szisztémája a munkakerülést jutalmazza és visszatart a gazdaságba történő érdemi integráció igényétől. Ám az sem lehetett a véletlen műve, hogy vezető kormányzati tisztviselők rendre azt érzékeltették: aki nem képes boldogulni, az mindenekelőtt magára vessen, és nem várhatja alanyi jogon az állami segítséget. Akárhonnét is vesszük szemügyre a kormányzatnak a társadalom alsó harmadára vonatkozó döntéseit, azt láthatjuk, hogy ezek minősége sokkal inkább korlátozó jellegű lett, semmint problémamegoldó karakterű policy. Az Orbán-kormány a maga első három évében leginkább a legkevésbé védett – védekezni képes – társadalmi csoportokkal szemben tudott folyamatosan erőt és határozottságot felmutatni. (2008. március 8. után Orbán Viktor az akkori, elsöprő győzelemmel zárult népszavazás eredményét értékelve azt mondta: ez a megmozdulás megteremtette a középrétegek és a leszakadók történelmi szövetségét – a Fidesz vezetésével. Ha ez a megállapítás annak idején helyénvaló volt, akkor azt mondhatjuk, hogy a 2010. utáni kormányzati politika viszont szerteszét szaggatta ezt a „történelmi összefogást”.)
Végül, a kormány gazdaság- és társadalompolitikájának kialakult egy olyan szegmense is, amelynek nemcsak az előzetes deklarációkhoz, de még a később hirdetett prioritásokhoz sem volt köze, sőt éppen az ellenkezőjükről lehet inkább beszélni. Az eredeti NER, meg a kormányprogram is tele van a korrupció, a korábbi elitcsoportok közpénzfosztogató praxisának kíméletlen kritikájával. A Matolcsy-írta részek hemzsegnek a közpénzek átláthatóvá tételéről szóló ígéretektől. Az újonnan megválasztott kormányfő egyik legelső dolga az volt, hogy nyíltan hadat üzent az off-shore-lovagoknak, a pénzüket/hasznukat külföldön tartó elit-csoportok képviselőinek. S az elmúlt három évben mi történt? Nem szaporítanánk a mondatokat ez ügyben, mert olyannyira közismert a tény: mindenütt, a sztrádaépítéstől a reklámpiacig, a vasúti rekonstrukciótól az energetikai ágazatban megforduló százmilliárdokig, a közszolgálati médiában kinyerhető költségvetési pénzek kisajátításáig ugyanaz a szűk csoport, a Simicska- Nyerges-féle cégháló, versenytársak nélkül találhatja meg a legrövidebb utat a közpénzekből történő vállalkozás-finanszírozáshoz. S hiába az ezer és egy tényfeltáró írás, riport, leleplező média-produktum, kormányzati körökben úgy tesznek, mintha soha nem hallottak volna a felvetett aggályokról. Középosztályosodás helyett Köz/gé/posztályosodás – mondta volt a tavalyi, hasonló zsánerű kötet kapcsán Lakner Zoltán kollégánk, – s egykori szóviccét az óta sem kísérelte meg cáfolni egyetlen kormányzati tényező sem. Az állami földek bérleti szerződéseinek „elnarancsosodása” csak egy másik ágazat felől erősíti meg az említett társadalmi jelenséget.[35]
Összefoglaló jelleggel azt állapíthatjuk meg, hogy az eredeti Fidesz-víziók szerinti kívánatos társadalmi modellt ebben a négy évben semmiképpen sem lehet látni kialakulni. Csak csöndben jegyeznénk meg azt a szociológiai jellegű ellenérvet, miszerint egy társadalmi osztályt soha nem a politika teremt meg, vagyis ebben az értelemben maga az eredeti vállalkozás is szociológiai/történeti abszurdum volt. Egy társadalmi osztály vagy alakul – a maga gazdasági/politikai/kulturális és egyéb előfeltételei bázisán –, vagy nem. Jelentős szereppel bíró társadalmi osztályt nem lehet kormányzati instrukciók alapján előteremteni. Zártkörű, oligarchisztikus jellegű érdekcsoportot viszont igen.
Az Orbán kormány esete a hatalmi/politikai szférával
Három év fejleményeit együtt nézve elmondható, hogy ezen a területen érhette a nagyközönséget a legkevesebb meglepetés. Nagyjából mindenki sejtette, hogy kétharmados többség birtokában a Fidesz hozzá fog nyúlni az alkotmányhoz, a hatalmi berendezkedés egészéhez, s az 1998 utáni tapasztalatok alapján azt is el lehetett gondolni, hogyan fogja mindezt tenni. Akik már nem emlékeztek erre, azoknak éppen elegendő útmutatásul szólhatott a 2009 őszén elhangzott kötcsei beszéd, ahol Orbán Viktor először fejtette ki a „centrális erőtérrel” kapcsolatos nézeteit.[36] Mind a kormányprogram, mind pedig a Nemzeti Együttműködés dokumentumai még a korábbiaknál is nagyobb eltökéltséggel jelezték előre a politikai rendszer átrendezése iránti – amúgy igencsak egyoldalú – igényeket. Azóta legalább három hullámban lezajlott ez az átrendezés.
Az első, azonnal a választások után elkezdődött, a másodiknak a csúcspontja a húsvéti alkotmányozás lett, a harmadik lényegét a későbbi – őszi – sarkalatos törvénykezési hullám jelentette. A további hullámok kibontakozását a 2012/13 fordulóján megmutatkozott alkotmánybírósági ellenállás egy időre ugyan megakasztotta, ám éppen ez a fejlemény lett a márciusi, erős felindulásban elkövetett alkotmánymódosítási lendület hajtóereje… Mindezzel csak arra szeretnék utalni: nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez az eltökélt átalakítási akarat a választások előtti egy évben befagyna, lehet, hogy még a legutolsó pillanatokig részünk lesz lélegzetelállító újdonságok, meglepetések kényszerű elsajátításában.
Magát a hatalmi/politikai szférát ért lényegi változások sokaságát ebben a tanulmányban még olyan részletességgel sem fogjuk ismertetni, mint az egyéb alrendszerek újdonságait. Részint azért nem, mert e változásoknak áttekinthetetlenül nagy irodalma termett – kezdve a napilapoktól, egészen a monografikus feldolgozásokig. Részint azért nem, mert e sorok írója is az elmúlt években számos alkalommal összegezhette idevágó ismereteit.[37] Minderre tekintettel megelégszünk a legfontosabb vonások vázlatos bemutatásával:
– A Fidesz másfél év leforgása alatt többet változtatott a politikai szisztéma egészén, s ezen belül legfontosabb intézményein, mint amennyi változást 1990-és 2010 között volt alkalmunk rögzíteni. Ennek során lényegében teljesen átrendezték a korábban a hatalmi egyensúlyokon nyugvó, meglehetősen komplikált intézményrendszert.
– E változások legfontosabb vonása a kormányzati alrendszernek a többi rendszer-tényező keretei közül történt kiemelése lett. Minden hatalmi tényezőnek legyöngítették a kormányzathoz fűződött kapcsolatrendszerét, pontosabban szólva: igyekeztek megszüntetni, lerontani, felszámolni a korábban létezett ellenőrzési lehetőségek mindegyikét.
– A változások folyományaként az önkormányzatoktól a médiumokig, az érdekképviseletektől a nemzeti intézmények soráig, az alkotmánybíróságtól az igazságszolgáltatás rendszeréig úgyszólván minden tényező a kormányzattól inkább függésben lévő, semmint partnerszerű képződménnyé egyszerűsödött.
– Az új kormány látszólag egyszerűbb, olcsóbb és hatékonyabb szerkezetként kellene, hogy működjék. (Az eredeti elképzelések szerint az „egyszerűbb kormányzati felállás” önmagában mintegy 200 milliárd forintnyi megtakarítást eredményezett volna, de egy év múlva már senki nem emlegette ezt az ígérvényt.) Valójában az új szerkezet belül lett annyira tagolt, hogy mind a mai napig nem látni a legfontosabb működési kereteket, mint ahogyan a felelősségi relációkat sem.
– Az új szerkezetben elvileg a kormányfői hatalom minden korábbi állapotokhoz képest korlátlanabb, de valójában ez informálisan és szociológiailag igaz, mert a kormányfő minden létező konkrét felelősségét széttelepítette, megosztotta és formálissá tette. Ennek következtében minden egyes döntés mögött páratlanul nagy befolyása lett a ki nem mondott, meg nem ismerhető szubjektív tényezőknek. A kormányfő körüli meghatározó, öt–hat főből álló, döntő befolyással rendelkező szűk kör alkotmányos státusza egyenként is, és testületileg is több mint talányos.[38]
– Az eredeti ígéreteket senki és semmi nem képes ezen a szerkezeten számon kérni. A parlamenti többség engedelmes gépezetként szolgál a napi kormányzati/kormányfői önkény gördülékeny lebonyolításához, az ellenzék kicsi, súlytalan, a média pedig teljes mértékben a kényszerlojalitás foglyaként asszisztál elvesztett függetlensége látszataihoz.
– A kormányváltások idején megszokott nagyméretű személycserék 2010 után még annál is nagyobb méreteket öltöttek, mint amit a rendszerváltás (1989/1990) idején megfigyelhettünk. A cseréknek ezúttal határozott generációs karaktere is volt, amennyiben a Fidesz holdudvarában várakozó fiatalok tömegei kaptak olyan kormányzati karrier-lehetőségeket, amelyek normális időszakokban elképzelhetetlenek lettek volna.
– A kezdeti dokumentumokban (kormányprogram, NER, NENYI) kiemelten fontos szerepet kapott és hatalmas lendülettel ecsetelték a megelőző nyolc év bűnös és korrupt mivoltát, nemzetellenes jellegét. Ennek megfelelően könyörtelen és kompromisszumoktól mentes elszámoltatást, perek tömegét, látványos Múltüldözést ígértek. Mindebből azután csak a porhintés, meg a szüntelen pr teljesült. Vagy azért, mert a beígért ügyek nem érték el a kriminalitás megelőlegezett szintjét, vagy azért, mert a magyar igazságszolgáltatás még mindig eléggé lassú és független ahhoz, hogy a napi politikai igények kellően fürge szolgálója legyen. Vagy azért, mert a kampányok kieszelői idővel arra is rájöttek, hogy mindezek előbb-utóbb őreájuk nézve is érvényesíthető kritériumokká válhatnak. Mindenesetre, a 2010-es választások előtt hatalmas médiahadjárattal megígért perhullámból, igazságtételi forradalomból nem lett szinte semmi sem. A politikai szférához kapcsolt eredeti elképzelések közül szembetűnően semmit sem sikerült teljesíteni.[39]
– Terven felül teljesült viszont valami olyasmi, amiről az eredeti politikai elképzelésekben egy szót nem lehetett olvasni. Az új kormány minden korábbi elődjéhez képest – még önmaga 2002 előtti múltjához képest is – a tökélyre fejlesztette a kommunikációs offenzívák gyakorlatát. Olyannyira, hogy e szokásának mára már rögeszmés rabjává vált. Nincs az a realitás, amely elől ne lennének képesek a legképtelenebb szómágiával elmenekülni, nincs az a társadalmi gond, feszültség, kudarc, amit meg ne próbálnának sikerré átvarázsolni. Ez a rögeszme mára már a nemzetközi politikai életben, és médiában kínos köznevetség tárgyává vált, jórészt ennek köszönhetően Magyarország nemzetközi híre, presztízse az elmúlt három évben páratlan mélyrepülést mutatott be. Kormányzás helyett szünet nélküli kommunikáció – talán ez lehet a belső körök számára kötelezővé tett magatartás.[40] Az első két évben még határozottan törekedtek annak a látszatnak a fenntartására, hogy e szómágiának meg legyen a hazai , illetőleg a nemzetközi mutációja is, lévén szó különböző szerkezetű piacokról. 2013 újdonsága abban rejlik, hogy még ezt a funkcionális különbséget is megkísérlik elhalványítani. (Kíváncsian várjuk ez ügyben a 2014-es végeredményt.)
Összességében azonban azt is meg kell állapítanunk, hogy az eddig felsorolt politikai szerkezeti újdonságok döntő többsége közvetlenül leginkább a társadalom legfelsőbb szintjén tevékenykedő néhány tízezernyi ember életét érintette. A mai magyar társadalom elsöprő többsége részben nincs még tudatában annak, hogy e drámai mélységű hatalmi változások előbb–utóbb az ő életlehetőségeiket is kellemetlen hatásokkal érinthetik. Másfelől nézve pedig a meghatározó méretű társadalmi többség már hetedik éve a gazdasági depresszió/recesszió/stagnálás következményeinek hatékony kivédésével van leginkább elfoglalva, és – ennek a mindennapi súlyát nyomasztónak érzékelve – kevéssé érzi magát érintve a politikai változások által.
A kormányzat és a szellemi/kulturális szféra
Sokféle várakozás övezte a 2010 májusában megalakult új kormány tevékenységének leendő irányait, utólag elmondható, hogy a sokrétű aktivitási lehetőségből a legnagyobb meglepetéseket a szellemi életben megmutatkozó beavatkozások okozták. A magyar társadalom – s kiváltképpen a mára már jelentős csoporttá gyarapodott értelmiség – többsége 1989 után könnyedén szokott el attól az élménytől, hogy e szférákban államilag/központilag és nyílt hatalmi eszközökkel igyekeznek alapvető érték-átrendeződéseket elérni. Az utóbbi három évben tapasztaltak eredetét keresve az eredeti dokumentumokban, nyilvánvalóvá vált, hogy valóban már a kezdetekkor kiolvashattuk volna pontosan a szándékát minden későbbi megnyilvánulásnak. De akkoriban – s a maguk szövegkörnyezetében – mindezek inkább súlytalan, ideologikus, komolytalan kijelentéseknek tűntek, esetleges/tényleges programadási szerepük nem volt komolyan vehető.
Azóta sokat okosodtunk a történtekből, de nem tudnánk tételesen és kielégítő részletességgel felsorolni mindazokat az egyenként is megdöbbentő lépéseket, amelyek láncolatából nagyon határozott állami/ideológiai–kulturális indoktrinációs szándékok összképe áll össze. Kezdve a színházi vezetők kinevezésétől, a műsorpolitika összeállításába való nyílt beavatkozásoktól, a hazai filmgyártás teljes szétzilálásáig, a könyvkiadásba történő, nem is leplezetten revánsvágyó beleszólásoktól, a szobrok, szimbolikus terek könyörtelen átalakítására irányuló napi politikai igényekig. Az egyszer már 1990-ben lejátszott utcanévtábla-cserék parodisztikus ismétlésétől a közszolgálati médiának – évtizedek óta nem látott színvonalra – primitív, propaganda-eszközzé történt lezüllesztéséig. A bevezetőben bemutatott képmutatás és cinizmus talán az új keletű állami kultúrpolitika mindennapi praxisában lelte meg leginkább megvalósulásának lehetőségeit. Az elmúlt három évben szinte óramű-pontossággal, hetente, tíznaponta robbantottak ki olyan mesterséges kulturális/ideológiai konfliktusokat, amelyeknek első látásra a legyőzött ellenfél hergelésén túl az égvilágon semmi konkrét haszna nem volt, nem is lehetett. Példák százait kellene ehelyütt megidéznünk a Nyirő-, Tormay- és Wass Albert-ügyektől a vitatható szobor-cirkuszokig, a 2013-as kulturális és sajtókitüntetések botrányai kapcsán megjátszott álnaivitások cinizmusáig, kiállítások, színdarabok, versek, könyvek, írók, tudósok diszkreditálásában játszott kezdeményező állami szerepekig, a megrendelt festmények nevetségességéig, az MMA ámokfutásáig. Ám az igazi kérdés az, hogy e sokszínű termés kulisszái mögött van-e valami mélyebb politikai megfontolás?
Úgy véljük, hogy ennyi év egybehangzó botránysorozatának is kell, hogy legyen valamiféle átgondolt politikai vezérfonala. Több, egyenként is jelentős mozaikdarabot látunk egymás mellé illeszthetőnek, s talán ezek együtt ki is adják a teljesebb kép kontúrjait.
Egyrészt: a kezdetekkor bevallott és meghirdetett rendszerteremtő igény valószínűleg együtt járt annak vizionálásával, hogy az új rendszernek minél előbb és minél kézzelfoghatóbban meg kell jelennie kulturálisan is. S e megjelenésben nagyon is hangsúlyosnak kell lennie az állami jelenlétnek. Nem elég a parlamenti dominancia, nem elég a közszolgálat alázatos és kritikátlan szolgaszerepe, nem elég a minden szinten megjelenő közigazgatási térfoglalás. Birtokba kell venni a kulturális tereket, intézményeket, a mintaadó lehetőségeket, és át kell azokat politizálni. Ha másért nem, már csak azért is, mert szabadon hagyva azok még a legyőzött ellenfél menekülési fészkeivé válhatnak. (Tanulságos ebből a szempontból az a két, párhuzamos, de szerkezetében nagyon is hasonló macska-egér- játék, amit a kulturális kormányzat a Nemzeti Színházzal, illetőleg a Klubrádióval éveken át folytatott.)
Másrészt: az említett elképzelés talán még viszonylag gördülékenyen kivitelezhető lett volna, ha… Ha, lett volna hozzá megfelelő kulturális tartalom. Ha a Fidesz a maga negyedszázados fennállása során képes lett volna megteremteni olyan szubkultúrát, amely önmagától képes lett volna kifejeződni irodalmi/film/képzőművészeti/színházi- és egyéb nyelveken is. A Fidesz azonban erre nem volt képes, s nem azért, mintha negyedszázad mindehhez túl rövid idő lett volna. Hanem azért, mert ez a politikai képződmény a megszületése pillanatától kezdve aránytalan mértékben volt rácsavarodva az elsődleges hatalmi szempontokra. E mentalitás pedig soha nem volt képes kultúrát teremteni, legfeljebb kiszolgálókat, kulturális lakájokat, megfizetett átállókat, derék és kevésbé derék haszonlesőket toborozni, s maga köré gyűjteni. Nos, a kétharmad meg is teremtette e lakájkultúra sokezres szolgahadát, s a többségük –alkalmi hitbizományként – sorra meg is kapta a legkülönbözőbb intézmények szinte száz százalékát. Ám, mindez a törekvés ettől még nem képes kultúrává stilizálódni. Ahhoz kellett volna még érdemi mondandó is.
Harmadszor: érdemi mondandó híján megmarad az érték-elkötelezettség végnélküli és üres hangoztatása, s e praxisban az válik értékké, amire mi tesszük rá a kezünket. A kulturális nyersanyagot az 1990 után feltűnt, s hamar szétszóródott jobboldali koalíció értelmisége hozta, amely a maga sértett, történelmi mellőzöttségét, ennek valós és képzelt élményeit azóta az egekig tupírozott öntudattal és patrióta kizárólagosság-tudattal együtt élte meg. S e két értékhalmazra a Fidesznek égetően szüksége volt: mind a sértettségre, mind pedig a patrióta kizárólagosság giccseire. Történelmi találkozásukból az lett, ami lehetett: az Elképzelt – amúgy, soha nem létezett – Aranykor istenítése, a két háború közötti időszak megszépítő felmagasztalása. A két háború közötti öntudatos magyar revizionizmus szalonképessé varázsolásának grandiózus kísérlete. Húszas és harmincas évek – de Móricz és Babits nélkül, Nyugat és Bartók nélkül, Radnóti és a népi írók nélkül. (Sőt- bármilyen meglepő, még Márai sem kell, mert az már kínos örökség lenne, ahogyan ő átlátott a korabeli keresztény középosztály képmutató mentalitásán; Márai nincs kitagadva, csak éppen el van feledve – Bibóval egyetemben.) Mi kell hát akkor a két háború közötti időszak kultúrájából? A tekintély tisztelete, a közösen összehazudott Nemzeti Egység, ami mindig is csak a szavakban létezett, az összmagyarságért érzett/deklarált egyoldalú felelősség, a különféle nagyhatalmak közötti szakadatlan ügyeskedés, s Gömbös munka-társadalmának álma, a korporatista/kormány-vezérelte hatékony modell, a kormányfő univerzális szerepére felépített szerkezet – Gömbös nevének említése nélkül.[41]
Negyedszer: egy ilyen tekintélytisztelő, hierarchikusan felépülő modell megfelel az óhajtott Rend igényeinek. A Rendet már az eredeti kormányprogram sem győzte elégszer nyomatékosítani, csak akkor még nem volt világos, hogy kiknek a rendje lesz mindez, s kikkel szemben. Ma már tudhatjuk. Sőt, még azt is, hogy az aggasztó méretűnek megmaradt Jobbik-szavazótábor többsége is leginkább ezt a nyelvet érti, ezt a kultúrát tartja követendő értékrendnek. S ezért nem is olyan meglepő, hogy az elmúlt három év során miért éppen a kulturális életben tette a Fidesz a legtöbb engedményt/gesztust a szélsőjobb közönségének.
Mi lehet ez a kultúra? Mivé állt össze három év nyomán? Talán ez lenne a ’centrális erőtér’ kulturális és ideológiai vetülete? Ha lenne elég idő hozzá, akkor szét tudna terjedni tankönyvként, érintkezési kultúraként, rejtett mindennapi mintakészletként is. Mindehhez azonban három év még kevés volt, talán ezért is kell olyan erőteljes vágyként álmodozni az újabb és újabb ciklusidők teremtő és termékeny mivoltáról. Eleddig ez a ’kultúra’ nem több mint fentről megfogalmazott és erőszakkal terjesztett romkultúra, a legkülönbözőbb üledékekből összekotort roncskultúra, amelyben egymás mellett tenyészik az őshaza-mitológiától a Puskás-kultuszig, a radikális homofób poptól a nyílt revansista igényig százféle, egymással semmiféle szerves kapcsolatban nem lévő töredék. Ha lesz rá még húsz év, akkor biztosan szerves zagyvalékká is össze tudnak majd érni. (Mint a guanó… keményen, vastagon…) E három év során e zagyvaságnak – a meghonosítási törekvésekkel együtt kirobbantgatott kultúrharcos akciók tömegével – nem volt más szerepe, minthogy elterelhesse a figyelmet az egyre mélyülő gazdasági depresszióról, az eredeti ígéretek, programok totális kudarcáról. S így nem volt más, mint a tényleges teljesítmény helyett felkínált halovány ideológiai/szellemi kompenzációs pótlék. S a többség ennek megfelelően is fogyasztotta. Kényszerfogyasztóként.
Lezárásként
Az Orbán-kormány a megalakulása előtti pillanatoktól kezdve meg volt győződve arról, hogy vadonatúj rendszert fog létrehozni. Olyan rendszert, amely minden tekintetben felülmúlja a korábbit, „az átmenet zavaros húsz évének” viszonyait. Ezt a különleges képességet egyedül a kétharmados többséget teremtő választási eredménnyel tudták alátámasztani. Arról azonban kevés szó esett, hogy e rendkívüli – történelmi – feladatot miféle különleges kormányzati képességekkel megáldva fogják teljesíteni. Magának a leendő kormányzásnak a mikéntjéről az eredeti kormányprogramból nagyon keveset tudhattunk meg. A későbbiekben is homályban maradt annak felfedése, hogy a „jó kormányzás” titkát és monopóliumát mikor és kik bízták kizárólag a Fidesz vezetőire. Feltehetően magától értetődő, automatikusan következő folyományként gondolták teljesíteni a Jó Kormányzás iránti kritériumokat. Talán a megelőző – 1998-2002 közötti –kormányzati tapasztalatokat vélték különleges és egyedi jelentőségű, tehát folytatható minőségűnek. (Ha így volt, akkor ez súlyos tévedésen alapuló vélelem lehetett, mert válasz nélkül maradt ugyanis az a dilemma, hogy az egykori ’jó kormányzás ’ miért is nem nyerte el 2002-ben a választók többségének tetszését. A korabeli válasz ugyanis nem haladta meg az ellenfél szokásos ármánykodásáról szóló, meglehetősen lapos színvonalú magyarázkodások önbecsapó jellegét, ami arra utalt, hogy a Fidesz meg volt győződve kormányzásának helyességéről.) Talán a hosszadalmas, nyolcévnyi ellenzéki időszakban halmozott fel a Fidesz kellő erejű kormányzóképes ismereteket. (Eme álláspontnak annyiban volt némi alapja, amennyiben a Fidesz e nyolc év során minden gondért, tévedésért, hibáért az aktuális kormányzatot tette felelőssé, s ezáltal egyúttal azt is érzékeltette, hogy minden jobban működne, sikeresebb lenne, ha ők birtokolnák a végrehajtó hatalmat.)
Akárhogyan is értelmezzük az önmaguknak megelőlegezett rendszerteremtő kormányzati képességeket, nem kérdés, hogy az elején nem ártott volna feltételes módban fogalmazni. Megvárni legalább az első száz nap megszokott mérési lehetőségét. Teljességgel megalapozatlan politikai stratégia volt a legelső pillanatoktól kezdve úgy beszélni a Nemzeti Együttműködés Rendszeréről, mintha az egy bejáratott, a többség által ismert, elfogadott és támogatott szisztéma lett volna. (S hogy ez mennyire nem így volt, azt elsőként maga az új kormány ismerte be látványosan, amikor 2010. július másodiki döntésével az új keletű dokumentumot valamennyi közintézmény falán kötelezően kifüggesztendőnek rendelte el. Amit mindenki ismer és elfogad, azt nem kell minden pillanatban az érintettek számára erőszakkal megidézetni.) A későbbiekben azután az Orbán-kormány valamennyi vitatható döntését ebből az eleve hamis konstrukcióból igyekezett levezetni. Következésképpen minden egyes lényeges döntés magán kellett, hogy viselje a legitimitás súlyos deficitjét. S ezt nem volt képes pótolni a legalitás túlfeszített értelmezésére történt állandó hivatkozás sem. (Hogy t.i valamennyi döntés mögött felmutatható volt a kételyeket nem ismerő, korrekciókra nem hajlandó, külső kritikákat megfontolni nem képes, viszont fegyelmezetten működő parlamenti többség.)
Pedig az új kormány által megkezdett radikális átalakítási szándékokra szinte minden egyes területen bőséggel megérett az idő. Nem vitatható, hogy a felsőoktatás felelőtlen túlduzzasztásával szemben határozott – és korlátozó jellegű – lépésekre volt szükség. Nem kétséges, hogy az össze-visszakuszált egészségügyben mind a finanszírozási, mind pedig a szervezeti viszonyokat gyökeresen meg kellett változtatni. Nem kérdés, hogy a közigazgatás átalakítása már legalább egy évtizede napirenden lévő összkormányzati feladatként jelentkezett. Azt sem lehet vitatni, hogy az 1989/1990 fordulóján kialkudott alkotmányos konstrukciót éppen ideje volt már egy koherens, az átmenet tapasztalatait is feldolgozni, rögzíteni képes új alkotmánnyal felváltani. Ugyanezt lehet elmondani a választási rendszerről is. Amihez a Fidesz-vezette kormány hozzányúlt, annak elsöprő többsége valóban alapvetően reformálásra szoruló terület volt. Csakhogy a Nemzeti Ügyek kormánya úgy vélte, e nagyhorderejű változtatásokhoz a frakcióban, a párt szűkebb holdudvarában éppen elegendő szakmai/közigazgatási tapasztalat halmozódott fel ahhoz, hogy megengedhessék maguknak a minden további külső körrel szembeni totális bizalmatlanság luxusát. A teljes körű alrendszer-változtatási rohamok során nem tartottak igényt semmiféle külső tanácsra, figyelmeztetésre, kritikára. S még az is mindegy volt, hogy e figyelmeztetések kívülről (külföldről), vagy belülről érkeztek-e.
E megállapítás értelmezéséhez nem haszontalan felidézni az első hónapok kormányzásából két olyan ügyet, amelynek mind itthon, mind pedig külföldön meglehetősen zajos és kritikai jellegű lett a fogadtatása. A meglepetés-szerűen elindított és könyörtelenül végigvitt média-szabályozási hullámok jelentették az egyiket. Tantörténetszerű az a döntési folyamat, amelyben nem nyílott esély semmiféle hangnak, véleménynek, javaslatnak a befogadásra.[42] Később azután ebből évekig húzódó nemzetközi-jogi konfliktusok nőttek ki. A másik – hasonló szerkezetű – ügyet a magánnyugdíj-pénztárak állalmosítása jelentette – szintén ugyanezen az őszön. Ennek kapcsán is számtalan, megfontolásra érdemes korrekciós javaslatot hallgathatott volna meg a kormány. Ehelyett megtévesztő kommunikációs trükközésbe kezdett, amelynek nyomán a csalódottság, a tehetetlenség érzése és a becsapottság vált milliónyi érintett elsősszámú élményévé.)[43]
Nem állíthatjuk, hogy mindez eleve elrendelten történt így, annál inkább sem, mert még a NER is úgy fogalmazott, hogy: „Olyan kormány kell, amely odafigyel az emberekre, tiszteletben tartja a különbözőségeket, meghallgatja őket, megérti a gondjaikat.” Nos, ezt a figyelmeztetést nem sikerült megfogadni, hiába lett kifüggesztve minden közintézmény falára, a későbbiekben maguk az alkotók sem olvasgatták saját, korábbi művük magvas intencióit.
Végül, felteendő az a kérdés is, hogy e négyéves ciklus eredményei nyomán joggal tarthatja-e magát az Orbán-kormány valamiféle új rendszer letéteményesének, első periódusa megteremtőjének. A megidézett dokumentumok, s az azóta elhangzott reprezentatív jellegű megnyilvánulásokból semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy vezetőik változatlanul hisznek az Új Rendszer megteremtettségében. Ha nem hit-alapon közelítünk e kérdéshez, akkor némileg másképpen látszanak a kontúrok. A 2010 utáni Orbán—kabinet gyakorlata nemhogy nem teremtett új rendszert, hanem azt a kellemetlen benyomást hagyja maga után, mintha az átmenet hosszú negyedszázadának legkevésbé sikerült mutánsával lenne dolgunk.
Nemhogy új lett volna a kormányzati politika, hanem végjátéka utolsó hónapjaihoz érkezve a megelőző kormányok legkevésbé sikeres, voluntarista, képmutató és kontraproduktív praxisának fura, fenyegető és kudarcokat kudarcokra halmozó karikatúrájává silányult. Megoldani szinte semmit sem tudott; minden lényeges alrendszer lebontásába belevágott, de nem volt képes a helyükön semmit sem teremteni. Nem tudott a lerombolt struktúrák helyén valamelyest is működni tudó intézményeket létrehozni. Kiderült – túlzottan hamar kiderült -, hogy a kétharmados politikai fölénnyel szinte bármit meg lehet szüntetni, pillanatok alatt fel lehet számolni akár két évtizedes örökségeket is (lásd például az Alkotmánybíróság, avagy a Nemzeti Bank sorsát), de még a kétharmad is kevés az új, teherbíró, funkció-teljesítésre is képes alrendszerek megteremtésére. Ahhoz még valami más is kellett volna, ahhoz elemi módon szükség lett volna a szűken vett kormányzati hatalmi szférán túli világok partnerként történő bekapcsolására is. Ez az, amire a Fidesz azért nem volt képes, mert ezt a kapcsolódást csak egyetlen módon tudta elképzelni: a hierarchikus, alá-fölérendeltségi relációk logikája mentén. S éppen ebben a vonatkozásban bizonyult a húsz év tapasztalata sokkal erősebb tradíciónak annál, mint ahogyan ezt az új kormány vezetői elképzelték. Eme emberöltőnyi időszak során a magyar társadalom többsége annál sokkal több szabadságélménnyel gazdagodott, hogy szó nélküli partnere legyen a meg nem indokolt változások engedelmes végrehajtásának. [44]
Jól látta Orbán Viktor mindezt előre, amikor még kormányprogramjának bevezetőjét fogalmazta: „ A győztesnek nem igaza van, hanem feladata.” S ez a kormány a feladatok pontos felmérése, körültekintő modellezése helyett állandóan az igaza – a vélt igaza – elfogadtatásával volt elfoglalva. Ezért a többi politikai erő feladata majd az lesz, hogy e fönt megidézett igazságnak végre érvényt szerezzen.
[1] Az idézet a Nemzeti Együttműködés Programja – című – 2012. május 22 -i keltezésű – kormányprogram szövegéből való, Országgyűlési Hivatal, Irományszám: H/47, 2010.
[2] Tanulmányunk címe utalás Lánczi Andrásnak, a jelenlegi kormány egyik főideológusának arra az írására, amelyben az új rendszer lényegét próbálta meg összefoglalni. Van-e magyar modell? /Heti Válasz, 2013. január 17./ A cikk a következő gondolatmenettel fejeződik be.: „A jelenlegi kormány azzal szolgál modellül, hogy következetesen képes különböző igazságokat integrálni a politikájában. A nemzet közös céljait ugyanakkor nem engedi kikezdeni semmilyen részérdekkel. Az új morál lényege, hogy lehet a politika eszközeivel az igazságosság legfőbb kritériumát teljesíteni: mindenki kapja meg azt, amit megérdemel.” (Ez utóbbi kiemelés e sorok írójának a műve…)
[3] A megidézett parlamenti afférnak viszonylag széles körű visszhangja támadt, az alábbi lelőhelyekről rekonstruálni lehet mind a szócsatát, mind pedig a későbbi média-visszhangokat is:
http://www.168ora.hu/itthon/hiller-halasznak-nem-keszult-szegyellje-magat-110540.html
http://mno.hu/ahirtvhirei/hiller-nem-nezett-szembe-a-problemaval-1139695
[4] Az új rendszer meghatározó vonásait már az első időszakban is számos alapos elemzés kísérelte meg feltárni. Ezek közül a legnagyobb visszhangot Kornai János két nagyobb lélegzetű elemzése váltotta ki:
– Számvetés. Népszabadság, 2011, 2011. január 6.
– Központosítás és kapitalizmus. Népszabadság, 2012. január 28.
[6] A megteremteni kívánt új rendszernek természetesen vannak elméletileg kimunkált magyarázatai is. Szerzőik kivétel nélkül a kormányzati szűkebb elitcsoportokhoz tartozó elemzők, gondolkodók. A számtalan, ehelyütt megidézhető írás közül néhány olyanra hívjuk fel a figyelmet, amely kellő tömörséggel fogalmazza meg a megálmodott rendszer legfontosabb jegyeit:
– G. Fodor Gábor: Új mércék. Tíz tézis a második Orbán-kormány első évéről. Nemzeti Érdek, 2011. tavasz
– Lánczi András: Az állam újraértelmezése. Nemzeti Érdek, 2011. tavasz
– Állam és polgára. Heti Válasz, 2011. június 9.
– Lánczi-interjú: „ A hatalom alapkérdése az erő” Magyar narancs, 2012. március 22.
– Van-e magyar modell? Heti Válasz, 2013. január 12.
– Navracsics Tibor: A magyar állam és a közigazgatás reformja. In: Magyarország politikai évkönyve 2010-ről. DKMKKA, 2011.
[7] A már hivatkozott Lánczi–írásokból egyértelműen kiolvasható, hogy ennek az új doktrínának a lényege a közösség/egyén viszonyának újrarendezése lenne. Aholis a közösséget az állam jeleníti meg, s ez az állam – nem teljesen egyértelműen, de maga a kormányzás lenne. Az viszont – s ezt már mi tesszük hozzá – nem más, mint a kivételes parlamenti többségen nyugvó korlátlan hatalom.
[8] E gazdasági várakozásokat bármelyik reprezentatív Orbán- vagy Matolcsy-beszéddel könnyen lehetne illusztrálni. Az egyik legtipikusabb forrás ez ügyben két olyan dokumentum, amely a kormányfőhöz fűződik: Orbán Viktor – Célunk a magyar növekedés. Magyar Nemzet, 2011. december 19. – és a korabeli karácsonyi interjúja: „Nekem ez adja az erőt…” Magyar Nemzet, 2011. december 24.
–
[9] A gazdaságpolitika kudarcát elemző nagyszámú írások közül az alábbiak emelendőek ki:
– Bokros Lajos: Két csomag. És. 2011. március 11.
– Békesi László: Forradalom, szabadságharc, vagy reális gazdaságpolitika kell nekünk? Népszabadság, 2011. április 9.
-Petschnig Mária Zita: A nemszokványos gazdaságpolitika kudarca. És, 2011. augusztus 26.
[10] A foglalkoztatottsági helyzetről megjelenő adatok az utóbbi időben a napi politikai küzdelmek tárgyává váltak, mert a kormányzat igyekszik ezen adatokból rendre a lehető legkedvezőbb tendenciákat kiolvasni. A szaksajtó ebbe a bújócskába néha beleunva időnként ki-ki mutatja, hogy a munkaerőpiacon semmiféle érdemi változás nem történt. Legutóbbi példa erre a Figyelő 2013. március 21-ei számának összeállítása, s ezen belül is a „Nem dolgozik a magyar. Foglalkoztatási helyzetkép”– című írás.
[11] Magyarország megváltozott nemzetközi státuszáról számos kitűnő elemzést olvashatunk. A gazdasági lecsúszásunk okairól és körülményeiről lásd:
– Losoncz Miklós: A magyar kormány és az Európai Unió. És, 2012. augusztus 31.
– Petschnig Mária Zita: Látomások és realitások. Kritika, 2012. január
– A külpolitikai leértékelődésünkről: Lengyel László: Kényszerpályán. A magyar külpolitika válsága. Népszabadság, 2012. szeptember 15.
Külfölddel való érintkezésünk, nemzetközi szerepeink hagyományos zavarainak újjáéledéséről Csepeli György írt rendkívül gondolatébresztő esszét: Az akarat veresége címmel. Kritika, 2012. február.
[12] E széteső gazdaságpolitika alapvetően piac- és kapitalizmusellenes jellegét Kornai János –már hivatkozott – 2012-es esszéje sokoldalúan világította meg.
[13] A magyar társadalomnak az elmúlt években megfigyelt további polarizálódására a 2013-as Társadalmi Riport kötete hívta fel a közvélemény figyelmét. Az év első hónapjaiban Kolosi Tamás és Tóth István György számos médiaszerepléssel tették ismertté ez irányú kutatásaik adatait.
[14] Az oligarchizálódási folyamatok széleskörű szervezetszociológia anatómiáját rajzolta meg Magyar Bálint egy terjedelmes tanulmányában: A visszautasíthatatlan kétharmados ajánlat. Népszabadság, 2011. március 12.
[15] A 2009 szeptemberében elhangzott beszéd írott változata a Nagyítás 2011. február 17-ei számában jelent meg A létezés magyar minősége címmel.
[16] Korábban már egy nagyobb lélegzetű munkánkban foglaltuk össze az e témakörhöz szűkebben illeszkedő elemzéseink lényegét. (ISBN 978-963-08-3392-9 Gyémántszilárdság. A második Orbán-kormány félidejéről /epub/ Kéri László Arand Kft. 2012. március)
A Kritika folyóirat hasábjain pedig egy többrészes tanulmány-sorozatban kísértük figyelemmel az új politikai rendszer változásait:
– Gyanakvó várakozásban. A Nemzeti Együttműködés rendszerének első éve. Kritika, 2011. április
– Félidőben. Kritika, 2012. március
– Sorsdöntő választás előtt. Kritika, 2013. február
[17] A kormányzati rendszer eme vonásait, valamint ezen belül is Orbán Viktor kivételes szociológiai pozícióját Lengyel László egy hosszabb cikksorozatban sokoldalúan írta meg:
– Magyar modell? Népszabadság, 2010. november 13.
– Orbán-variációk. Népszabadság, 2011. január 15.
– Zord idők. Népszabadság, 2011. augusztus 13.
– A jövő befejeződött. Népszabadság, 2011. december 10.
– Országvesztők. Népszabadság, 2012. január 14.
[18] Ezt a látványos kudarcot mostanában már a kormányzathoz közel álló médiumok is részletesen bemutatják. Legutóbb a Heti válasz nézett alaposan utána annak, „hogyan fulladt közröhejbe az úgynevezett elszámoltatás.” „ Vár állott, most kőhalom. Kudarcsorozat az elszámoltatásban – nem záródnak a börtönajtók„ címmel. (Heti válasz, 2013. március 16.)
[19] A megidézett kommunikációs trükközés igen alapos – szociolingvisztikai – elemzését nyújtja egy roppantul tanulságos elemzés: Valcsicsák Imre: Az értelmetlen beszédről. És, 2011. május 27.
[20] Nagyon elgondolkodtató, hogy a választások után nem is olyan sok idővel egy szépíró – Nádas Péter – volt az első, aki páratlanul alapos esszében mutatta ki azokat a kényszerű történelmi körülményeket, amelyek folytán az Orbán-kormány – a rendszerváltás folyamata egészének megtorpanása után – miért folytatja a két háború közötti tekintélyuralmi/elitista tradícióját. „A tekintélyuralmi hagyománynak erős a klerikális kapcsolatrendszere, alig van hajlama a megegyezésre, erős a folklorisztikus igénye, gyenge az emberjogi affinitása, dominanciája azonban minden bizonnyal ugyanolyan színházi dekorációnak bizonyul majd, mint amilyen a gondoskodó állam dekorációja volt.”- írja A dolgok állása című nagyesszéjében. (Nádas Péter, És. 2010. október 8.)
[21] A média-törvénykezés sokhónapos folyamatát széleskörű kritikai elemzés követte nyomon. Az írások sokasága közül kiemelkedően informatív és több szempontú írások:
– Haraszti Miklós: A médiacsomag hét fő bűne. S, 2010. szeptember 10.
– Majtényi László – Polyák Gábor: Médiatörvényekkel a polgári szabadság ellen. És, 2011. március 4.
A kormányzati oldalról felvetődő érveket gyűjtötte tanulmányba Kitta Gergely: Az új médiaszabályzás. Nemzeti Érdek, 2011. tavasza /54-68.o./
[22] A magánnyugdíj-pénztárak kormányzati elvételének folyamatát elemző legjobb írások:
– Bokros Lajos -int.: Hiánycsökkentő rablógazdálkodás. Magyar narancs, 2010. november 25.
– Duronelly Péter: Búcsú a pénztáraktól. Figyelő, 2011. december 2.
– Simonovits András: Egy visszautasíthatatlan ajánlat. És, 2010. december 3.
[23] Az második Orbán-kormány rendszerré válásával kapcsolatos politológiai/történelmi kételyeit osztotta meg 2011-ben a HVG évvégi duplaszámának olvasóival Kende Péter akadémikus, s e sorok írója nagyon hasonló módon látja e perspektívák törékenységét, illetőleg nagyon is függő jellegét. Kende Péter: Magyar külön út. HVG, 2011. december 24.
[24] A megidézett parlamenti afférnak viszonylag széles körű visszhangja támadt, az alábbi lelőhelyekről rekonstruálni lehet mind a szócsatát, mind pedig a későbbi média-visszhangokat is:
http://www.168ora.hu/itthon/hiller-halasznak-nem-keszult-szegyellje-magat-110540.html
http://mno.hu/ahirtvhirei/hiller-nem-nezett-szembe-a-problemaval-1139695
[25] Az új rendszer meghatározó vonásait már az első időszakban is számos alapos elemzés kísérelte meg feltárni. Ezek közül a legnagyobb visszhangot Kornai János két nagyobb lélegzetű elemzése váltotta ki:
– Számvetés. Népszabadság, 2011, 2011. január 6.
– Központosítás és kapitalizmus. Népszabadság, 2012. január 28.
[27] A megteremteni kívánt új rendszernek természetesen vannak elméletileg kimunkált magyarázatai is. Szerzőik kivétel nélkül a kormányzati szűkebb elitcsoportokhoz tartozó elemzők, gondolkodók. A számtalan, ehelyütt megidézhető írás közül néhány olyanra hívjuk fel a figyelmet, amely kellő tömörséggel fogalmazza meg a megálmodott rendszer legfontosabb jegyeit:
– G. Fodor Gábor: Új mércék. Tíz tézis a második Orbán-kormány első évéről. Nemzeti Érdek, 2011. tavasz
– Lánczi András: Az állam újraértelmezése. Nemzeti Érdek, 2011. tavasz
– Állam és polgára. Heti Válasz, 2011. június 9.
– Lánczi-interjú: „ A hatalom alapkérdése az erő” Magyar narancs, 2012. március 22.
– Van-e magyar modell? Heti Válasz, 2013. január 12.
– Navracsics Tibor: A magyar állam és a közigazgatás reformja. In: Magyarország politikai évkönyve 2010-ről. DKMKKA, 2011.
[28] A már hivatkozott Lánczi–írásokból egyértelműen kiolvasható, hogy ennek az új doktrínának a lényege a közösség/egyén viszonyának újrarendezése lenne. Aholis a közösséget az állam jeleníti meg, s ez az állam – nem teljesen egyértelműen, de maga a kormányzás lenne. Az viszont – s ezt már mi tesszük hozzá – nem más, mint a kivételes parlamenti többségen nyugvó korlátlan hatalom.
[29] E gazdasági várakozásokat bármelyik reprezentatív Orbán- vagy Matolcsy-beszéddel könnyen lehetne illusztrálni. Az egyik legtipikusabb forrás ez ügyben két olyan dokumentum, amely a kormányfőhöz fűződik: Orbán Viktor – Célunk a magyar növekedés. Magyar Nemzet, 2011. december 19. – és a korabeli karácsonyi interjúja: „Nekem ez adja az erőt…” Magyar Nemzet, 2011. december 24.
–
[30] A gazdaságpolitika kudarcát elemző nagyszámú írások közül az alábbiak emelendőek ki:
– Bokros Lajos: Két csomag. És. 2011. március 11.
– Békesi László: Forradalom, szabadságharc, vagy reális gazdaságpolitika kell nekünk? Népszabadság, 2011. április 9.
-Petschnig Mária Zita: A nemszokványos gazdaságpolitika kudarca. És, 2011. augusztus 26.
[31] A foglalkoztatottsági helyzetről megjelenő adatok az utóbbi időben a napi politikai küzdelmek tárgyává váltak, mert a kormányzat igyekszik ezen adatokból rendre a lehető legkedvezőbb tendenciákat kiolvasni. A szaksajtó ebbe a bújócskába néha beleunva időnként ki-ki mutatja, hogy a munkaerőpiacon semmiféle érdemi változás nem történt. Legutóbbi példa erre a Figyelő 2013. március 21-ei számának összeállítása, s ezen belül is a „Nem dolgozik a magyar. Foglalkoztatási helyzetkép”– című írás.
[32] Magyarország megváltozott nemzetközi státuszáról számos kitűnő elemzést olvashatunk. A gazdasági lecsúszásunk okairól és körülményeiről lásd:
– Losoncz Miklós: A magyar kormány és az Európai Unió. És, 2012. augusztus 31.
– Petschnig Mária Zita: Látomások és realitások. Kritika, 2012. január
– A külpolitikai leértékelődésünkről: Lengyel László: Kényszerpályán. A magyar külpolitika válsága. Népszabadság, 2012. szeptember 15.
Külfölddel való érintkezésünk, nemzetközi szerepeink hagyományos zavarainak újjáéledéséről Csepeli György írt rendkívül gondolatébresztő esszét: Az akarat veresége címmel. Kritika, 2012. február.
[33] E széteső gazdaságpolitika alapvetően piac- és kapitalizmusellenes jellegét Kornai János –már hivatkozott – 2012-es esszéje sokoldalúan világította meg.
[34] A magyar társadalomnak az elmúlt években megfigyelt további polarizálódására a 2013-as Társadalmi Riport kötete hívta fel a közvélemény figyelmét. Az év első hónapjaiban Kolosi Tamás és Tóth István György számos médiaszerepléssel tették ismertté ez irányú kutatásaik adatait.
[35] Az oligarchizálódási folyamatok széleskörű szervezetszociológia anatómiáját rajzolta meg Magyar Bálint egy terjedelmes tanulmányában: A visszautasíthatatlan kétharmados ajánlat. Népszabadság, 2011. március 12.
[36] A 2009 szeptemberében elhangzott beszéd írott változata a Nagyítás 2011. február 17-ei számában jelent meg A létezés magyar minősége címmel.
[37] Korábban már egy nagyobb lélegzetű munkánkban foglaltuk össze az e témakörhöz szűkebben illeszkedő elemzéseink lényegét. (ISBN 978-963-08-3392-9 Gyémántszilárdság. A második Orbán-kormány félidejéről /epub/ Kéri László Arand Kft. 2012. március)
A Kritika folyóirat hasábjain pedig egy többrészes tanulmány-sorozatban kísértük figyelemmel az új politikai rendszer változásait:
– Gyanakvó várakozásban. A Nemzeti Együttműködés rendszerének első éve. Kritika, 2011. április
– Félidőben. Kritika, 2012. március
– Sorsdöntő választás előtt. Kritika, 2013. február
[38] A kormányzati rendszer eme vonásait, valamint ezen belül is Orbán Viktor kivételes szociológiai pozícióját Lengyel László egy hosszabb cikksorozatban sokoldalúan írta meg:
– Magyar modell? Népszabadság, 2010. november 13.
– Orbán-variációk. Népszabadság, 2011. január 15.
– Zord idők. Népszabadság, 2011. augusztus 13.
– A jövő befejeződött. Népszabadság, 2011. december 10.
– Országvesztők. Népszabadság, 2012. január 14.
[39] Ezt a látványos kudarcot mostanában már a kormányzathoz közel álló médiumok is részletesen bemutatják. Legutóbb a Heti válasz nézett alaposan utána annak, „hogyan fulladt közröhejbe az úgynevezett elszámoltatás.” „ Vár állott, most kőhalom. Kudarcsorozat az elszámoltatásban – nem záródnak a börtönajtók„ címmel. (Heti válasz, 2013. március 16.)
[40] A megidézett kommunikációs trükközés igen alapos – szociolingvisztikai – elemzését nyújtja egy roppantul tanulságos elemzés: Valcsicsák Imre: Az értelmetlen beszédről. És, 2011. május 27.
[41] Nagyon elgondolkodtató, hogy a választások után nem is olyan sok idővel egy szépíró – Nádas Péter – volt az első, aki páratlanul alapos esszében mutatta ki azokat a kényszerű történelmi körülményeket, amelyek folytán az Orbán-kormány – a rendszerváltás folyamata egészének megtorpanása után – miért folytatja a két háború közötti tekintélyuralmi/elitista tradícióját. „A tekintélyuralmi hagyománynak erős a klerikális kapcsolatrendszere, alig van hajlama a megegyezésre, erős a folklorisztikus igénye, gyenge az emberjogi affinitása, dominanciája azonban minden bizonnyal ugyanolyan színházi dekorációnak bizonyul majd, mint amilyen a gondoskodó állam dekorációja volt.”- írja A dolgok állása című nagyesszéjében. (Nádas Péter, És. 2010. október 8.)
[42] A média-törvénykezés sokhónapos folyamatát széleskörű kritikai elemzés követte nyomon. Az írások sokasága közül kiemelkedően informatív és több szempontú írások:
– Haraszti Miklós: A médiacsomag hét fő bűne. S, 2010. szeptember 10.
– Majtényi László – Polyák Gábor: Médiatörvényekkel a polgári szabadság ellen. És, 2011. március 4.
A kormányzati oldalról felvetődő érveket gyűjtötte tanulmányba Kitta Gergely: Az új médiaszabályzás. Nemzeti Érdek, 2011. tavasza /54-68.o./
[43] A magánnyugdíj-pénztárak kormányzati elvételének folyamatát elemző legjobb írások:
– Bokros Lajos -int.: Hiánycsökkentő rablógazdálkodás. Magyar narancs, 2010. november 25.
– Duronelly Péter: Búcsú a pénztáraktól. Figyelő, 2011. december 2.
– Simonovits András: Egy visszautasíthatatlan ajánlat. És, 2010. december 3.
