Rudolf

Eleinte meg akart felelni apja elvárásainak, a kedvében akart járni, szorgalmasan tanult, öt nyelven beszélt, politikai elemzéseket írt neki, de a császár eltávolította fiát a tanácsadói köréből, nem akarta döntéseibe bevonni, nem akarta felkészíteni az uralkodásra, mérhetetlen önzése olybá tűnt, mint aki örök életre és uralkodásra készül. Feltűnt neki, hogy Rudolf milyen ambíciókkal készül majdani szerepére, és demokratikus elképzeléseivel mekkora sikert arat nemzetközi porondon is, ezért egyre inkább tartott tőle, gyanakvással fogadta fia növekvő népszerűségét, rögeszmésen rettegett attól, hogy puccsal próbálja majd a trónról eltávolítani. Legszívesebben száműzte volna a lovassághoz élete végéig egy világvégi garnizonba.

Az ifjú koronaherceg hamar rájött mellőzésének okára, ezért tehetségét más területen is megmutatta: elsősorban ornitológusnak tartotta magát, tudományos konferenciákon adott elő, fennmaradt tanulmányaira ma is hivatkoznak, kiváló és türelmes megfigyelő volt. A madártani besorolásokban elsősorban a ragadozómadarak érdekelték, róluk tudott a legtöbbet. Rendkívül izgatta például a törpesas. A dunai utazás során (erről Tizenöt nap a Dunán című könyvében ír) a Drávafok környékén egy olyan párt figyelt meg, melynek egyik tagja a sötét, a másik pedig a világos színváltozathoz tartozott, ebből rögtön le is vonta a rendszertani következtetést: „e házaspár egyike tökéletesen sötét színű, másika pedig egészen világos színű volt, s ama vitás kérdésben, vajon a kis sas (Aquila minuta Brehm) meg a törpe sas (A. pennata Gm.) külön fajok-e, ellene mondott e két faj külön választásának.” Rudolf megfigyelő tehetségét, ragadozómadár-ismeretét, atyai jóbarátja, útitársa Alfred Brehm is becsülte, Az állatok világa című művében fel is használta. Adatokat sorol fel tőle például a keselyűk és a sasok leírásában, a barna kánya és a hamvas rétihéja leírása pedig teljes egészében a trónörököstől származik.

Mikszáth Kálmán A királyfi mint magyar író című korabeli tárcájában elismeréssel írt Rudolf írói tehetségéről is: „Tegnap magyar nyelven írt hosszabb cikk jelent meg tollából egy magyar szépirodalmi folyóiratban a Vadászatok Magyarországon címmel. Magyarul írta le vadászélményeit, melyeket Mármarosban és Dél-Magyarországon a Chotek grófok jószágán élt át, hova sógorával, Lipót bajor herceggel, a toscanai nagyherceggel, s Bombelles gróffal rándult. Egyszerű nyelven, keresetlen bájjal, de mégis színgazdagon, folyékony magyarsággal írja le vadászatát, eltelve szeretettel a szárnyasok és a festői tájak iránt, ami mélyen jellemzi gyöngéd, poétikus lelkületét. Igazán nem írhatná le szebben e vadászatot a legkiválóbb, leggyakorlottabb író sem. Útirajzainak kiadása után az egész világon beszélni kezdtek a tudós királyfiról, s még távoli földrészekben is megvan a magyar királyfinak a tudós híre. Noha eddig sem volt ritkaság, hogy fejedelmek könyveket írtak (ott van az angol királynő, a svéd király), oly komoly írói nimbuszra egyik sem tett szert, mint Rudolf trónörökös.”
Utazásairól két köteteben is beszámolt, melyek irodalmi kvalitásokat mutatnak. Barátai néhány kéziratban maradt versét is megőrizték.

Rudolf nyilvánította először természetvédelmi területté a Kopácsi-rétet a madárvilága miatt, többször hosszabb időt töltött itt, és a Tökösi-erdő vadászkastélyhoz ő építtette hozzá a teraszos részt és saját lakosztályát, hogy rálátása legyen az erdőre, távcsővel innen figyelhesse a fészekrakás élőhelyeit. A munkálatokhoz saját építészét alkalmazta, aki a mayerlingi kastélyát is építette. Hogy otthon érezze magát, ugyanazokat a tervrajzokat használta. Egyre romosabb állapotban van az épület, de ma is megtekinthető, ami annál értékesebb, mivel a mayerlingi vadászkastélyát az apja leromboltatta.
A trónörököst a tudósokkal, írókkal ápolt kapcsolatai arra sarkallták, hogy állandóan szélesítse tudományos ismereteit, ezért körükben is népszerű lett, ráadásul kiváló szónoknak bizonyult. A bécsi Rotundában 1883-ban megrendezett villamossági kiállítás védnökeként elmondott lendületes, előremutató megnyitóbeszéde, az Ezeregy nap már másnap megjelent több ország napilapjában, szépreményű európai politikussá avatta, akiben máris progresszív szövetségest láttak, aki alkalmas lesz a penészedő Monarchia megújítására. Retorikai kvalitásai megmutatkoztak mondatainak metaforikus felépítésében is: „Mozdonyaink megelőzték a hétmérföldes csizmát, üzeneteinket az elektromosság nagyobb sebességgel viszi el a távolba, mint a mese szolgáló szelleme, és az a titokzatos és vakító fény, amely a föld alatti tündérpalotákban sugárzott a boldog Aladdin szemébe, most a városunk szimbólumává lett vas kupolacsarnok helyiségeiben árad szét.”
Tragikus halálát mély megdöbbenéssel fogadta egész Európa.

„Soha trónra hivatott fő és szív több erénnyel és bölcsességgel föl nem volt ruházva; soha a magyar nemzetnek igazabb barátja nem volt; soha fejedelmi sarj hazáját úgy nem imádta, mint »Ő«. Egy harcra termett dalia, kiben az aggkor bölcsessége a gyermek érző kedélyével volt egyesítve. Szeretve mindenki által, belefoglalva egy nép imájába; központjává téve a tudomány, a szabadelvű haladás minden törekvéseinek! Oh, milyen örömest odaadtam volna az életemet, hogy a Tiédet megváltsam! De mi az a fájdalom, mely a szíveket elfacsarja, akik Téged oly híven szerettek, a meggondoló hideg észnek a fájdalmához képest, mely országok jóllétének, nemzedékek boldogságának reményét látja benned sírba szállani! Jövendőnk reménysége voltál! Terád építettük egy szebb, dicső korszakot alkotó messze látott terveinket! Benned láttuk jelképezve a boldog jövendőt, a melyben a népek egymást testvérül fogják ölelni; s Te világolsz előttünk felséges példáddal, az emberiség nagy céljai elérésében. Mit vétettünk Isten ellen, hogy Tégedet elragadott közülünk? Mit kérhetünk, mit várhatunk, mit remélhetünk még? Mély, véghetetlen sötétség marad azon a helyen, amelyről egyszerre eltűntél, s lelkünk szemei nem bírják kierőszakolni a jövendő titkát. Porig lesújtva állunk ravatalod előtt, s midőn Téged siratunk, hazánkat siratjuk. Gyász van minden házban! Oh, Isten, aki őt magadhoz vetted, dicsőítsd meg szellemét, hogy védhessen bennünket a magas égből, s láthassa imádott hazáját olyan boldognak, amilyenné ő akarta tenni!” – a barátja, Jókai Mór így búcsúzott a koronahercegtől a Nemzet című lapban.

Külföldön nem törődtek a császári tiltással, hogy a nevét sem szabad leírni.

Az Osztrák-Magyar Monarchia koronahercegének számos barátja volt, méltó nekrológok jelentek meg róla, kiemelték műveltségét, előremutató politikai törekvéseit. A párizsi Le Figaro így emlékezett rá: „Rudolf trónörökös nemcsak azoknak a jövendő alattvalóknak volt a reménysége, akik nem felejtették el Sadowát, hanem azoknak is, akik úgy vélekedtek, hogy az 1866. és az 1870. évi események erősen megzavarták az európai egyensúlyt. Szabadelvű volt, felvilágosultan és okosan volt az; szerette az irodalmat és a művészeteket, sejteni lehetett, hogy ő lesz az az ember, aki a politikában és a művészetben tehet valamit a reakciós tendenciák ellen, melyeket Berlinben annyira pártolnak.”

Az orosz Novoje Vremja hasonló hangnemben írt: „Rudolf trónörököshöz Ausztria szláv népei nagyon nagy reményeket fűztek; az egyenjogúság elvétől, amelynek legmagasabb képviselője éppen az elhunyt volt, a Monarchia minden, egymással viszálykodó elemének kibékülését várták; az összes nyugati és déli szláv népek jövendő uralkodójától remélték, hogy megmenti őket Németországtól, amely elnyeléssel fenyegeti a szlávokat.”
Rudolf szerepe az idők során még inkább felértékelődött, kivételes személyiségéről Fejtő Ferenc egy évszázaddal később a következőket írta: „A mayerlingi dráma kulcsa Rudolf politikai szenvedélyében rejlik, a dinasztiát és országait – általa prófétai módon előre látott súlyosságú – veszedelmektől megóvó tervében. A trónörökös személyiségét illetően áltatták magukat, csupán egy könnyű erkölcsű herceget láttak benne, egy mániákusan depresszív szoknyavadászt, a haladó zsidó értelmiségiek ártalmas látogatóját. Nem vették észre benne az államférfit, aki volt mindenekelőtt, a Mária Terézia fiához, II. Józsefhez, a felvilágosult Habsburghoz mérhető látnokot. II. József osztotta anyjának az ősi ellenséggel való megbékélést szorgalmazó tervét, a Bourbonok és a Habsburgok közötti szövetséget, melyet Rudolf ismét felmelegített. A trónörökös elhunytát a német befolyás felerősödése követte, s ennek érvényesülését az udvar politikájának pángermán, demokráciaellenes és antiszemita orientációja is megkönnyítette. Figyelemre méltó, hogy II. Frigyes, aki II. József nagyra törő terveit meghiúsította, balszerencsés végzet folytán ugyancsak német volt, ugyanabból a fajtából, mint Bismarck kreatúrája, II. Vilmos. Ugyanaz az uralkodó, aki mintegy húsz év múlva egy újabb gyilkosságnak köszönhetően – melyet azonos meggondolásból szítottak Ferenc József második trónörököse ellen – valósította meg terveit, melyek az első világháború kitöréséhez vezettek.”

A Monarchia világát mostanság a fiatal nemzedék is felfedezi magának. Regények, filmek születnek, melyek már nem a felszínes nosztalgiát mutatják, inkább a tényszerűséget, melyben a legendákat is megtisztítják a hamis elemektől.