Székhelyi Jocó.”
Székhelyi József a Szegedi Nemzeti Színház egykori igazgatója 72 évesen is aktív színművész.
—————————————————-
Drága Publikum!
Székhelyi József, mindenki Papája, Apuja, Jocója és Józsija ma fegyelemmel,
végtelen türelemmel és erővel folytatott küzdelmét követően békésen, nyugalomban letette a fegyvert,
mert piszkosul gyűlölt minden háborút.
Ungvári Tamás
Székhelyi József halálára
Drága Jocó, családod körében hantolnak el most és én nem lehetek jelen ezen a szertartáson. Milyen jogon szólalok meg most?
Az egyik olyan hétköznapi, hogy valójában szóra sem érdemes. Ötrészes televíziós sorozatot írtam Kémeri címmel és ezt Neked és rád írtam, s te páratlan művészettel jelenítetted meg a főszereplőt. A művészi termék halhatatlan, de most egy halandót búcsúztatunk megtört szívvel. Egy embert, pontosabban, akinek helyén volt a szíve. Az ember olykor elbújt a művész maszkja mögé, de mi láttuk az embert, a nemességét, a tisztaságát. Lehet, hogy egyik voltál az igazaknak. Egy CADIK ama emberek közül, akikre a Mindenható rábízta ezt a világot. Ezek az igazak a Talmud szerint rejtőzködve járnak, egymásról sem tudhatnak, mert ők maguk sem tudhatják, hogy rajtuk múlik, az igazakon, hogy el ne pusztuljon – a Tóra szerint – Szodoma és Gomorra. Te rólad sejtettük, hogy egyike vagy a földi tér fenntartóinak. Kiválasztott voltál, az erkölcsi igazság harcosa, az igaz ember, a Cadik. Jövorehehó kidvoreho,
Áldjon benneteket az Úr, aki most, íme, befogadta testvérünket, Székhelyi Józsefet.
„Dögöljön meg a rák!!!”, üvöltötte a telefonba, amikor tavasszal a Klubrádióban interjút csináltam vele, és elköszöntem tőle. Beszéltünk a Spinozában tartandó bemutatóról, amit, ha törik, ha szakad, meg akart csinálni. És beszéltünk arról is, hogy beteg, nem titkolt semmit, mindig is nyílt volt, és nem csupán négyszemközt, hanem a nagy nyilvánosság előtt szintén. Ha beszélt, tényleg mondani is akart valamit, közlendőjét rendszerint a rá oly jellemző, fanyar humorával fűszerezte. Energiái pedig végtelennek tűntek. Sokszor szóba hozta, hogy messze nem érzi magát annyi idősnek, mint amennyi. Hetven évesen is hetvenkedett. Bordatöréssel is játszott, és fel sem merült benne, hogy emiatt nem jön velem pódiumon beszélgetni, szinte fel volt háborodva, amikor félve felhívtam emiatt, hogyan képzelem, hogy ő ezt lemondja. Egyébként mindig felvette a telefont, ha nem tudta, a lehető leggyorsabban visszahívott bárkit. Becsületes volt, egyenes gerincű, az élet legkisebb dolgaiban is.
Meg a nagyokban szintén, hiszen mondta a véleményét, büfében, folyosón, sajtóban, médiában egyaránt. Nem rejtette véka alá, amit gondol. Amikor a Szegedi Nemzeti Színházból, ahol korábban direktor volt, rapid módon útilaput kötöttek a talpára, bizony erősen bizonygatni kellett, hogy ugyan már, ennek az ég egy adta világon semmiféle politikai oka nem volt. Ahogy az is emlékezetes, hogy Egerben nem léphetett fel, ott ugyancsak kellett magyarázkodni, szerecsent mosdatni rendesen, aztán persze megígérték, hogy kiköszöbülik a csorbát, hívják, megtarthatja Villon-estjét. Aztán kérdeztem tőle, volt-e Egerben, azt válaszolta, hogy nem hívták. Azt hiszem volt benne valami Villon lázadásából, társadalomkívüliségéből, tán ezért is tartozott harsogóan fiatalon, az akkor igencsak ellenzékinek számító, minden megrögzött fennállóval szembe helyezkedő Egyetemi Színpadhoz, ahol az egyik mestere Ruszt József volt, aki rögtön a pályája elején ráosztotta a Hamletet Kecskeméten. Nagyreményű pálya kapott ezzel igencsak hatalmas löketet, és óriási bizalmat Székhelyi, amire rá is szolgált. Az nem állítható, hogy ezután csupán főszerepek garmadája következett, de az igen, hogy sokat játszott, abszolút foglalkoztatott volt, és igencsak hamar belopta magát a nézők szívébe, amihez hozzájárultak a tévézések, filmszerepek, szinkronizálások. Homer Simpson hangja, a Simpson család című sorozatból, a magyarok számára mindörökké ő.
Nem volt műfaji korlátja, tragédiát ugyanúgy játszott, mint komédiát, és attól sem jött zavarba, ha operettben kellett komédiázni. Például, nem is olyan régen, a Fekete Péter című operettben mulattatott, a Madách Színházban, fő szakmai otthonában. Ugyanitt, a Szerelmes Shakespeare-ben még játszott a nyáron. Júliusban műtötték, a tüdőrákjának áttétjei voltak, de ő készült a Vidor Fesztiválra, Nyíregyházára, most pénteken lett volna a Szép jó estét, Mr. Green! előadása, mondta is, hogy ott sem akar csalódást okozni a közönségnek. Többek szerint ez a kétszereplős darab tartotta életben. Ebben 86 éves, idős embert játszott, soha nem éli már meg ezt a kort. Mindig tele volt pedig vitalitással. Nem véletlenül mondta nekem egyszer, hogy mindig kell, hogy legyen a háznál gyerek. És nála aztán volt is! Öt gyermeke és négy unokája siratja. A legkisebb, a nála harminc évvel fiatalabb feleségétől született, a 7 esztendős Sára. A fényképét mindig magánál hordta. Többször beszélt arról, hogy nem halhat meg, mert iskolába kell vinni. Nyilatkozta, hogy nem a haláltól fél, hiszen az születésünktől tudható, hogy bekövetkezik, hanem a hozzá vezető úttól, az agóniától. Sokat szenvedett. Emelt fővel viselte. Azt képviselte, hogy beszélni kell a rákról, mert az nem szégyellni való dolog, és hiába gondoljuk, hogy azt csak más kaphatja meg. Nagy betegen is másokon akart segíteni.
Szerethető ember volt, jó színész, és bár voltak, akik politikai nézetei miatt haragudtak rá, lényegében az egész ország szurkolt neki. Sajnos nem döglött meg a rák. Meghalt viszont a 71 esztendős Székhelyi József, aki még sokáig élhetett volna, játszhatott volna, sugározhatta volna magából a szeretetet, és élvezhette volna, hogy viszont szeretik.
—————————————————
Úgy tudtam meg hogy meghalt ,hogy az egyik csatorna felhívott hogy beszéljek róla, de nem tettem. Aztán egy másik csatorna hívott ugyanez miatt. Azt sem vállaltam. Ezek a csatornák , újságok (holott hiszem hogy ez nagyon fontos feladatuk lenne) nem adnak hírt a művész munkásságáról. Ám a betegségéről, nyomoráról , haláláról annál inkább. Ma sokkal inkább készpénzre váltható a vér, veríték, hullaszag. A temetésen az a fotós is vadul kattingatott, aki mindkettőnk bulváripari karaktergyilkolászásában aktívan részt vett. Valószínűleg ezen a szomorú napon sincs lelkiismeret furdalása. „Ő csak a munkáját végzi”. Menjenek az anyjukba.
Ma eltemettük Jocót. Sokan voltunk. Elnyomtuk az internet-nácik, a verbális bérgyilkosok zaját. És azért hogy ne szomorkodjak , Jocóhoz méltón viccesen zárult a délután.
Általában pozitív véleményeket kapok (amelyek nagyon jólesnek) a fiatalos külsőmet illetően, ezért is nagy jelentőséggel bírt a mai nap. Ahogy mentem kifelé a temetőből, udvariasan elköszöntem a bejáratnál álló őrtől egy erőteljes „viszontlátásra” köszönéssel, aztán rájöttem ennek a komikumára, visszamentem hozzá és helyesbítettem, tudja mit, inkább ne nagyon találkozzunk. Majd rövid beszélgetésbe kezdtünk, elmeséltem ,hogy abban a korban vagyok, amikor elég sokat járok temetésre. Ekkor az őr: „hány éves tetszik lenni, 70-80? erre én 80 . Erre az őr : Nagyon jól tarja magát, nem néz ki többnek mint 65! Ez igazán nagy bóknak számít ahhoz képest, hogy valójában 62 vagyok.
Jocókám!
Nem erről volt szó! Abban maradtunk, ha felépül az új színházam, ott leszel, mint Halpern, mert Te is felépülsz. Tudjuk, sokat játszol, így nehéz lesz egyeztetni, de biztos lesz egy nap minden hónapban, hogy színpadra lépj.
És most itt hagyod az egészet a francba? Most mit csináljak azzal a rengeteg jeggyel, amit titokban elígértem a rajongóidnak? Rólam nem is beszélve, aki minden alkalommal a takarásból, a függöny mögül néztem, ahogy állsz a sírnál, és sírva röhögtem teli pofával a nézőkkel együtt.
Akkor most hogy? Álljak én a Te sírodnál? Nem akarok sírni! Te is tudod, ez hülyeség! Persze, Te most somolyogsz, Neked könnyű itt hagyni minket a szarban. Te, mocskos szájú Thersites. Húú, az de jó volt!
Ott kellett volna maradni Kecskeméten, nem mozdulni sem térben, sem időben, ott kivárni, míg minden elpárolog az emlékezés torokszorító leheletében. Nem hordani a terheket, izzadva nyögve élted fáradalmin…
De most vége van. A függöny legördült,
Komisz darab volt…
Édes Hamlet, oda vagy:
Nincs a világon szer, mitől kigyógyulj…
Nincs tovább, meghalni -elszunnyadni- és alunni… semmi több… talán álmodni… a többi néma csend…
A halál nem jelent semmit, csak átmentél a túloldalra.
Sírva ölellek, egyeztess odaát:
a Jegypénztáros…
——————————————————-
Trokán Péter
Székhelyi József egyik utolsó nagy alakítása volt Halpern szerepe a Halpern és Johnson-ban.
A kétszereplős darabban Trokán Péter volt a partnere, aki hosszan mesélt az Origónak a közös munkáról, a több évtizednyi barátságukról.
Trokán Péter azt mondta, „a Halpern és Johnson-ban, ebben a csodálatos színdarabban játszottuk együtt, és nagyon szerettük. Ebben két öregember találkozik az egyikük feleségének a temetésén, a temetőben. A férj ott tudja meg a másikról, hogy a másik a meghalt felesége gyerekkori szerelme. Ráadásul az is kiderült, hogy a házasság alatt az asszony több alkalommal is találkozott ezzel a gyerekkori szerelmével. A színpadon pedig végigmegy az, hogy két ember is szerette ezt a nőt, aki pedig rákban halt meg. És amikor a Jocó az egyik előadás után szólt, hogy »Petyus, drukkolj nekem, mert holnap megyek egy vizsgálatra, valamilyen mellhártyaproblémát találtak«. Aztán pár nap múlva jött, és mondta, hogy nem mellhártya, hanem tüdődaganat, amit nem tudnak operálni. És akkor elkezdődött a szokásos küzdelem, amit ő emelt fővel csinált végig, olyan hihetetlen energiával, hogy nem igaz.
Még akkor is küzdött, mikor mondta nekem, hogy a gyufaskatulyát sem tudja felemelni, mert olyan, mintha 70 kiló lenne – annyira lefárasztotta őt a kezelés. Borzalmas, szisztematikus folyamat volt ez: érezni lehetett, hogy előadásról előadásra fárad. Közben pedig hihetetlenül letisztult a játéka. Pedig egyáltalán nem könnyítette meg a dolgát, hogy a színpadon többször a rákos feleségéről kellett beszélnie. Érezhető volt, hogy ezeket a szövegrészeket teljesen másképp mondja ki, mint akkor mondta, amikor még nem lehetett tudni, hogy ő is beteg. Én utána már többször közbe is vágtam, hogy ne kelljen kimondania azt, hogy rák. Azt tudom mondani, hogy fenséges küzdelmet folytatott, és igazán férfi módra csinálta. Minden érdeklődőnek türelemmel elmondta, hogy éppen hol tart a kezelés, éppen optimista, vagy kicsit borúlátó.
„Jocó egy jelentős ember volt az életemben. Mi nagyjából együtt kezdtük a pályát, ő a főiskola után Kecskemétre került, ahol én már egy éve játszottam. Lejött, rögtön Hamletet játszotta, én voltam Horatio, és onnan indult a mi barátságunk. Aztán a Kecskemét utáni évtizedek alatt nagyon sokszor találkoztunk még. Azt nagyon kevesen tudják, hogy a Jocóban milyen hihetetlen empátia dolgozott, mennyire szeretett segíteni mindenkin.
1981-ben volt a családunkban egy tragédia, mikor a párom öccse meghalt, és akkor a Jocó jött, és naponta kérdezte, hogy miben tud segíteni, pedig senki nem kérte erre. A tegnapi hír után jó néhány közös barátunkkal beszéltem, és többen emelték ki ugyanezt a segítő szándékát. Viszont ő ebből soha nem csinált ügyet.
Azt mindenki tudta róla, hogy egy elkötelezett balliberális politikus is volt. Majdnem országgyűlési képviselő is lett, elkötelezetten politizált, de nem működött jól politikusként, mert ő színész volt.
Sokszor volt is vele ezzel kapcsolatban vitám.
Amennyire lehetett, próbáltuk egymást meggyőzni, de már nem is fontos, hogy kinek volt igaza. Az már sokkal inkább, hogy most, két hét alatt vesztettünk el két nagy színházi egyéniséget, Székhelyi Józsefet és Kerényi Imrét, akik igencsak a várta két szélén álltak. Mindketten, a maguk módján a jobb- és a baloldal szélső bástyáján álltak és küzdöttek, és mindkettőt ugyanaz a visszataszító betegség vitte el. Most valahol, odafönn folytatják a vitát…”
Fodor János:
18 8 24. (gy)ÀSZ….A címet is Jocó adta. A Premier nyàri szàmában jelent meg a Tahi Tòth Làszló temetèsèn mondott búcsùbeszède.
Csak az elsô ès az utolsò mondatokat idèzem.
„A tenyeresèn hordozott csaknem ötven èvig. Mi voltunk A Pàros. (…)Rendre Szilvi tartotta fülère a telefont. Dumàltam, duruzsoltam.
Köszi. Puszi. …ès ekkor a finale ultimóban villant a fèlelmetes tenyerese, követte a bekhend, de mintha angyalszàrnyon, ès kattant egy ász
—————
Jocó!
Bocs, a Tiedre sem mentem el – mondanám -, ha nem beszéltük volna meg.
Igen, Máraira hallgattam ez ügyben is.
Eltemettek ma, alig néhány órája, s én megint csevegek veled, mint 1991.május.5.-én.
Azt hitted, a kamerák még nem dolgoznak:
– Egyszerűen nem értünk a karriercsináláshoz. A nekrológíráshoz, ahhoz viszont borzalmasan. Azt szerintem a világon a legjobban mi bírjuk írni, akkor kiderül, mindenkiről, hogy micsoda fergeteges érték volt, életében egyszer se. Pécsi Sanyi 49 éves korában úgy halt meg, hogy talán a legjobb kritika az volt róla: ”Túlzásaitól eltekintve tehetségesen játszott.” És egy világnagyság volt! Mint Bourville, mint Jean Gabin, nem volt kisebb. Mit csinált? Azt mondta, hogy „jaj apuskám, le kell őket szarni!” Nem tudott mást csinálni. Tehetetlen volt.
– Nekrológról még nincs szó, de elindítjuk a főcímet, jó?
– Lehet.
Aztán főcím, kb 25 perc duma, majd stáblista. Ekkor a fényekből levettünk, de rögzítettük utána a következőket is. Emlékszel? Ezt mondtad:
– …..Az a nagy baj, nagyon nagy baj, hogy mi maximalizáljuk az elképzeléseinket és elmegy az őserdőbe a ráció. És helyette ott van valami tősgyök, humusz, majd mink megmutassuk ezeknek az amerikaiaknak, a Nyugatnak. Jól megmutassuk, aztán megnézhessük és aztán baszhassuk. Ez a vége. És közben mennek ki a FIDESZ korú gyerekek csapatostul. Csapatostul! Egy frissen érettségizett, gyönyörű lánynak az az ambíciója, hogy majd sétáltatja a főorvos úr gyerekeit Torontóban. Megtanul angolul, kap egy kis zsebpénzt és aztán majd csak lesz valahogy. És 18 éves. És soha többé nem akar visszajönni Magyarországra!. Borzasztó nagy baj és hát mit tud az ország mondani? Úgy kezdődik az élete, hogy nincs élete. Ez nagy baj. És kilátástalan. Ezek a gyerekek biztos, hogy beállnának Gellért hegyet hordani, ha azt látnák, hogy nem passzírozzák kifelé a világból, hanem megtartani igyekszik őket ez az ország. Mert Magyarország azért köt. Lehet, hogy misztikusnak tűnik, vagy irracionálisnak, amit mondok, de tényleg, nekünk itt kell járni ezeken a rohadt utcákon, ezeket a lepusztult házakat kell nézni, hogy dühösek legyünk, hogy energiánk legyen a másnaphoz, mert ez gyönyörű.
Itt fieszta volt ennél a rendszerváltásnál! Azért mindenki ünnepelt, már leszámítva azt a húsz embert, aki a francba kívánta az egészet. Itt tíz millió ember fellélegzett. Ezt a lélektani pillanatot kétféleképpen lehet kezelni. Végzetesen elbaszni vagy fantasztikusan felhasználni. Nekünk az első sikerülget. A kormánykoalíció sem láthatja máshogy, ha nem abnormális és nem lett paranoiás a hatalomtól. Hát ezt látni kell Most tíz millió letört ember él itt, elértük azt, hogy annak is szar az élet, akinek megy, mert szorong, mert agyonhajszolt, mert kifingott. Tegnap elmaradt az előadás, mert egy ragyogó fiatal kollégám elájult, mert nagyon megy az élete és nem bírja fizikailag. Mert nem használjuk, hanem elhasználjuk az értékeinket. Tudod, ez olyan, mint amikor a III. Richárdot bemutatták az 50-es években. És Major játszotta a főszerepet. Mányai Lajos, aki a világ legnagyobb filozófusainak egyike volt, Maklári Zoltánnal, aki szintén a világ egyik legnagyobb filozófusa volt, együtt ültek a 6. sorban és egy ponton már nem bírták ezt a borzalmat. Mányai odaszólt Maklárinak, hogy „Te Maki, ha látsz egy gyönyörű velencei aranyozott tálat, amiben egy olyan jó púpos rakás szar van, neked mi tűnik fel, a tál vagy a szar?” És igaza van. Igaza van! Mi ebbe a velencei tálba beletrotyliztunk, mert tehetségtelenek voltunk.
– Mostanáig jártak a gépek.
– Tényleg? Atyaúristen. Engem le fognak ültetni. De nem baj, vállalom.
A francba. 1991. májusában mondtad.
Jocó!
A tiedre sem mentem el.
Azok közül, akikkel Csevegtem 91-ben és 92-ben a Szabadság téren, senkiére. 17 temetés. Tudod, Márai…
Nem voltam Kishonti Ildikó, Gregor Jóska, Psota Irén, Schubert Éva, Tábori Nóra, Bajor Imi, Bárdy György, Soproni Ági, Lórán Lenke, Déri Jancsi, Zente Feri,Kabos Laci, Temessy Hédi, Csákányi László, Körmendi János, Garas Dezső temetésén sem.
Nem ott sírtam.
És most, bemásolom a leveledet, amit majd 25 éve most másodszor vettem elő.
Kedves János!
Számomra megtiszteltetés volt Veled Csevegni, még ha csúnyán beszéltem is…
Azt tartom, tudod, korrektebb és őszintébb, ha az ember ú.n. szép dologról (hazafiság, politikai közérzet, személyes titkok megvallása, hitvallás és efféle személyes témák) érdekesen szól, ha jó sorsa, végzete közszereplővé avatja, mintha az ú.n. csúnya dolgokról (politikai közérzet, hazaszeretet, titkok megvallása, hit, vallás és efféle talmi göncök) szépelegve szólna, csacsogna, selypegne, kozmetikázna.
Akkor a Csevegés, bocsánat, locsi-fecsivé alázódna.
Locsogjon az, ki buksi medve, nékem ezt nem szabad.
Egyébként, jól hallották. Lobogó hitünk, szenvedélyes, szerelmes, teremtő hitünk, gigászi közérzetünket: elbaszták.
Elszeretkezni, elölelni, elgyerekcsinálni, elszexezni, elhejdekacifántoshirtelenmagömleniskedni alig lehetett volna jobban.
Amúgy jól vagyok. Nagy lépést tettem a bölcsesség felé. Rájöttem, hogy hülye vagyok.
Ölel, aláír és beül az öledbe beszélgetni
Székhelyi József
1994. szeptember 15.
Csak azért, hogy ha elolvasod – ott -, akkor tudd, még az ölembe kell.
Ölel, aláír. Fodor
Nem sírunk…
Így köszöntünk egymásnak attól kezdve,hogy valamikor a hetvenes években sírni látott a Rádió folyosóján.
Nem sírunk,Jóska …
Gyermekként a Szófia utcában laktak egy kis lakásban. 1956 nyomasztó eseményei örök sebet ejtettek lelkében. Édesapjától, Ferkótól a csibészséget, édesanyjától, Ancitól a humort örökelte. Sajnos minkettőjüktől korán el kellett búcsúznia egy hónapon belül, de ez csak még tovább erősítette benne a kötődést a családi fészekhez. Visszajárt a Hunyadi térre húst, zöldséget és emlékeket beszerezni, hogy a zsidó otthon ízeit az általa készített ételekben megőrizze és továbbadja a családnak és a barátoknak. Ahogy a főzés nélkülözhetetlen kelléke volt egy bizonyos kis kés, úgy minden más tárgynak és hagyománynak megvolt a szerepe az életében, és ragaszkodott hozzájuk. Legyen az egy bőr cigaretta tartó, a teniszezés, a kártyázás vagy a Fészek klub.
Értékmegőrzésre van szükségük? – tette fel a kérdést egyik alkalommal egy nővér a kórházban.
Milyen érték megőrzésére gondol? – kérdezett vissza Jóska.
Hát bármilyenre – mondta a nővér rutinosan.
Egy értéket őrizzenek meg… az embert! – hangzott fel az ütős válasz, mely Jóska egész életfilozófiáját magába foglalta.
Mérhetetetlenül fontos volt számára az ember. Minden ember. És ezt úgy volt képes kifejezni szavakkal és tettekkel, mint senki más. Nem kellett hozzá főszerep vagy mellékszerep. Elég volt egy szó, vagy akár a csönd. Tudta mikor kell elkezdeni a csöndet, és mikor kell befejezni. Magánéletben, színpadon egyaránt.
De mondd Jóska, azzal a bénult csenddel, ami most körbevesz bennünket … azzal mi mit kezdjünk? Nincs elég szó, amivel elmondhatnánk mindazt, ami te voltál.
A szerepeid, a szinkron munkáid, a társadalmi szerepvállalások, az igazságérzeted, a törődésed, a humorod, a tehetséged, a tenni akarásod, a kitartó küzdelmed, az örömöd, a nevetésed, az aggodalmad, a segítőkészséged, a küldetéstudatod, és az empátiád … A rengeteg munka – és a jól megérdemelt szakmai elismerés – mellett is ugyanaz az ember tudtál maradni, akit annyira sokan szerettünk és tiszteltünk.
Nemsokára beköszönt az 5779. zsidó esztendő. Ros hásáná, az újév napján feladatunk az önvizsgálat. Értékeljük az elmúlt évünket, átgondoljuk milyen jó és rossz dolgok történtek velünk. Ha most én visszatekintek helyetted, az első gondolat, ami eszembe jut: a küzdelem. Kitartó, sok fájdalommal teli, példaértékű, méltóságteljes harc a betegséged ellen. De emellett ott látom a jót is, ahogy mindennél jobban szeretett családod körbevett és támogatott téged az utolsó pillanatig:
Szerelmed: Mesi, akinek óráinak mutatói járnak tovább, de mindig emlékeztetni fogják az együtt töltött 13 boldog évre.
Gyermekeid: Mikóca, Fru, Mackó, Danac, Benó és Sári.
Unokáid: Rozi, Lili, Momo és Panna. Répa, szép-csúnya Babos Anna.
A rokonok: Sándor Zsuzsa és Öcsike, Csilla, Nándika.
És persze a számtalan barát, kolléga és a közönség, akik megnéztek és meghallgattak téged. Ezeket mostantól felváltja az emlékezés és a anekdoták azokból az időkből, amikor még itt voltál velünk. 71 éved alatt annyi minden maradandót alkottál, hogy lesz bőven mire emlékezni. És ne aggódj, hiányod végtelen fájdalma mellett mindig fogunk mosolyogni is, hisz anélkül nem is lenne méltó emlékezni Rád.
Elengedünk hát végső utadra az ősi imádság szavaival: lech b’sálom!
https://nepszava.hu/3006344_vegso-bucsut-vettek-szekhelyi-jozseftol
http://www.blikk.hu/
http://www.blikk.hu/sztarvilag/sztarsztorik/szekhelyi-jozsef-veres1-szinhaz-pal-tamas/4cepvkp
https://ripost.hu/cikk-szekhelyi-jozsef-kislany-temetes-kivansag
https://akibic.hu/esemeny/szekhelyi-jozsef-szinmuvesz-temetese/
https://ripost.hu/cikk-szekhelyi-jozsef-temetes-gyasz-bucsu-temetes
http://www.blikk.hu/galeria/szekhelyi-temetes/wtmptex
https://m.galeria.index.hu/belfold/2018/08/26/szekhelyi_jozsef_temetese/index.php%2310
http://hvg.hu/kultura/20180826_Eltemettek_Szekhelyi_Jozsefet#rss
https://www.lokal.hu/2018-08-szomoru-bucsu-szekhelyi-jozseftol-fotok/
http://www.atv.hu/belfold/20180826-vegso-bucsut-vettek-szekhelyi-jozseftol-video
http://rtl.hu/rtlklub/hirek/meghato-igy-bucsuztak-el-szekhelyi-jozseftol-baratai
http://www.borsonline.hu/celeb/elbucsuztattak-szekhelyi-jozsefet-kepes-tudositas/159177
https://index.hu/kultur/2018/08/26/vegso_bucsut_vettek_szekhelyi_jozseftol/
https://www.nlcafe.hu/sztarok/20180826/vegso-bucsut-vettek-szekhelyi-jozseftol-fotok-a-temetesrol/
https://ripost.hu/cikk-szekhelyi-jozsef-temetes-gyasz-bucsu-temetes
http://kiskegyed.blikk.hu/sztarvilag/ez-hihetetlen-itt-van-szekhelyi-jozsef-sirja/wxhq65r
http://www.atv.hu/belfold/20180826-vegso-bucsut-vettek-szekhelyi-jozseftol-video
http://rtl.hu/rtlklub/hirek/meghato-igy-bucsuztak-el-szekhelyi-jozseftol-baratai
http://www.borsonline.hu/celeb/elbucsuztattak-szekhelyi-jozsefet-kepes-tudositas/159177
https://index.hu/kultur/2018/08/26/vegso_bucsut_vettek_szekhelyi_jozseftol/
https://www.nlcafe.hu/sztarok/20180826/vegso-bucsut-vettek-szekhelyi-jozseftol-fotok-a-temetesrol/
https://ripost.hu/cikk-szekhelyi-jozsef-temetes-gyasz-bucsu-temetes
———————————————————————————
Székhelyi Marci 2018. november 24.
Születésnap
Az egész november – főleg az eleje, meg pláne így, a közös szülinapunk közeledtével a vége – embertelenül nehéz, “novembertelenül” – mondanád tán ilyen kifejezően Te, Papa. Egészen valószerűtlen, hogy külön töltjük idén. Az én életemben először.
Most képzeld el: 36 nélkülem eltöltött szülinapod után ‘82 hideg novemberében akkor töltötted be a 36. életévedet, amikor én – tán mindhalálig – a legnagyobb szülinapi ajándékodként e vilagra pottyantam. Ekkor született velem együtt a sors iránti közös hálánk gesztusaként kettőnk “ikred lettem”, bonmot-ja. És most figyelj: 36 voltál, mikor én jöttem, miként én 36 éves leszek most, mikor Te már viszont nem vagy itt. Mondhatnám, összesen 72 közös évünk volt egymással; pont annyi, amennyi gyertya égne ma a szülinapi tortádon. Azt akarom csak mondani, hogy azért az mégiscsak furi, hogy midőn ennyi idős voltál, én megjöttem, hogy együtt legyünk, én pedig, mikor 36 éves leszek, nélküled maradok.
Hát micsoda dolog ez?! Egyfelől. Másfelől azonban micsoda ritmusérzék! Megrendezted…ezt is. És milyen piszkosul jól?! Naná, hogy. Isten éltessen! Ámen. Hiányzol.
Csók, Mackó
Székhelyi József: Doxák
Apám Doxáját minden este felhúzom.
Barátom filmjében „főszereplő” egy Doxa, a főhős apjáé. Idős művészbarátom ma is viseli édesapja óráját. E három kalandos természetű eszköz egyszer randevúzott – Jeruzsálemben.
Kezdjük az elején. Apu 1960-ban Ausztriában járt, és számos egyéb csoda mellett két órát is hozott. Egyet nekem csempészett (egy szép és lapos aranyórát, amelyet majd a diplomámra szánt…, hogy milyenre, nem is tudom, hiszen reményem sem volt, hogy valaha is doktor leszek, a főiskola is fényévekre volt tőlem, miképp az aranyóra viselése is – de azért nagyon köszöntem), amelyet valahol a bal heréje magasságából fejtett le a fanszőrzetéből. Jobb heréje tövében egy másik is volt, a Doxa. Ezt magának szánta, hogy majd a diplomaosztásomkor felveszi.
Megcsodáltuk mind a kettőt kellő áhítattal. Nekem, húszkörülinek, persze titkon a Doxa tetszett. Ezüstös volt, nagyon modern, lapos, elegáns, finom, és elképesztően Doxa.
Aztán mindkét óra bekerült apu kincsesláda jellegű íróasztalának jobb alsó fiókjába. Majdnem tíz évig ott álldogált, és apu, betartva az ígéretét, az aranyórát tényleg felcsatolta rám a diplomaosztásomkor, és felvette a Doxát is. Elpimaszodva mondtam: cseréljünk. Valódi okát (az aranyiszonyt) nem mertem bevallani, inkább szerelmi vallomás szintű tirádába kezdtem a Doxáról. Apu valami olyasmit mondott: „ha majd meghalok, a tiéd lehet.” Bankett volt, és röhögtünk. Hol van az még?… Visszacsusszant a fiókba, apu még az esküvőmön egyszer felvette, és soha többé. Röviddel később enyém lett a Doxa…
Zavartan viselkedtem, lelkiismeret furdalásom volt, de szerettem. Aztán a Madáchban, idősebb színészkollégám behozott egy új és digitális csodát. Sóváran nézegettem, míg ő szentségelt, hogy nyomogatja, bizgeti, de nem látja rajta jól, hány óra van, és egyáltalán nem bírja elviselni. Elpimaszodtam újfent. Cseréljünk! – Egy szemvillanás alatt megtörtént. Életem legpocsékabb alkuját kötöttem.Másodpercnyi kéjérzet után valami elképesztő és hosszantartó zsigeri fájdalom. Lelkiismeret furdalás és szégyenérzet.
Visszacserélni röstelltem, és titkon abban bíztam, hogy valami csoda folytán ismét egymásra találunk.
Elszerződtem a Madáchtól, két-három évig is bírtam, majd visszaszerződtem. Jó nevű idős kollégámon már másik óra volt. Úgy szőrmentén érdeklődtem a Doxa iránt. „Ja, odaadtam a menyemnek, itt fodrászlány, kérdezd meg tőle.” Nem mertem. Nemsokára parókás szerepet kaptam. Előadás előtt a fodrásztárban vártam a soromra és szőrzetemre. Az a bizonyos fodrászlány pakolta rám, kedvesen és gyöngéden, miközben szórakozottan nézegette azt az órát, amelyet egy jancsiszögre lógatva a tükrön tartott, mint mondta, azért, mert hajszálpontos, és neki huszonötre X. művésznő öltözőjében kell lennie. A szőrös darab sokszor ment, és én valahányszor ott tébláboltam, megkörnyékeztem a lányt, adja el nekem az órát. Nevetett rajtam, ez egy régi vacak, különben is az apósától származik, még sértődés lenne a dologból. Múlt az idő, a Doxa híven szolgált a fodrászatban míg egyszer csak erőt vettem magamon, és bevallottam az óra hiteles származási történetét. A lány csak mosolygott, és azt mondta: „majd ha meghalok… a tiéd lehet”. Kicsit zavartan röhögtünk a masztixszagban, megborzolta a fejem – és egy hét múlva ő lett az egyik áldozata annak a villamos katasztrófának, amelyben hat-hét ember halt meg a Vajda Péter utcában. (Állítólag néhányszor magához tért, de rettenetes tusa után kómába került, és meghalt.)
Hetekkel a temetés után idős kollégám az öltözőmbe küldte megözvegyült fiával a Doxát. A fiú csaknem szó nélkül tette le elém, egyetlen viszontgesztusra sem hagyott időt. Időt, amelyet a Doxa most is pontosan mutatott. Nem sietett, nem késett. Pontos volt, mint a halál.
Másnap egy tündéri órásmester, a Rádióval szemben, kitisztította, üvegét felpolírozta, és megállapította, hogy nagyon finom, precíz és érzékeny szerkezet. Rátett egy finom fekete bőrszíjat, és a karomra csatolta, mint egy apa. „Viselje egészséggel.”
Ha ünneplőben vagyok, rajtam van mindig, egyébként az éjjeliszekrényemen ketyeg, mert felhúzom minden este.
Így ketyegett rajtam akkor is, amikor idős művészbarátomat Jeruzsálemben moziba csábítottam, a Sose halunk meg díszvetítésére.
Én már többször is láttam, de szolidaritásból, a film és Koltai Robi iránti szeretetemből -Kaján Tibort is rávettem, hogy a zsúfolt napi program ellenére – tartson velem a moziba.
A filmnek szép sikere volt ott is. Ölelgettük Robit. Kaján ölelgető kezén megcsillant egy Doxa. Mesélte, hogy édesapját, mielőtt elvitték volna örökre, még átölelhette, és apja rábízta mint egy talizmánt – a Doxát. Egyeztettünk, mindkét Doxán éjfél volt. A filmes Doxa, a háborús Doxa és a kalandos, megtért Doxa, az apák és fiak Doxái, elketyegték Jeruzsálemben is a história huszadik századi meséjét. Megtért bűnösként álltam a kilencvenkilenc igaz mellett Jeruzsálemben. Most, közeledvén a karácsony, megfogadom, Marcinak adom a diplomájára. Van addig még idő. Ketyeghet addig nekem is, lehetek én is ünneplőben, hordhatom is. Éjjeledik, felhúzom, mint minden este, lefekvéskor.
Marcinak persze nagyon tetszik a Seikóm. Danit vonzza a Doxa. Majd cserélhetnek – tárgyidőszakban.
És most felhúzom a Doxát.
Székhelyi Fruzsina 2019. június hó 14.
Eddig mindig Apu volt az első, aki felköszöntött a születésnapomon. Reggel fél 7 tájt csörgött a telefon, belebúgott azon az imádott hangján, nem érdekelte hogy hétköznap van, vagy lusta hétvége. Ma nem hívott, éjjel szeretgetett körbe… És reggel, amikor Rozi ágyba hozta a maga készítette reggelit és Lili félálomban puszit nyomott az arcomra, a lánykák odahozták a telefont is az ágyamhoz. Mintha Papa megüzente volna a barátainak, ne feledkezzenek meg rólam… Fél 7-7 körül sokatoknak jutottam eszébe… Tibor, Boró, és még jópáran, de jó, hogy vettétek az adást… Most már Ti vagytok Apu mélybarna hangja, meg az a kedves kora reggeli telefon. Köszönöm, hogy vagytok és veletek megmaradhatott nekem az apus szülinap ?
————————————————————————————————————
|
|
|||
SZÉKHELYI Márton 2019.VIII.22.
Drága Papa!
Ma a magyar hangod voltam.
A Gyermekded orvosnótádat fújtam el a sírod mellett tisztelő barátaid és baráti tisztelőid, no meg, a szeretteid előtt és között.
Emlékszel, ezt a versedet 2017 december derekán írtad, körülbelül egy hónapra arra, hogy az utolsó közös szülinapunk előtt pár nappal a Spinoza öltözőjében
elmondtam Neked, hogy miben fogsz meghalni.
Gyermekded orvosnóta
Nap. Sugár. Csücsülsz az onkologgián.
Lásd, ilyen a költő, ha rákos.
Tüdőrákos-Időrákos. Lomhán
Araszolgat vissza az Időben –
paraszolva szóvirágos.
Didereg lucskos cipőben,
átnéz falon, időn, fákon.
Megkésett Mikulás. Korai Karácsony.
Füstölög a tüdőrákon.
Gondolat akad szép és ocsmány.
Minek labor? Minek okmány?
Csak Phőnix légy! Vitéz. Táltos.
Legyen a rák tüdőrákos.
Legyél elszánt életpárti,
Történjék bármi, bármi, bármi…
Akkor is, ha a közélet – közhalál.
Naná, a Sors a végére nem talál
más megoldást, erre a rák csak talmi
mentsvár. Téged annyi „mensch” vár…
Gyerekek, szerepek, adni-ontani vért, bért.
Hatalmi vitákba belepofázni. Nem hagyni ázni,
megfagyni annyi sorstársat tízkilókra fogyva,
haláltól cidrizve, fúlva, fogvacogva.
Ember mindenki eleitől fogva.
A végén meg pláne. Születik-e plán
e munkatervre?! Hogy ne a halál jöjjön,
de egy őssejt győzzön, lecsót főzzön,
levest a családnak. Igaznak – csalárdnak.
Kiszületni egy boldogabb világra,
hol fussa autóra, eperre, virágra.
Meg dicső emlékezetre. Chemo-riára.
Amit egy Isten-ős-sejt
tud. Nemcsak sejt.
És ott óv, rejt Benneteket,
drágáim, gyermekeket –
káprázatbárányfelhők szélén.
Apu ott vár a csókjával.
Zeg-zugban. A világ végén.
Serényi Péter:
amikor a barátom, örökös gimis padtársam, Székhelyi Jocó pontosan 1 éve és 1 hónapja elment, kicsit rámszakadt az ég…
a mai sírkőavatása alkalom volt egy olyan újabb főhajtásra, ami egyáltalán nem egyedi: nincs hét, hogy ne jutna eszembe!
és a sírkő…
lelki szemeimmel láttam, hogy onnan fentről ránkkacsint a csak rá jellemzően hamiskás mosolyával a szája szegletében, s csupán annyit jegyez meg:
OK gyerekek, ez rendben van, tetszik…
2020. augusztus hó 22.
2020. május hó 16.
Székhelyi Márton
Örökké együtt
Képzeld, múlt héten vettem a bátorságot és lecsót főztem a családnak Balcsin. A Te lecsódat. Úgy ahogyan mondtad, hogy hogyan is kell lecsót készíteni. Illetve majdnem. Előre bocsátom: házi kolbászom az volt. Meg lecsópaprikám, naná, persze. Bogyiszlói paprikát ugyan nem kaptam, és húscsíkos kolozsvári szalonna se’ volt. A lilahagyma meg kiment a fejemből, hülyülök már én is. (Nota bene: nem baj, mert legalább most egy életre megjegyeztem, hogy legalább háromféle hagyma kell a lecsóba. Pont. Nincs apelláta.)
Restellve vallom be: házi mangalica zsírom sem volt, pedig kellett volna bele, tudom. Skandallum, ezt is tudom. Mindent tudok. És mégis, képzeld, jelentem szemtelenül: így is piszok finom lett. De hát miért is szabadkozom? Hisz’ érzem, elnézően, kedvesen-finoman mosolyogsz minden konyhai botlásomnál. Próbálkozom. Tudsz Te mindent, mindig együtt sürgünk-forgunk a konyhában. Velem voltál Széplakon is. Ott voltál és itt vagy velem. Mindenhol, az összes paprikatorzsa minden egyes szemében, a friss-illatos paradicsomok valamennyi magocskájában.
Mindörökkön örökké. Ölel és öledbe ül: Mackó
2020. augusztus 22.
—Halló, halló! Szevasz, Boci! Istenke éltessen bennünket! Kicsi virágom, mondd, mi a túró van azzal a csöpp Somával? Eszik rendesen?
Én ajánlom neki, mert megpukkadok, annyira aggódom érte. Meg kell a fejét zabálni, mi? Drága Virágom! Hát a nagy? Hogy van a Pancsómuncsó? Imádja a kis fütykös tesót, mi?
Nem csodálom. Állati helyesek. Így együtt meg pláne; kész a tornasor, a sorminta! Játszatok sokat! Marhuljatok! Legyetek együtt tiszta erőből!
Meg ha lehet, tanítsd meg majd teniszkölni meg römizni őket, jó? Oké? Meg aztán csináljatok majd Somával a lányoknak együtt sóletet télvíz idején meg amikor csak gondoltok egyet! Bocikám!
A lényeg, hogy szeresd Őket, szeressétek egymást! Legyetek ott egymásnak! Ilyen egyszerű. Meg figyelj, óvd őket, basszameg, mindentől, mer’ furin hülye világ ez.
De hagyd is őket, legyenek szabadok, mer’ az meg úgy való! Te meg csak izgulj értük, mint állat, mert ez meg a Te dolgod. Ha kicsit majd tán el-eltávolodnak is Tőled, mert haragszanak rád valamiért vagy mert olykor kissé ciki is leszel már nekik, Kisfiam, ne aggódj: minden rendben lesz, visszatalálnak majd Hozzád. Ebben biztos vagyok, kicsi Virágszálam. A többi meg jön magától. Na, megyek, Mackó, mert most dolgom van.
Csókollak és szeretlek. Nagyon. … Igen, Te is kurvára hiányzol nekem, Életem. De most ez van, szét vagyunk ültetve. Most mondd meg, mit csináljak?! Na, megyek, mert én is bőgök, basszameg. Ne sírj, jaj, ne sírj, Apukám! Nyugodj meg! Nyu-gi. “Minden rendben lesz”. Ezt mondtad nekem sokszor és én becsszó néha még el is hittem neked. Hát akkor legyen is minden rendben! És tudod mit? Nokedlit. Haha. Igenis minden rendben lesz! Meglásd. Elhiszed? Na azért.
2021.november 24.
A 75. születésnapodon az utolsó közös szülinapi képeslapunkon küldök isten éltessen, Papa, a világnak ennek a végéről az örökkévalóságod távlatába! 
Székhelyi József 75 
2022. május hó 22,
, a mindig páratlan József Kerekes, Pubinak 
és a sokunk által imádott Tamas Pal Tominak ; végül, de nem utolsó sorban az örök barátnak, Gyorgy Erdi-Krausz Dudujnak!
2022. augusztus 22.
Fura ez az évforduló. Papa. Te négy éve nem vagy itt. Anyu pár héttel ezelőtt közben tragikus hirtelenséggel elment, hogy még közelebb legyen tán Hozzád, akit – minden jel ellenére – haláláig szeretett. Mert szeretett, mindhalálodig és mindhaláláig. Hidd el, első kézből tudom, tudjuk jó páran, hogy Anyu – mondjuk úgy – furán, nehezen emészthető és érthető módon szeretett, fejezte ki érzéseit. Nem volt mindig így ám, csak az elmúlt több mint 15 évben. Mindennek persze oka van, az itt maradóknak feladata (ha annak érzik), hogy ezeket az okokat megértsék, helyére tegyék. Magukban. Te nem vetted a fáradságot, hogy a végére járjál ezen okoknak, mert “belepusztultál volna”, ahogy beszéltünk is erről mi ketten, valahol a Törökbálinti Tüdőszanatórium 10. kezelőjében, Papa. Én megértettem és elfogadtam. Meg aztán, már nem vagy itt nekem, nekünk, és immár Anyu sincsen már. Anyu annyira szeretett Téged, hogy lásd, beállt a sorba adenocarcinómáért, és sorra került; sietett is utánad, majd belehalt a sietségbe. Illetve bele is halt. Pikk-pakk. Most ott vagytok valahol, együtt, az univerzum ismeretlen végtelenjében, hogy még távolabb legyetek egymástól mint valaha voltatok itt, a Földön. Gondoltam, még egyszer összehozlak Benneteket idelent: Anyut most pénteken temetjük el augusztus 26-án, éppen azon a napon, amikor Téged temettünk el, éppen 4 éve, igen. Ő ugyan liturgiai okokból az Új Köztemetőben lesz, de nem messze Tőled, tehát ha tetszik (ha nem), telekszomszédok lesztek juszt is. Mert itt, legbelül, Ti mindig egyek voltatok számomra, még azokban az időkben is, amikor rendkívüli, már-már földöntúli fényévekre voltatok egymástól, válás előtt és azon túl is. Jöjjetek ki jobban meg több ideig egymással ezután. Sajnos úgy áll, lesz időtök az okokon lamentálni; bízz bennem, megéri. Bízni is bennem (ezzel sosem volt gond) meg megérteni is egymást. Ez melósabb, tudom. De legyen hozzá erőtök! Ne sumákoljátok el, kérlek; mert eljövök egyszer én is, újra együtt leszünk, és szétcsapok köztetek. Egyszer már megtettem, csekély sikerrel. Tán odaát sikeresebb leszek, tegyetek még egyszer, utoljára büszkévé. Vigyázzatok jobban egymásra bárhol is vagytok. Aztán jövök segíteni én is, számíthattok rám, úgyis tudjátok. És lepjetek meg, várjatok engem friss lecsóval, tojással, Mama barna tepsis-kakósával meg fagyóval. És friss leosztással. A szabályok ismertek. Alányúlás nincs, első nincs ingyen stb. Ahogy semmi sincs. A többit kitaláljuk majd; csak valahogy addig bírjam még ki ép ésszel az árvaságot. Szokom. Szokogatom, csak közben belepistulok a hiányotokba. Meg őszülök. Megőszülök. Tudod, valahogy úgy, hogy “nem a fiatalság öregszik bennem, hanem az öregség fiatalodik.”
2022.november 24.
Székhelyi Márton
…el ne aludjék”
A minap éjjel nem tudtam elaludni, forgolódtam. Soma köztünk aludt, felém fordulva, az oldalán – ahogy Te is, Papa és én is szeretünk aludni – békésen szuszogott. Felé csúsztam bújtam, nem volt 10 centi az orrunk között; hallgattam, az arcomon éreztem a nyugodt, ütemes, ártatlan szuszogását. Arra gondoltam, milyen csoda is ő valójában. Nagyon édes krapek, bolondulnál érte. Bölcsibe szokunk be épp, apás menetrend szerint. Piszkosul nehéz ez, mert minden alkalommal, különösen az elején volt így, szívszorító volt érezni nap, mint nap, hogy ott hagyom őt, pokoli volt látni a szemében, hogy kiszúrok vele, voltaképp bántom, pedig imádjuk egymást. (“Hát nem, Apa?!” -kérdezte a szemével.). A fájdalmas reggeli sírásai kikészítettek minden alkalommal, szívet tépő volt, mert elárultan, elárvultan, otthagyva érezte magát, a szemei, a tekintete, a piciny rezgései erről árulkodtak.
Aztán jobb lett, a beszokás megszokássá vált, kezd válni. Már nem sír. Csak meg-megtorpan olykor. (Mint én.) Már-már megerősödött a kicsi lelke, s tán tudja, nem árultam, árultuk el őt, csak hát ez a dolgok rendje. Tudod, Soma imádja olvasás közben, meg amúgy is a hüvelykujjam tenyerem felőli belső finom párnáját simogatni, cirógatni: megnyugtatja. Mint engem nyugtatott a mi időnkben, amikor még térben és időben egy helyen, egymás kézközelségében voltunk.
Aztán a ritmusos szuszogása dallamára eljátszadoztam, elkalandoztam a távolabbi jövőbe, hogy milyen lesz vele például teniszezni. Fog-e akarni teniszezni?! Vagy hülyéskedni vele a Balcsiban, Széplakon vagy egy tengerparti szálloda dögunalom medencéjében. Hogy fog-e vajon egyáltalán szeretni velem lenni, olyan összebújósan, ahogy kell, ahogy most olyan finom pár lopott délutáni óra hétvégenként.
Majd egyszer csak belém hasított, hogy ugyanígy ugyanezt szokom valójában én is, mint Soma a bölcsit. Meg-megszokogatom a magamra utaltságot, beszokom az árvaságba, berendezkedem, alkalmazkodom. Talán annyival vagyok elnézőbb a sorssal Sománál, hogy én már persze tudom (!), hogy ez a dolgok rendje, csak ettől még kurva nehéz. Olykor már azért könnyebb picit. Vagy máshogy szarabb. És már nincsen emiatt rosszérzésem, bűntudatom. Ez is, szerintem, rendben van. Ugye, hogy rendben van ez, Papa? Szóval, átmaszkolok tisztaerőből csak apukába, férjbe. Csak fontoskodó, nagyon felelős felnőtt leszek, és néha basáskodó, olykor túlhirtelen apuka vagyok. Igen. Volt már ilyen, nem igaz? És hibázom sokat, de tán helyrehozok, korrigálok többet. És szeretek. Szeretem ezeket itt mellettem és tán viszontszeretnek, s egyszer majd ha eltemetnek, kezdődik mindez elölről. Ennek mi értelme van? Csuda tudja. De tán nem minden az értelemről szól az életben. Magától az életről szól az élet. Pont. S ez untig elég. Ha pedig tévednék, tévednénk és mégis csak van valamiféle „folytatás”, akkor majd csak legfeljebb kellemesen fogok csalódni. (Ezért is jó pesszimistának lenni: mert mi történhet? Csak kellemes csalódás éri az embert.) Na, ezeken lamentáltam itt, Soma mellett, pofázmányaink erőterében, pracliját közben fogva végig, közel simulva pofijához.
Aztán egyszer csak egészen hirtelen felriadt és fájdalmasan felsírt: „Anya! Anya! Anya!” Az anyukája felébredt, odafordult hozzá a másodperc tört része alatt, és sietve, halkan dorombolva nyugtatta meg: „Itt vagyok Soma, minden rendben van.” És tulajdonképpen ez is rendben van.
Kint gyertyát gyújtok ma.
„Ég a gyertya, ég…”
Isten éltessen, Papa, mindörökkön örökké!
2023. augusztus 22.
